Fenyvesi Kristóf szerk.: ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG • Magyarságtudományok kelet-közép-európai kontextusban / VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Kolozsvár, 2011. augusztus 22-27.

ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG AZ IRODALOMTUDOMÁNYOKBAN

A hazai irodalomtudomány utóbbi időkben megélénkülő mediális szempontrendszere – mintegy válaszként a mediális kultúratudományok kihívásaira – az önnön alapjával, az értelmezéssel való szembenézésnek is tekinthető. Bár az értelmezések a határokra, törésekre válnak különösen fogékonnyá – egyrészt médiatudományok úgynevezett „kemény” ágával, másrészt nem nyelvi médiumok, úgymint kép, hang, test, teatralitás, vagy épp technikai hordozókkal való találkozásként –, az értelmezés pozitivitását, a nyelv létesítő erejébe vetett bizalmat nem adják föl. A mediális különbsé­gek nyelvbe való visszaíródásakor pedig leginkább a filozófiai hermeneutiká­nak nyelvi megelőzöttségéről, a megértés történéséről, tapasztalatáról szóló meglátásait találjuk, azt a köztességet valójában, amely egy mediális közép­pozícióban fogja föl a nyelvet. A nyelv eredet nélküli eredetével számot vető irodalomértelmezés egy olyan rejtélyes, és épp ezért kreativitásra hívó szem­pontot talál ezáltal, amely révén még nem elavult olyan minőségekről beszél­ni, mint értelem vagy jelentés. Ha tehát a hermeneutika immateriális médiumfelfogásánál maradunk, azt láthatjuk, hogy azt nem a tiszta jelenlét, sokkal inkább a megjelenésben való eltűnés és az eltűnésben való megjelenés paradoxonával lehetne megkö­zelíteni. Ez az elgondolás a médiumok azon negativitásával hozható kapcso­latba, amelyet napjaink egyik jeles médiateoretikusa, Dieter Mersch tárgyal egyik tanulmányában.­ A szerző szerint a médiumok működésének para­doxona abban rejlik, hogy egyrészt a közvetítésben minduntalan eltűnni igyekeznek, a közvetítés sikeressége ugyanis a közvetítő áttetszőségén múlik, ezzel együtt viszont a közvetítésben való jelenlétük mégis megmarad. A médiumokat tehát eredendően azzal lehet leírni, amik nem ők maguk, és ezen az intermedialitás egymást tükröző közegei sem változtatnak lényege­sen. Az egymásban megmutatkozó médiumok ugyanis magukon viselik az idegen közeg sajátos szemléletét. A médiumok hatásának, vonzerejének titka a szerző szerint épp ezen elrejtőző hajlamukban rejlik. Úgy tűnik tehát, ha a médiumot nem választjuk el az értelemtől, azaz a közvetítő és a közvetített együtthatását, a „hogyan” kérdését tartjuk szem előtt, szembesülnünk kell egy megérthetetlen mozzanattal, egy olyan üres térrel, amely a közvetítés elkülönböződő hajlamát mutatja meg. Ez az üres tér, vagy távolság – amelyet az idézett gondolkodó többek között az önnön forrását megvilágítani képtelen fény metaforájával írt körül – egyszersmind az értelmezés hajtóerejének is mutatkozik. Olyan hajtóerőnek, amely folytot 5 Dieter MERSCH, Medialitás és ábrázolhatatlanság: Bevezetés egy negatív médiaelméletbe (részlet), ford. SÁNDORFI Edina, Filológiai Közlöny, 2004/3–4, 170–186.

Next