Honvédségi Szemle 1994/2

1994 / 8. szám - HADTUDOMÁNY - Szabó József: A magyar honvédelem történeti vázlata

ezekről nem rendelkeztek „írott” törvények, ezért haláluk után összeomlott az általuk létrehozott rendszer. Mária és Zsigmond uralkodása alatt már igen gyenge a honvédelem. Z sigmond az 1433. évi sikertelen szabályozási kísérlet után 1435-ben a pozsonyi országgyű­lésen fogadtatta el a rendekkel azt a törvénykönyvet, amelyik a honvédelem korábbi elveit új alapokra helyezte. Ebben Zsigmond elismerte, hogy a várak védelme a király kötelessé­ge, sőt, ha a királyi had is elegendő a kisebb ellenséges támadás visszaverésére, úgy azt is saját költségén kell megtennie. Ha nagyobb veszély fenyegette az országot, akkor csatlakoztak a „fő­papok s mind a két rendű nemesség” bandériumai. Az egytelkes nemesek a főispán vezérlete alatt a megyei bandériumokban harcoltak. Ezenkívül létrehozták a „telekkatonaságot”, melyet a bir­tokos nemesség volt köteles kiállítani, márpedig minden 33 jobbágy után „egy jól felfegyverzett lovast”. Ezzel új elem került a honvédelem rendszerébe, mégpedig a „személy- és birtokjogtalan parasztság”. Ezt nem úgy értelmezték, mint a parasztság önálló részvételét a honvédelemben, hanem a telekkatonaság a nemesi birtok járuléka volt. így a honvédelemben először kezd érvényesülni a birtokarány elve. A bandériumok szerkezetében a 1435. törvénykönyv semmi változást nem tett. A telekkato­naság fegyverbe szólítására is csak akkor került sor, ha a veszély elhárítására a királyi had, a főpapság és a nemesség bandériumai nem voltak elegendőek. Bár az így rendezett bandériumok és a telekkatonaság intézménye helyreállította a honvédelem mennyiségi mutatóit, a régi várjob­bágyságot a telekkatonaság, „melynek kedélyét a szabadság lélekemelő hatalma föl nem ma­gasztalhatta, ki nem pótolhatná”. Zsigmond erőtlen, hanyag kormányozását és az I. Ulászló halála utáni fejetlenséget az oli­garchák féktelen dúlása követte. Ilyen körülmények között a honvédelem kérdése is háttérbe szo­rult. Az ebből a korból származó törvények tanúskodnának arról, hogy a nemesség vonakodott a telekkatonaság kiállításától, de még önmaga sem volt hajlandó hadba vonulni, inkább „silány pénzen” váltotta meg szolgálati kötelezettségét. Míg a török elfoglalta Konstantinápolyt és lassan hazánk déli határait fenyegette, addig itt­hon a „hadifegyelem s a buzgalom a honvédelemben majdnem* egészen kiveszett”. Hunyadi János, aki saját költségén fogadott haddal szállt szembe a törökkel, elegendő segítség hiányában a török támadást csak elodázni tudta. átyás már trónra lépését követően háborút volt kénytelen vívni, így nem hanyagolhatta el a hadügy kérdéseit. 1459-ben Szegeden hozott törvénykönyvében rendezte a honvé­delem alaposan szétzilált ügyeit. Ennek legfontosabb intézkedései az alábbiak voltak: a királyi bandériumok számát nem rögzítették, hanem az a mindenkori jövedelemtől függött; a királyi birtokok telekkatonaságát ezentúl a királyi bandériumok állományába sorolták; a főpapok és főnemesek a saját bandériumukban voltak kötelesek felvonultatni, hogy jobban ellenőrizhető legyen; a szegény nemesek tízen összefogva egy jól felfegyverzett lovast kötelesek a megyei ban dériumba küldeni; a kunokat és a szászokat kiváltságleveleik alapján ismét kötelezték a honvé­delemre; a derékhadat a király három hónapig tarthatta háborúban; a nemesség nem volt köteles a kitályt az ország határain kívüli hadjáratokra követni, de az említett három hónapon belül ez a telekkatonaságra nem vonatkozott, mivel ők nem voltak nemesek. A derékhad szabályozásán kívül Mátyás az ország déli határain levő várakat megerősítette és számos várban állandó zsoldosokat állomásoztatott. Mivel a nemzeti derékhadat Mátyás csak az ország határain belül alkalmazhatta, így a zsoldosokból álló híres fekete seregével volt kénytelen a nyugati támadó, de nemzeti érdekű háborúit megvívni, amelynek terheit - adó formájában — a nem hadakozókra hárította. De alig hunyt el a nagy király, „a fekete sereg a trónváltozás zaj- longásaiban nem fizettetvén szétoszlott, s a fényes országlatnak vele enyészett el e tekintetben minden eredménye”. Az 1492. évi és 1498. évi törvényekben a főnemesség a honvédelmi kötelezettségei szűkí­tésére törekedett, sőt az anyagi áldozatok helyett anyagi hasznot igyekezett belőle húzni. Közben a török egyre közelebb került határainkhoz, így elodázhatatlanná vált a déli határvonal megerő­sítése. II. Lajos trónra lépését követő első intézkedései erre irányultak. A főpapok bandériumaik felét (ami rendszerint a tizedekből fizetett zsoldosokból állt) kötelesek voltak a határszéleken ál- lomásoztatni. Veszély esetén pedig az egészet ide kellett irányítaniuk. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék