Hungarológiai Értesítő. VII. évfolyam 3-4. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1985)
Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1983
dására. E sorok írója az ironizálás mindennemű szándéka nélkül állítja, hogy ez a könyv csak címe alapján kerülhet be a Madách-repertóriumokba. A szerző témája: az ún. „Madách-rejtély". Azt érti ez alatt, hogy a Tragédiának nincs végleges értelmezése, hogy titkát nem volt képes megfejteni a születésétől eltelt több évtized. Ez az állítás igaz (ha nem is ilyen kizárólagos módon). Hiszen mi más magyarázná, hogy évről évre íródnak új értelmezések itthon és külföldön, hogy egymást követik nemcsak az eszmetörténeti, poétikai és filológiai dolgozatok, hanem a monográfiák is, hogy a Tragédia szüntelenül izgatja minden olvasóját és újraolvasóját, hogy minden színházi bemutató (esetleg filmpremier) után eltérő vélekedések sora lát napvilágot. András László kiindulópontnak szánt k érzületi állásfoglalását már fenntartásokkal fogadhatjuk: „az egész magyar irodalom egyik legnagyobb, legtragikusabb rejtélyének Az ember tragédiája befejezését tartom." Ezt a megfogalmazást csak akkor fogadhatnánk el — esetleg —, ha nem tudnánk, hogy számos, hasonlóan ellentmondásos műalkotás született a magyar irodalom története során, különösen a XIX. század középső évtizedeiben (Csongor és Tünde, Arany nagykőrösi lírájának főbb darabjai stb.). Ilyen „esetben" két megoldás kínálkozik: Az egyik a mű ellentmondásosságának tisztázása és interpretálása, a másik az ellentmondás feloldásának megkísérlése. A Madách-szakirodalom számtalan kísérletet tett mindkettőre. A jelen könyv az utóbbira vállalkozik. Előtte azonban nem tisztázza műfaját. Nem dönti el, hogy a filológia érveinek segítségével, a szakirodalom megrostálásával, vagy — esetleg - egy minden eddiginél „szövegközelibb" elemzéssel kísérli meg mondandója igazolását. Hogy — továbbmenve — a szakszerű argumentáló modort vagy az apologetikát és a pamfletet választja. Ezek a döntések azért maradtak el, mert a szerző csak a vélekedésig jutott, nem a szakszerűen igazolható álláspontig. Fölfogásának alapelve: Madách műve nem vallásos alkotás. Szó érheti önmagában is ezt a véleményt; az azonban biztos, hogy ha csak ezt tartjuk bizonyítandónak, akkor a Tragédia megértésének külső köreit is legfeljebb csak érinthetjük. Mindazonáltal ebből még születhetik egy cikk-méretű Madách-interpretáció. (Ahogy íródott is nem egy.) A szerző azonban tovább megy, és erről az indulati alapról mérlegel és veti el a teljes Madách-szakirodalmát, Arany Jánostól Lukács Györgyig. Módszer helyett nála csak modorról beszélhetünk. Jellemzője: rögzíti állásfoglalását egy részletkérdésben, ehhez kikeresi a neki ellentmondó véleményt a szakirodalomból, s az ellentmondást nem egyedi tényként, hanem a teljes szakirodalom bűneként kárhoztatja. Ráadásul említhető, hogy az „ellentmondások" igen gyakan csak virtuálisok, figyelmetlen olvasásból fakadhatnak. Ebből következik a módszer másik eleme: szövegrészek csonkítása, elhagyása. Idézni azért nem idézünk egyetlen példát sem, mert egy-két kiragadott lapszus nem bizonyíthatja a könyv teljes szakmai érvénytelenségét. Csak állítjuk: nincs olyan kérdése Az ember tragédiájának, a mű és az élet, az életrajz és a teljes Madách-életmű viszonyrendszerének, ahol ne találnánk tájékozatlanságra valló tévedéseket, nyilvánvaló félremagyarázásokat és tudatos ferdítéseket. A végeredmény? A valóban könyvtár méretű Madách-szakirodalom minden élő és holt szerzője — nem tehetvén mást — el kell viselje András László bánásmódját. Ám valószínű az is, hogy mindazokat, akik „ideálisnak" tartanának egy vallástalan Madáchportrét és egy Isten nélküli Tragédiát, el kell borzassza az írónak az a karikatúrája, és az a minden lélegző esetlegességétől, szenvedő ihletettségétől megfosztott alkotás, amely ennek a könyvnek a lapjairól néz felé. Alexa Károly