A magyar művelődés és a kereszténység II. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Rt. Budapest – Szeged (1998)

Nyelvünk és a kereszténység - Tóth Szilárd: Rovásírás és latin betűs írás a magyar művelődésben

1174 Amíg az elmúlt negyven évben a rovásírással a hivatalos kutatás intéz­ményesítetten nem foglalkozott, magánkiadásban pedig semmi sem jelenhe­tett meg, a sajtószabadság általánossá válásával fellendült az érdeklődés e már-már elfelejtett régi írásrendszerünk iránt is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a rendszerváltozás óta megfigyelhető a rovásírás „reneszánsza". A ro­vásírással kapcsolatos ismeretek népszerűsítése - habár ezt tudomásunk sze­rint sehol sem deklarálták - a „szocializmus" éveiben a nacionalista cselek­mények körébe tartozott, s ezért a legkevésbé sem számított támogatandónak, (így egy megítélés alá esett a Kossuth-címer, a Szent Korona, az 1956-os forradalom, a trianoni békeszerződés vagy a határon túli magyarság emlege­tésével.) A könyvkiadóknak és kutatóhelyeknek a rovásírástól való idegenke­déséhez az is hozzájárulhatott, hogy a romániai és a nyugati magyarság kiad­ványai viszont időről időre jelentettek meg népszerűsítő írásokat e tárgyban, ezekre hivatkozni pedig nem volt a legszerencsésebb dolog. Mivel a rovás­írás-kutatás nem lett - és ma sincs - intézményesítve és ezért végig marginá­lis maradt, a vele való foglalkozás (így forráskiadásul is szolgáló monografi­kus jellegű munkák megírása is) részben műkedvelő kutatókra hárult (ld. pl. Forrai). E munkák tudományos színvonala - ha nem is minden passzusukat tekintve - egyenetlen, semmiképp sem éri el latin betűs nyelvemlékeink szö­vegkiadásainak, vagy a róluk írt monográfiák színvonalát. Az összefoglaló igényű munkák sorában kivételt képez két erdélyi kiadvány: Ráduly János, illetve Ferenczi Géza könyveikben nem kalandoznak el az ókorig, mint azt például Forrai teszi. E két könyv azonban már a rendszerváltozás utáni kor­szakba vezet minket. A rendszerváltozás után hirtelen nagy számú cikk és könyv jelent meg a rovásírásról, s már akadály nélkül kerülhettek be az országba a rovásírással foglalkozó nyugati és erdélyi kiadványok. Nemegyszer ilyen témájú nyugati kiadványokat terjesztettek és terjesztenek ma is fénymásolt formában élelmes vállalkozók (például: Magyar Adorján: Os [sic!] magyar rovásírás, kz „A Fáklya" kiadása, Warren, Ohio, U. S. A., 1970). A fővárosban létrejött egy írástörténeti Kutató Intézet nevű alapítvány, amely Irástörténeti Tanulmá­nyok címen kétes színvonalú sorozatot ad ki. (A sorozat első két darabja: Varga Géza (szerk.): Bronzkori magyar írásbeliség [sic!], 1993, illetve Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon [sic!], 1996.) A rovásírásról írók és az azért lelkesedők részben azokból a műkedvelő körökből kerültek és kerül­nek ki ma is, akik a magyarságot és a magyar nyelvet a sumeroktól, a szkí­táktól, a hunoktól, a törököktől stb. eredeztetik, és akik a magyar nyelv finn­ugor eredetét bebizonyító tudományosságot hazaárulónak (!) tartják. Magától értetődik, hogy a filológusok jelentős részében ez még nagyobb ellenérzést vált ki a rovásírás és az azzal foglalkozó amatőr kutatók iránt. Ugyanakkor napjainkban lassan annak a jelei is megmutatkoznak, hogy a tudósok végre kezdik felismerni a rovásírás-kutatás elhanyagolásából elő­állt helyzet visszásságát, amit jól illusztrál a következő idézet: „az e témával

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék