Hungarológiai Értesítő. VII. évfolyam 3-4. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1985)

Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1983

dására. E sorok írója az ironizálás mindennemű szándéka nélkül állítja, hogy ez a könyv csak címe alapján kerülhet be a Madách-repertóriumokba. A szerző témája: az ún. „Madách-rejtély". Azt érti ez alatt, hogy a Tragédiának nincs végleges értelmezése, hogy titkát nem volt képes megfejteni a születésétől eltelt több évtized. Ez az állítás igaz (ha nem is ilyen kizárólagos módon). Hiszen mi más magyarázná, hogy évről évre íródnak új értelmezések itthon és külföldön, hogy egy­mást követik nemcsak az eszmetörténeti, poétikai és filológiai dolgozatok, hanem a monográfiák is, hogy a­ Tragédia szüntelenül izgatja minden olvasóját és újraolvasóját, hogy minden színházi bemutató (esetleg filmpremier) után eltérő vélekedések sora lát napvilágot. András László kiindulópontnak szánt k érzületi­­ állásfoglalását már fenn­tartásokkal fogadhatjuk: „az egész magyar irodalom egyik legnagyobb, legtragikusabb rejtélyének Az ember tragédiája befejezését tartom." Ezt a megfogalmazást csak akkor fogadhatnánk el — esetleg —, ha nem tudnánk, hogy számos, hasonlóan ellentmondásos műalkotás született a magyar irodalom története során, különösen a XIX. század kö­zépső évtizedeiben (Csongor és Tünde, Arany nagykőrösi lírájának főbb darabjai stb.). Ilyen „esetben" két megoldás kínálkozik: Az egyik a mű ellentmondásosságának tisztázása és interpretálása, a másik az ellentmondás feloldásának megkísérlése. A Ma­dách-szakirodalom számtalan kísérletet tett mindkettőre. A jelen könyv az utóbbira vállalkozik. Előtte azonban nem tisztázza műfaját. Nem dönti el, hogy a filológia érvei­nek segítségével, a szakirodalom megrostálásával, vagy — esetleg - egy minden eddigi­nél „szövegközelibb" elemzéssel kísérli meg mondandója igazolását. Hogy — tovább­menve — a szakszerű argumentáló modort vagy az apologetikát és a pamfletet választ­ja. Ezek a döntések azért maradtak el, mert a szerző csak a vélekedésig jutott, nem a szakszerűen igazolható álláspontig. Fölfogásának alapelve: Madách műve nem vallásos alkotás. Szó érheti önmagában is ezt a véleményt; az azonban biztos, hogy ha csak ezt tartjuk bizonyítandónak, akkor a Tragédia megértésének külső köreit is legfeljebb csak érinthetjük. Mindazonáltal ebből még születhetik egy cikk-méretű Madách-interpretá­ció. (Ahogy íródott is nem egy.) A szerző azonban tovább megy, és erről az indulati alapról mérlegel és veti el a teljes Madách-szakirodalmát, Arany Jánostól Lukács Györgyig. Módszer helyett nála csak modorról beszélhetünk. Jellemzője: rögzíti ál­lásfoglalását egy részletkérdésben, ehhez kikeresi a neki ellentmondó véleményt a szak­irodalomból, s az ellentmondást nem egyedi tényként, hanem a teljes szakirodalom bű­neként kárhoztatja. Ráadásul említhető, hogy az „ellentmondások" igen gyakan csak virtuálisok, figyelmetlen olvasásból fakadhatnak. Ebből következik a módszer másik eleme: szövegrészek csonkítása, elhagyása. Idézni azért nem idézünk egyetlen példát sem, mert egy-két kiragadott lapszus nem bizonyíthatja a könyv teljes szakmai érvény­telenségét. Csak állítjuk: nincs olyan kérdése Az ember tragédiájának, a mű és az élet, az életrajz és a teljes Madách-életmű viszonyrendszerének, ahol ne találnánk tájékozat­lanságra valló tévedéseket, nyilvánvaló félremagyarázásokat és tudatos ferdítéseket. A végeredmény? A valóban könyvtár méretű Madách-szakirodalom minden élő és holt szerzője — nem tehetvén mást — el kell viselje András László bánásmódját. Ám valószínű az is, hogy mindazokat, akik „ideálisnak" tartanának egy vallástalan Madách­portrét és egy Isten nélküli Tragédiát, el kell borzassza az írónak az a karikatúrája, és az a minden lélegző esetlegességétől, szenvedő ihletettségétől megfosztott alkotás, amely ennek a könyvnek a lapjairól néz felé. Alexa Károly

Next