A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 3. XI. évfolyam (XLI) 2010
Toldi Éva: Újvidék-narratívák
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2010. XLI XI. évi 3., 90-99. pedig az lesz, hogyan lehet bemutatni a történelem egészét, kaotikusságával, kegyetlenségével, ugyanakkor nagyszerűségével egyetemben. (A történelmi tapasztalat és a térképzet relativitása) A Juhász Erzsébet felrajzolta mentális térképen a város egyértelműen közép-európai keretek között található. Szemléletmódja mentes mind a Monarchia, mind általában a Nyugat eszményítésétől. Hősei a Monarchia többkultúrájú világában élnek. A közép-európai irodalomban gyakran megjelenik az Osztrák-Magyar Monarchia mint labirintus-metafora. Ebben a regényben a közép-európai közeg mocsárként mutatkozik, amely lehúz, belőle kivezető utat találni nem lehet, vagy pedig a szereplők rendre eltévednek a „vásári” forgatagban. A narráció a topográfia hatósugarának kitágulását eredményezi, Újvidéket Közép-Európában láttatja, mégis a bezártságélmény dominál a regényben, amelyből a menekülés kísérletei dezorientált összevissza szaladgálásnak tűnnek. A regény a világot „mindent összekuszáló forgatagként” láttatja. Ez az a történelmi tapasztalat, amely a regény lapjain textualizálódik: „Mindannyian csak tehetetlenül nézték e fura szaladgálást ott a vonat folyosóján, mely a vonat sebessége folytán nem is szaladgálásnak tetszett, hanem mintha egy lángoló arcú kisfiút valami ismeretlen, hatalmas erő rángatna ide-oda. Talán ugyanaz, amely felmenőit rángatta több emberöltőn át Graztól Szabadkáig, Szegedtől az Isonzó völgyéig, Temesvártól Pozsonyig, Újvidéktől Aradig oda-vissza, összevissza.” (JUHÁSZ 2001: 94) Végel László regényének narrátora, végigsétálva a Duna utcán, a városkép történeti eredőit is szóba hozza. Deheroizálja a történelmet és a városalapítást: az ő értelmezésében kocsmárosok, katonák, örömlányok, mesteremberek, kufárok és kereskedők voltak a városalapítók. Az sem véletlen viszont, hogy a város történetét a külföldi vendégeknek majd a múzeum kusztusza meséli el, ezzel mintegy a múlt relikviái közé sorolva a történetírók által kanonizált történelmet. Regényében többször is megfogalmazódik Újvidék lokalizációja: „Közép-Európa déli fertálya, szól közbe félénken egy gyökértelen álmodozó, és visszavonul a könyvtárszobába. Észak-Balkán, dorgálja meg a realitásokkal számoló, tagbaszakadt férfiú. Istenverte terület, roppant boldogtalan kilátóhely. Európa négy égtájára nyíló, ködbe vesző pont” (VÉGEL 2009: 4), „a Pannon-tenger területén létrejött, gazdag közép-európai múlttal rendelkező, mindinkább a Balkán felé sodródó kisváros” (i. m., 10). Végeinél a Balkán egyértelműen negatív konnotációkkal rendelkezik. Balázs Attila mozdítja el leginkább a mentális térképet, viszonylagossá teszi a reális helyviszonyokat, Újvidék attól függően található északon vagy délen, hogy honnan szemléljük. A regény a végsőkig kihasználja az észak és dél fogalmához köthető konnotációkat, amelyeket a fent-lent, hideg-meleg,