A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 4. XIX. évfolyam (XLIX) 2018

Matuska Ágnes: Változó reneszánszképek a kulturális fordulat után (Egy irodalomtörténeti fejezet margójára)

Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2018. XIX. (4): 74-87. tét, de itt fedezte fel a munkás végső felszabadításához vezető folyamat első jeleit is. A reneszánsz jelentőségének marxi értelmezését Szenczi és kollégái sem rejtik véka alá, és hosszan parafrazeálják A tőke vonatkozó, 24. fejezetét. Vállalkozásuk nézőpontját jól illusztrálja a következő idézet: Ebben a fejezetben az angol reneszánsznak legfőbb irodalmi, emberi értékeit kívánjuk feltérképezni, de egy pillanatra sem szabad megfeled­keznünk a Marx elemezte komor mozzanatokról, a feudális kötöttségek­től való felszabadulás mellett az új, kapitalista rabságba döntő erőkről, arról a hatalmas belső feszültségről, amely az angol reneszánsz szellemi életének, irodalmának sajátos intenzitást kölcsönöz, és legvilágosabban a dráma konfliktusaiban fejeződik ki (Szenczi et al. 1972). A korszak irodalmi hőseivé tehát azok a figurák válhatnak, akik lehet­nek a reneszánsz humanizmus képviselői, de ugyanakkor a kialakuló polgári réteg kritikusainak is kell lenniük, legalábbis nem kapcsolhatók össze olyan csoportok működésével, amelyek a kapitalizmus korai kialakulásáért felelősek. Shakespeare például megfelel ezeknek a követelményeknek, csakúgy, mint Morus Tamás. Noha Shakespeare vitathatatlan anyagi és társadalmi sikereket ért el, amelyek miatt elítélhető lenne, mint olvashatjuk, „igazán minden volt, csak nem polgárian korlátozott” (119). Morus pedig, bár mélyen vallásos ember volt, aki mártíromsággal védte meg hitét, mégiscsak ítéletet mond „a keresz­tény Európa embertelensége felett” (67). Érdekes, hogy valójában nem is ő maga, hanem a műve lesz az, amely az irodalomtörténet szerzőinek szemében rehabilitálja. Morus ugyanis szerintük „ideológiailag elmaradt a sehol-szige­­tek mögött, mert ő maga hitt a kinyilatkoztatott vallás felsőbbrendűségében”, ezzel szemben példaképpé emeli a „pusztán az ész szavát követő pogány sehol­­szigetekiek” gondolkodását (67). Az idézett szakaszokkal kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy bár az ideológiával leginkább átitatott részekből válogattam, a célom nem a szerzők és szerkesztők munkájának nevetségessé tétele, és nem is szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ez minden, amit fontosnak tartottak. A korban, amelyben művüket írták, hivatalosan publikált kötetben elképzelhetetlen lett volna az angol rene­szánsznak bármilyen másfajta paradigmája. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon megfogalmazódott-e bennük az, amit valójában gondoltak. A saját valódi dilemmánk viszont az, hogy mit kezdünk mi magunk az ideológiai kötöttségek alóli felszabadulással: ha megszűnik az a kontextus, amely adott műveket bizonyos módon fontosnak láttatott, milyen új kritériumok határozzák meg ugyanezeknek, vagy más, korábban figyelmen kívül hagyott műveknek

Next