Hegedűs Rita, Körösi Zoltánné, Tarnói László (szerk.): HUNGAROLÓGIA 5. Tudományos, oktatásmódszertani és tájékoztató füzetek (Budapest, 1994)
II. PLENÁRIS: ÉRTÉK ÉS ÉRTÉKREND - Tamás Attila: Értékrend vagy értékrendek?
Tamás Attila Értékrend vagy értékrendek? „Belegondolni, hogy minden fut, múlik — magyarázza fiatalabb vitatársának izgatottan az újabb Eco-regény, A Foucault-inga hőse —, és csakis ott fönt van egy szilárd pont, az egyetlen az egész mindenségben... Istenhez találhat vissza általa az, aki nem hisz... Az én nemzedékem... nagykanállal nyelte a csalódást, nekünk ez vigasztalást jelent... Kezdődött a fasizmussal, habár azt gyerekfejjel éltünk át,... azután az Ellenállás lett az a szilárd pont... Aztán: kinek az isten, kinek a munkásosztály, kinek pedig mindkettő. Vigasztaló gondolat volt egy értelmiséginek az, hogy van, ugye, a munkás, aki szép, erős, egészséges, megforgatja a világot. Azután... a munkás megmaradt, az osztály nem. Azt hiszem, Magyarországon nyírták ki. És akkor jöttek maguk... Ránk sózták a maguk kis vörös Mao-példányaikat, és a pénzből petárdákat vettek, hogy velük ünnepeljék az új kreativitást. Szégyenkezés nélkül. Mi meg egész életünkben csak szégyenkeztünk... És tavaly, amikor megláttam az Ingát, világos lett minden... Tudja,... az Inga is hamis próféta. Maga csak nézi-nézi, és elhiszi, hogy a mindenség egyetlen szilárd pontját látja. Igen ám, de ha leakasztja a Conservatoire kupolájáról, és egy bordélyban lógatja fel, ugyanúgy működik. Más ingák is vannak: a New York-i ENSZ-palotában, San Franciscóban, a technikai múzeumban, és ki tudja, hol mindenütt még. Bárhol is a Foucaul-inga, mindenütt szilárdan lóg, miközben a Föld forog alatta... — Mindenütt ott van az Isten? — Tulajdonképpen igen... Az Inga a végtelennel kecsegtet, de rám bízza: döntsem el én, hogy hol akarom azt a végtelent... — És mégis... Hátha vannak kitüntetett pontok a mindenségben?... Lehet, hogy világéletünkben a megfelelő pontot keressük; lehet, hogy itt van a közelünkben, de nem vesszük észre..." Úgy gondolom, a mi tanácskozásunk széljegyzetei közé is odaillenek valamiképpen ezek a szavak. Ha nem is minden részletmegállapításukkal, annál inkább mondandójuk lényegével. Mert — legyünk őszinték — viszonylag könnyű volt kimondani, ha nem is éppen kiáltva, de azért akár félhangosan is —, hogy baj van a hivatalos irodalmi (művészeti vagy tudományos) értékrenddel. Lassanként így még változtatni is lehetett rajtuk. Illés Béla vagy Gábor Andor a legutóbbi évtizedekben azért már nem került a legnagyobbak sorába, Weöres Sándor és Szabó Lőrinc klasszikus rangjának elismerése is rég megtörtént, a Mészöly- vagy Nádas-életmű rangosságának tudomásul vételével sem kellett a legutóbbi időkig várni. S nem látszik rá ok, hogy