A magyar művelődés és a kereszténység II. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Rt. Budapest – Szeged (1998)
Nyelvünk és a kereszténység - Tóth Szilárd: Rovásírás és latin betűs írás a magyar művelődésben
Amíg az elmúlt negyven évben a rovásírással a hivatalos kutatás intézményesítetten nem foglalkozott, magánkiadásban pedig semmi sem jelenhetett meg, a sajtószabadság általánossá válásával fellendült az érdeklődés e már-már elfelejtett régi írásrendszerünk iránt is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a rendszerváltozás óta megfigyelhető a rovásírás „reneszánsza". A rovásírással kapcsolatos ismeretek népszerűsítése - habár ezt tudomásunk szerint sehol sem deklarálták - a „szocializmus" éveiben a nacionalista cselekmények körébe tartozott, s ezért a legkevésbé sem számított támogatandónak, (így egy megítélés alá esett a Kossuth-címer, a Szent Korona, az 1956-os forradalom, a trianoni békeszerződés vagy a határon túli magyarság emlegetésével.) A könyvkiadóknak és kutatóhelyeknek a rovásírástól való idegenkedéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a romániai és a nyugati magyarság kiadványai viszont időről időre jelentettek meg népszerűsítő írásokat e tárgyban, ezekre hivatkozni pedig nem volt a legszerencsésebb dolog. Mivel a rovásírás-kutatás nem lett - és ma sincs - intézményesítve és ezért végig marginális maradt, a vele való foglalkozás (így forráskiadásul is szolgáló monografikus jellegű munkák megírása is) részben műkedvelő kutatókra hárult (ld. pl. Forrai). E munkák tudományos színvonala - ha nem is minden passzusukat tekintve - egyenetlen, semmiképp sem éri el latin betűs nyelvemlékeink szövegkiadásainak, vagy a róluk írt monográfiák színvonalát. Az összefoglaló igényű munkák sorában kivételt képez két erdélyi kiadvány: Ráduly János, illetve Ferenczi Géza könyveikben nem kalandoznak el az ókorig, mint azt például Forrai teszi. E két könyv azonban már a rendszerváltozás utáni korszakba vezet minket. A rendszerváltozás után hirtelen nagy számú cikk és könyv jelent meg a rovásírásról, s már akadály nélkül kerülhettek be az országba a rovásírással foglalkozó nyugati és erdélyi kiadványok. Nemegyszer ilyen témájú nyugati kiadványokat terjesztettek és terjesztenek ma is fénymásolt formában élelmes vállalkozók (például: Magyar Adorján: Os [sic!] magyar rovásírás, az „A Fáklya" kiadása, Warren, Ohio, U. S. A., 1970). A fővárosban létrejött egy írástörténeti Kutató Intézet nevű alapítvány, amely írástörténeti Tanulmányok címen kétes színvonalú sorozatot ad ki. (A sorozat első két darabja: Varga Géza (szerk.): Bronzkori magyar írásbeliség [sic!], 1993, illetve Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon [sic!], 1996.) A rovásírásról írók és az azért lelkesedők részben azokból a műkedvelő körökből kerültek és kerülnek ki ma is, akik a magyarságot és a magyar nyelvet a sumeroktól, a szkítáktól, a hunoktól, a törököktől stb. eredeztetik, és akik a magyar nyelv finnugor eredetét bebizonyító tudományosságot hazaárulónak (!) tartják. Magától értetődik, hogy a filológusok jelentős részében ez még nagyobb ellenérzést vált ki a rovásírás és az azzal foglalkozó amatőr kutatók iránt. Ugyanakkor napjainkban lassan annak a jelei is megmutatkoznak, hogy a tudósok végre kezdik felismerni a rovásírás-kutatás elhanyagolásából előállt helyzet visszásságát, amit jól illusztrál a következő idézet: „az e témával