A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 49. XIII. évfolyam (1981)

TANULMÁNYOK - Gerold László: Írások évfordulókra (Adalékok Szeli István irodalomszemléletéhez)

524 A negyedik „kis" emlékező a már említett Ember és műve című írás, amely Kazinczy Ferencről szól. Ennek végén kérdőjelezi meg Szeli István Sinkó Ervinnek Kazinczy esetében az embert az alkotó elé helyező „rang­sorolását", mondván, a „mű és az író ily szétválasztása" helytelen. Kazinczy ugyanis, bizonyítja be írásában Szeli István, „az irodalom embere", és ez az összetétel tartalmazza azt a kettős jelleget, amely a szépíró és a szervező Kazinczy Ferenc munkásságát és életét mint egy jelentős emberi élet tartal­mát kiteszi. Leghosszabban Petőfi Sándorról értekezik Szeli István, ugyancsak évfordulós írásában, melynek már bevezetőjében szükségesnek tartja a mél­tatás alkalmi jellege mögé tekinteni, „már csak azért is, mert ennek az ünnep­ség-inváziónak retorikus szó­tömkelege, hiberbolikus jelzői, szóvirágai már­már azzal fenyegetnek, hogy elrejtik előlünk magát a költőt, Petőfi igazi értékét, azt, hogy miben is nagy valójában az ember és a költő". Már ebből is kiderül, hogy Szeli István ezúttal nem csekélyebb feladatra vállalkozik, mint a nagyság — emberre és költőre egyaránt ügyelő — oknyomozására. Kiinduló­pontja a Petőfi megfogalmazta etikai elv — „az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók" —, amely műve értékelésében sem kerülhető meg. Előbb azon­ban azt a „csodálatos emberi képletet" idézi meg, amelynek „a neve Petőfi Sándor", nem kizárólag emberi nagyságának bizonyítása céljából, hanem mert hite szerint Petőfi „poézisének nagysága és méllységének titka éppen az emberi, a humánus együttható, s mert versei lényegüket tekintve ennek az európai irodalomban is gyéren jelentkező tiszta etikai magatartásnak és humánumnak a lecsapódásai". A kor, amelyben a költő élt, ezúttal is meghatározó jellegű. Petőfi morális megszállottságát egy korszak erkölcsi tudatvilágának fényében lehet csak szemlélni és elfogadni. Költészete követi az „európai tavasz" lázálomba szökkenő ívét. Hat esztendő alatt született meg a csodálatra méltó opusz, „rapid módon, gyors kibontakozással [. . .] a sztereotípiákból indul, végigszá­guld a romantika összes felkínált témáin és lehetőségein, hogy aztán néhány esztendő alatt mindazt meghaladva messzemenően humanizálja és emberkö­zelbe hozza, a realitások világába helyezze a romantika eszméit és ideáljait". És ezzel Szeli István Petőfit rajzoló portréjában már el is érkezett a kor üzenetét meghalló és felerősítő költő emberi és alkotói szinkron-jellegéhez: eszmékben Európa szavát hallja és „úttörője is egy újszerű költészetnek". „Költőnk — írja a továbbiakban Szeli István — 1848-ban jóllehet azt a látszatot keltheti, hogy a történelem kulcsa az ő kezében van", holott „ő nem törvényhozója, hanem csak beteljesítője és végrehajtója egy objektív társadalmi törvénynek, de küldetésnek ez is emberfelettien nagy és lenyűgözően szép". Ennek a költészetben való reflektálódását, kifejeződését versről versre kellene és lehetne alátámasztani. Erre idő, alkalom ezúttal nincs, be kell érnie a megállapítással, mely szerint „Petőfi világirodalmi jelentőségét és értékét nem a romantikus élet és romantikusan vállalt halál, hanem a megismé­telhetetlen és a történelem által csak egyszer felkínált pillanat maradéktalan beteljesítése adja. Ezt a szerepet a költő akként töltötte be, hogy nemzeti küldetése azonosult az emberi és társadalmi haladás egy szélesebb, általánosabb

Next