Hungarológiai Értesítő. III. évfolyam 3-4 szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1981)
I. Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1979
összegező feladatai hívták életre: fejezetei lettek a magyar sajtótörténet első kötetének (az Erdélyi Múzeumról, a Tudományos Gyűjteményről, a Tudománytárról és az Anthenaeumról írott tanulmányok), szerepeltek az isötvös-életműkiadásban stb. A kötet végigolvasása során és az utószóból azonban az is kiderül, hogy egyúttal műhelytanulmányokat is forgatunk: két korszakmonográfia előmunkálatait. „Az egyik: a magyar centralisták nagyvonulatának átfogó elemzése. A másik: a Nyugat-mozgalom történeti szintézise, még inkább a két mozgalom közötti mély eszmei kapcsolatok megvilágítása, a történeti folytonosság és a belőle adódó eszmei örökség kimunkálása" — adja meg távlati programját a szerző. Az írások keletkezési időrendjében mutatkozó egység és a műhely-jelleg mellett a kötet tanulmányait (kilencet a XCC. és ötöt a XX. századból) mélyebb indítékok is egységbe fogják. Fenyő nem véletlenül vagy hatást keresve emelte címbe a magyarság és egyetemesség egységét. Következetesen végigvitt, nagy mesterségbeli tudással művelt elemzések sorozatán jut el újra és újra ehhez a látszólag egyszerű igazsághoz, bizonyítva, hogy a múlt és jelen íróinak megítélésében ez az egyetlen maradandó eszmetörténeti mérce, előfeltétele az esztétikai értékrendnek is. Kiharcolása az alkotók számára pedig — bármennyire is kézenfekvőnek tűnik ma már ez az iskolában is oktatott egység — műről műre húzódó, megismétlődő feladat modern irodalmunk mindkét évszázadában. A kötet ezen kívül is nyújt primer tanulságokat a magyarságtudomány minden rendű és rangú művelője számára. Miközben Fenyő következetesen harcol a romantikus-nacionalista mítoszok maradványai ellen, hasonló elvi elszántsággal küzd az olyan „válogatós" irodalomszemlélet ellen is, amely az egy korban élő alkotókat — utólag! — egymás ellen játssza ki, és a magasztalt mester érdemeit a kortársak kisebbítésével véli elérni. (Legszebben mindez a Babits Adyról című tanulmányban.) Ugyanakkor találó példáit olvashatjuk a magyar egyetemesség más vonatkozásokban megnyilvánuló igényének is, akár kallódó szellemi értékeink megmentéséről, akár az 1920 után emigrációba kényszerült progresszió nagy nemzedékének megvallatásáról, magyarnak vallásáról és értékeléséről van szó. Fenyő a magyar irodalomtudomány fő vonulatát folytatja, kivált Szauder József eszmei hagyatékát. Távolabb áll tőle — valamennyi dolgozatának tanúsága szerint — a steril műelemzések világa, ahol a szöveg mögül eltűnik a kor, az életrajz, az életre hívó és befogadó szellemi közeg. A szűkebben vett, és ehelyt nem részletezhető, szaktudományi eredmények mellett ezek a kötet legvonzóbb tulajdonságai. Pedig a filológiai sommázat sem kevés. A Bánk bánt is kiváltó pályázat óta elfelejtett és jobbára csak rosszallóan emlegetett Erdélyi Múzeum szellemi erőforrásainak és eredményeinek számba vétele, a csupán újabban kutatott Kazinczy Gábor-kör Petőfiig előremutató vonásai, a zseni romantikus fogalmának elméleti és gyakorlati-kritikai kérdései, az általa korábban számos szövegközléssel gyarapított eötvösi életmű nyomán újrarajzolt portré a centralisták vezéralakjáról — ezek a XIX. századi tanulmányok legfontosabb tárgykörei és ezentúl megkerülhetetlen eredményei is. A XX. századi témájú írások mintegy hidat képeznek napjainkhoz: a reformkor örökségét legjobban folytató-értelmező és irodalmunk új fénykorát létrehozott nyugatosok nemzedékeitől a mai példázat-dráma művelőjéig, Babits Mihálytól, Vas Istvántól és Illyés Gyulától Zelk Zoltánon át Sütő Andrásig.