Honvédségi Szemle 1994/2

1994 / 8. szám - HADTUDOMÁNY - Szabó József: A magyar honvédelem történeti vázlata

U­lászló és Lajos törvényei az ország lakosságának honvédelmi kötelezettségeit újrasza­bályozták. „Mindezek azonban nagy részben csak írott áldások valának.” A királynak már nem volt személyes részvételi kötelezettsége a hadsereg vezetésében. Ez a főpap­ságra és a fő­nemességre is hamarosan átragadt. II. Ulászló idején már divat volt a hadba vonulást pénzben megváltani, sőt maga a király is osztogatott ilyen kiváltságokat. A parasztság mind ez idáig mint az „urak jószágainak járuléka” vonult hadba. Közvetlenül Mohács előtt - miután nyilvánvalóvá vált, hogy a török az anyaország ellen fog támadni­­ a parasztságot mint a nemzet részét­­ önálló osztályként vették fel a „védrendszerbe”. Erre az első kísérlet az 1514-ben Bakócz Tamás által meghirdetett gyászos emlékezetű keresztes hadjárat lett volna. Bár tartottak egy újabb lázadás lehetőségétől, az 1526. évi 10. törvénycikk elrendelte, hogy a parasztság a telkek száma szerint a megyei s úri zászlóaljakhoz állított vitézeken kívül - a, maga nevében, maga költségein, ötöd részben, sőt veszély idején fejenként tömegben” vonuljon hadba. A gyorsan közelgő veszély ellenére — mintha ázok ülne a nemzeten­­ a főispánok, kik­nek hajdan a legszorosabb kötelességei közé tartozott a megyei bandérium vezetése, most kapi­tányokat küldtek maguk helyett. A főurak, nemhogy személyesen nem jelentek meg a harcmezőn, de a jobbágyoktól beszedett hadiadót is saját céljaikra fordították. A szegényebb nemesek pedig „fegyver nélkül, kocsikra rakodva, mintha torra gyűltek volna” - jelentek meg a táborban. „Elég érinteni, hogy a dráma vége Mohács jön, és a nemzetnek azon leverő érzettel kellett a járom alá hajolnia, hogy - miként számos törvényszikelyben maga is megvallotta - méltán bűn­hődik, mert veszedelmét önmaga készítette.” B­eszédének harmadik része a mohácsi ütközettől az állandó had felállításáig tartó időszak. A II. Ulászló és II. Lajos gyászos emlékezetű kormánya alatt eláradt rendetlenség s a törvények tiszteletlensége szükségessé tette a veszélytől zaklatott nemzetnek addigi véd­­rendszerét elveiben megváltoztatni... a honvédelemnek e korszak alatt állapotát adjuk inkább, mint történetét, ebbe csak annyira bocsátkozván, mennyire belőle kitűnjék, mily átalakuláson ment keresztül a honvédelem kötelessége s melyik néposztály mily terhet viselt ezen élet s halálra vívott harcok korszakában.” A honvédelem ebben a korban két részre tagozódott. Az egyik a határ menti várak állandó őrséggel történő ellátását foglalta magába, míg a másik az egész ország, vagy csak néhány megye erejének összefogását nagyobb török betörés visszaszorítására. A végvárak szerepe Buda török kézre jutását követően (1541) még inkább megnőtt. I. Ferdinánd és utódai az ország védelmének könnyebb irányítása érdekében azt hat főkapitányságra osztották: a kassaira, az érsekvárira, a győrire, a kanizsaira, a horvátországira, a tótországira (Szlovákia). Persze ezek száma, területe sohasem volt azonos, mert az a mindenkori hadiszerencsével változott. Bár a királyok a teljes királyi jövedelmüket a végvárak védelmére fordították, az ország ren­dei ennek ellenére már 1546-ban (5. törvénycikk) megvallották, hogy önerőből még békében sem tudják a szükséges haderőt fenntartani. E­szterház Miklós nádor 1641-ben kelt emlékiratában részletezi az ország véderejének lét­számadatait és annak költségeit. E szerint a 88 végvárban összesen 5000 magyar és horvát, 150 német lovasnak, 7400 magyar és 2680 német gyalognak, összesen 15230 katonának kellett volna szabály szerint állomásoznia. Ezek zsoldja­­ a lovasokét 4, a gyalogosokét 2,5 forinttal számolva - a tisztek zsoldjával együtt évente 1.200.000 forintot tett ki. Ezt az összeget az ország valóban képtelen volt elállítani. Ezért már I. Ferdinánd felosztotta a költségeket a szom­széd német és cseh tartományok között. A XVI. század vége felé a horvátországi kapitányság végvárait Karintia és Karniol, a tótországiét Stájerország, a győriét Ausztria, az érsekújváriét és a kanizsait Morvaország, Szilézia és Csehország segélyezte, ami összesen 300.000 forint volt. Ez a zsoldos várőrség azonban csak a kisebb török támadásokat és a szünet nélküli rabló kalandokat tudta megakadályozni. Nagyobb török támadás elhárításához továbbra is szükség volt az ország összes hadi erejére. Ez a királyi sereget és a nemzeti sereget (nemesi felkelés) jelen­tette. Ekkorra ez már csak a nevében hasonlított a régi derékhadra, mert összetételét és a kiállítás módját tekintve tetemesen megváltozott. A bandériumok nagy része is inkább már zsoldosokból állott, a nemesség is általában megyei haddá változott a megyei zászló alatt.­ ­

Next