Hunnia, 1994 (50-61. szám)

1994 / 54. szám - dr. Benyó Dezső: Budapest védelme, 1944-45

34 HUNNIA Dunaharaszti, Pestszentimre, Vecsés, Kőbánya Az újdonsült katonák (tegnap még leventék), egy-két tartalékos tiszttel (volt tanítók, ügyvé­dek, mérnökök), néhány továbbszolgáló altiszt­tel, elérték Dél és Kelet-Budapest külső határát. Soroksár és Dunaharaszti közt volt a senki földje. December 27-én éjjel a felszántott, de megfagyott havas földeken keresztül, annak ellenére, hogy mindenütt német táblák voltak leverve, „Mine" (akna) felirattal, a magyar egységek beszivárog­tak Dunaharasztira. A Templom téren gyülekez­tek. Több százan voltak, és volt­­, azaz egy német páncélököl is. Ködös reggel szervezkedtek, hogy járőrt kellene indítani a falu keleti és déli része fe­lé, felderíteni, hogy hol vannak az oroszok, és csak utána támadni. Tanácskozás közben egyre erősebb motorzú­gás hallatszott. Az orosz frontot járt altisztek a hangot felismerték. Négy-öt T-34-est melegíte­nek. A magyaroknak egy páncélöklük van! Befu­tott egy kis katonai Fiat Balila. Kiszállt belőle Zsigmondi László alezredes. Vigyázzba állította az egész társaságot, és végigmustrálta. „Vigyázz­­ban" nem szabad mozogni! Még a szempillának sem szabad megrezzenni! - megjegyzéssel hely­zetjelentést kért. Mikor megtudta, hogy több bol­sevista tankot bemelegítenek, habozás nélkül be­ugrott kis kocsijába, és „Majd küldök megfelelő segítséget!" felkiáltással elrobogott. Semmit nem küldött. (A pesti védelem túlélői 1957 telén talál­koztak Zsigmondival Párizsban, egy szabadság­­harcos nagygyűlés alkalmával, ahol mint ezredes hirdette Dálnoki Veres Lajos és Tollas Tibor már­­tíromságát.) Egészen január másodikáig csak kisebb csete­paték voltak, de utána megindult megint az ördö­gi színjáték. A bolsevisták hatalmas veszteségek­kel, de egyre előbbre jutottak. Már Csepel alá ér­tek. Soroksárra be-betörtek, de vissza is vonul­tak. Pestszentimre egyes részeit már elfoglalták, és a Cséri (szemét) telepet már gépfegyvertűz alatt tartották. Az aknák (Katyusák) és egyéb lö­vedékek ezrei zúdultak Pestre. Pestszentimre ja­nuár 4-én elesett, így az ellenség elérte Kőbánya, Rákosszentmihály vonalát. Észak-Pesten sem volt jobb a helyzet. Elesett Dunakeszi. A Hajógyár északi részén és Újpest ha­tárán alakult ki a védelmi vonal. A legelkeseredet­­tebb és legvéresebb harcok Rákosszentmihály, Mátyásföld és Újpest keleti térségében dúltak. A magyar csapatok észlelték, hogy a szövetsé­geseit eláruló és hátba támadó román hadsereg­gel néznek szembe, akiknek Mihály román király személyesen adta át a hadi lobogót. Szinte elkép­zelhetetlen felháborodás és düh öntötte el vala­mennyi magyart: „Már megint a románok!" felki­áltással harcoltak. Az orosz tüzérséggel szemben nem tudtak mit tenni, de visszavonulásban is oly hatalmas veszteséget okoztak a román hadsereg részlegeinek, hogy Mihály király könyörgésére az oroszok megengedték, hogy a pesti harcokból visszavonják őket. Közben a védők megszervezték a külső támo­gatást is. A Lóverseny téren lett egy ideiglenes repülőtér, ahol német szállítógépek landoltak fegyverrel, lőszerrel és gyógyszerekkel, vissza­felé pedig vitték a legsúlyosabb sebesülteket. A Vérmezőre vitorlás szállítógépek hozták az utánpótlást. Éjjelenként pedig ejtőernyővel do­bálták ki egyes nagyobb terek fölött a segítséget. Ezeknek egy részét a szél átfújta a bolsevisták­hoz. A kispesti Katona téren volt egy tartály, te­le SS katonasapkával, horogkeresztes karszalag­gal és a német II. osztályú vaskereszttel. Állító­lag Hitler külön parancsban minden magyar és német védőt ezzel tüntetett ki. A küldeményt kinyitották, de se magyar, se német katona nem nyúlt hozzá. Budapest védel­mében mindenki mást várt. Pest elesik A budai fronton aránylag csend volt, de na­gyon erős tüzérségi tűz hallatszott a Pilis felől. Gilles SS vezérezredes a halálfejes SS páncélgrá­nátos és a Viking páncéloshadosztályokkal meg­indította az ellentámadást, a Budapest felszaba­dításáért folyó csatát. De Pesten ennél sokkal súlyosabb volt a bolse­vista támadás. A villamos már megszűnt, a szov­jet gáták százai bombázták a várost, de mélyre­pülésben is gépágyúzták, vagy gépfegyverezték a lakosságot. Nappal ki sem lehetett mozdulni, mert mindjárt megjelent egy Ráta. A pesti légel­hárítás „aratott". Volt nap, hogy hetven Rátát lőttek le, de mégis egyre több jött és a légelhárí­­tók lőszere fogyott. Január 5-6 éjjelén elesett So­roksár, Pestszentimre, Vecsés, Rákosszentmi­hály és Dunaharaszti. Január 11-én Pesterzsébet, Kispest, Pestszentlőrinc, Mátyásföld és Újpest. Már a Soroksári úti ipartelepeknél harcoltak, mi­kor a magyar hadvezetés észrevette, hogy a Köz­ponti Vágóhíd raktáraiban több ezer tonna füs­tölt hús és sózott szalonna van, és a malmokban legkevesebb 20 000 zsák liszt. Miközben Buda­pest minden lakója éhezett! Ki volt ezért felelős? Senki nem tudott választ adni. A magyar védők részlegei azonnal megszer­vezték, hogy mindenféle szállítóeszközzel, bele­értve a kézi talicskát is, a húsneműt és lisztet megmentsék. Egyes teherautók vagy lovas ko­csik az utcák sarkain dobálták le az élelmiszert, hogy a lakosságnak legyen mit enni. Buda lakosságának is szépen jutott, de ezzel nem lehetett megállítani a szovjet hengert. Janu­ár 15-én már a Keleti pályaudvarért harcoltak. Lejjebb elérték a Boráros teret. Észak-Pesten pe­dig már a Pozsonyi úton voltak a harcok. Egye­dül a Népligetnél tudták még a szovjet hordát visszatartani. A Pénzverde épületében három magyar csendőr két páncéltörő ágyút szétszedett és a magasföldszinten összerakták. Már kilenc kilőtt T-34-es volt előttük, mikor a vörösök meg­sokallták az egyetlen épület makacsságát. Őrüle­­tes tüzérségi tűz alá vették. Már több lyuk táton­gott az épületen, mint egy ementáli sajton. A

Next