A magyar művelődés és a kereszténység III. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Rt. Budapest – Szeged (1998)
Irodalom és művelődés - Kulcsár Szabó Ernő: (Fel)adott hagyomány? A keresztény művelődésszerkezet örökségének néhány kérdése 1944 utáni irodalmunkban
Kulcsár Szabó Ernő (Berlin-Budapest) (Fel)adott hagyomány? A keresztény művelődésszerkezet örökségének néhány kérdése 1944 utáni irodalmunkban Talán az tünteti ki ezt a világkorszakot, hogy el van zárva az üdv dimenziója. Talán ez az egyedüli átok. (Heidegger) A napnyugati műveltség és civilizáció új válságkorszakai ellenére sem könnyű elképzelnünk olyan értelmezői érdekeltséget, amely komolyan vitatná a kereszténység kultúraalkotó képességére vonatkozó kérdés jelentőségét. Olyat azonban már sokkal inkább, amelyet nem annyira a kereszténység radikális kritikájának (túlságosan jól nem is ismert) nietzschei öröksége, hanem saját feltáratlan premisszái visznek tévútra. S ezen talán nincs oly sok csodálkoznivaló. Hiszen annak a kérdésnek, mit is adhat nekünk a vallás az emberi önmegértés lehetőségéül, már maga az irodalmi historikuma tereli olyan irányba a válaszokat, ahol régóta az esztétikai ideológia nyelvjátékai uralják a terepet. Ahhoz ugyanis, hogy hagyományosan honnan jön s miféle igényekkel szokott fellépni az ilyen kérdés, elegendő egyetlen pillantást vetnünk a közelmúlt magyar kritikatörténetének egyik nevezetes epizódjára. „A mai vallásos ateizmus ideológiai gyökerei - írja Az avantgardizmus világnézeti alapjai című vitairatában Lukács György - egyrészt oda nyúlnak vissza, hogy a hitetlenség elvesztette társadalmi, emberfelszabadító pátoszát: a kiürült ég mint a gyász tárgya csak a megújulásban már nem reménykedő emberi világ kivetített képe. Másrészt, e helyzet következményeiképpen a vallásos ateizmus onnan táplálkozik, hogy a vigaszra és megváltásra sóvárgó vallásos vagy az isten nélküli világban változatlanul eleven marad, és teljes intenzitását az így létrejövő semmi felé zúdítja." A művészi alkotás ún. „világnézeti alapjai" körüli vizsgálódásoknak ma persze nem annyira, vagy nem csupán a jól ismert irodalomtörténeti következményei tanulságosak. A politológiai nyelvhasználat mögött sokkal inkább a látásmód és értékelés szerkezete figyelmeztet az érvkészlet cserélhetőségére. Ennek az argumentációnak négy évtized távlatából főként azért meggondolkodtató az emlékezete, mert sokkal mélyebb nyomokat hagyott hátra a kritikai közgondolkodásban annál, hogysem puszta mementószerepre korlátozódnék a jelentősége. Annál is kevésbé, mert az esztétikai ideológia kifinomultabb változatai - az emberi emancipáció, a logoszmítosz és az ontoteológia elleni harc szolgálatában - át- meg átszövik a kortárs szellemtudo- t Lukács György: Művészet és társadalom. Bp., Gondolat, 1968. 354-355.