Honismeret, 2012 (40. évfolyam)

2012 / 6. szám - SORSKÉRDÉSEK - „Mint oldott kéve?" A nyugati magyar örökség magyarországi fogadásáról (Bakos István)

guktól elcsatoltak, területi és kulturális autonómiával nem rendelkeznek, s állampolitikák ellenében kénytelenek őrizni anyanyelvüket, kultúrájukat, múltjuk örökségét. Megint másképpen kegyetlen a helyzetük a gyökértelen menekülteknek, a száműzött emigránsoknak, akik egymástól távol, szórvány­ban élnek, magukra utaltak, s önfenntartó egyházi-nemzetiségi intézményeik, civil szervezeteik alig, vagy csak gyengén, elégtelenül segítik megmaradásukat. A magunk népére vonatkoztatva a fentieket: ha az anyaországban elégtelen a magyar szolidaritást tápláló kohéziós erő, akkor „mint oldott kéve, széthull nemzetünk". Az elcsatolt országrészek új urai igyekeztek minden magyar emléket és emlékhelyet eltüntetni, megsemmisíteni, nemzetünket értékeitől megfosztani, múltjából kiforgatni; tájak és települések több évszázados etnikai arculatát ki- és betelepítésekkel megváltoztatni. Ennek jegyében tiltották ki nyel­vünket a közigazgatásból, s átnevezték a városokat, falvakat, hegyeket, folyókat, utcákat. Eltávolították a nemzeti identitásunkat erősítő intézményeket, emlékműveket is. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverését - a történelmi haza egészében - követő kíméletlen megtorlások, a fokozódó elnyomás, ideológiai és kultúrharc következtében értékrendünk, azonosságtudatunk megbomlott. A tartós veszélyeztetettség és a lelki zavarok hatására nemzetünk élet­ereje, kohéziója az ezredfordulóra a Kárpát-medencében is megtört; népszaporulata folyamatosan csökken, az asszimiláció okozta vesztesége nő. Pedig az 1989/90-es rendszerváltó fordulat átmenetileg - a Délvidék kivételével - mindenhol enyhített a szorongatottak helyzetén. Sorra megszűntek a trianoni szerződéssel kreált „békekötő" utódállamok. A történelmi Magyarország zöme az Európai Unió része lett, de változás alig történt nemzeti létünkben. Népünk az ígért szociális piacgazdaság helyett a rabló­kapitalizmus csapdájába került, életszínvonala az elmúlt negyedszázadban folyamatosan romlott. Ha­zánk ismét a hárommillió koldus fenyegető árnyában él. A határon belüli nemzet-eróziót orvosolni, megállítani nem tudtuk, az azon túlit még kevésbé. Az elmúlt évszázad során több ezer magyar elemi iskolát, több száz középiskolát és közművelődési intézményt, s tucatnyi magyar felsőoktatási intéz­ményt szüntettek meg az utódállamokban. (Szerencse, hogy az elmúlt két évtizedben néhányat önerő­ből, s az anyaország támogatásával alapítványi intézményként fölépíthettek, illetve a restitúció nyomán visszakaptak a Trianon óta kurtított, veszélyeztetett nemzetrészek.) Legnagyobb kincsünk a magyar nyelv és kultúra létharca, a lelki-szellemi-kulturális nemzetvédelem a Magyar Világszórványban és az Európai Unióban élő magyarság körében is tovább folyik. Vajon kikre támaszkodhat, mire épülhet ez a kulturális önvédelem, avagy nemzetvédelem? Egy létében fenyegetetett, szűkülő perspektívájú, pusztuló közösség szolidaritása, toleranciája csök­ken, identitása is torzul. Talán nem véletlen, hogy aránylag a legtöbb jugoszláv­ nemzetiségű személyt a vajdasági magyarok körében írtak össze, s az sem, hogy az EU csatlakozás napján a magyar határőr­ség sietett mielőbb megszabadulni a magyar nemzeti jelképektől. Soroljuk ehhez a kettős állampolgár­ságról szóló 2004. december 5-i balsikerű népszavazást is. A délvidéki Hódi Sándor szerint „e zavaro­dott nemzettudatnak van egy olyan tartalmú üzenete, ami más népekre nem jellemző. Azt sugallja, hogy ostoba és veszélyes vállalkozás magyarnak lenni. A magyar ember nem megy semmire, ráadásul a szomszéd népek és a világ hatalmasságai részéről állandó életvveszélynek van kitéve..."" A „nyugati" magyarság sorsa Ma a nyugati magyar diaszpóra a legveszélyeztetettebb. Kocsis Károly földrajztudós, akadémikus az ezredfordulón mintegy két és félmillió főre becsülte számukat, jelezve, hogy az adat csalóka, hiszen a számba vettek fele-kétharmada már nem beszéli a magyar nyelvet, nemzeti identitásunk alapját. Nem tud tehát bekapcsolódni a magyar munkába és a közösségek életébe, még ha magyar kötődését olykor meg is vallja a népszámlálási kérdőíveken. A külhoni magyarok közül félmillióra becsüljük a magyarul ma még jól értők, beszélők számát; több mint félmilliónyian már nehezen, törve beszélnek, s nem jól, vagy alig értenek anyanyelvünkön; s több mint egymillióan lehetnek, akik csak szívükben vallják ma­gyaroknak (is) magukat, nyelvükben már nem azok. A nyugati magyarság, amint a körülményei engedték, igyekezett szerveződni, s ebben a nemzethű személyek és közösségek áldozatos magyarságszolgálatot vállaltak. Az 1956 előtti és utáni száműzöt­tek és menekültek kirekesztve is szolidaritásra törekedtek a Kárpát-medencében élő nemzettestvéreik­kel. Különösen a magyar állam által elhanyagolt, kettős elnyomásban élő utódállamok magyarságát tá­mogatták. A szovjet-kommunista zsarnokság évtizedeiben a nyugati magyar emigráció felbecsülhetet­len szerepet játszott a keresztény, magyar, nemzeti és polgári hagyományok, értékek megőrzésében, át­mentésében. Nekik köszönhető nagyon sok fontos szellemi teljesítmény léte, nagy alkotóink túlélése, többek között Békés Gellért, Borbándi Gyula, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Kovács Imre, Márai Sándor, Szabó Zoltán, Tollas Tibor, Wass Albert, a belső emigrációba kényszerített Bibó István és mások 30

Next