Hunnia, 1998 (98-109. szám)
1998 / 102. szám - Jack Howe: Írország: An angolok bűnei
A I világ hozzászokott ahhoz, hogy történeteket hall rém- s tettekről, amelyeket szem- I mel láthatóan minden nép elkövetett, csak az angolok nem. Az angolbarát világhatalom azt a benyomást akarja kelteni, hogy Anglia, az „anyaország", mindig a haladás, a civilizáció és az emberség erőtényezője volt. Semmi sem áll ennél meszszebb a valóságtól, mint ahogy különösen ez a tudósítás mutatja az angolok írekkel szembeni magatartásáról. Az írek ott tartanak, hogy elnyerik Írországnak azt a jogát, hogy Írország legyen. Ez azonban hosszú és kemény harc volt. Egyetlen nemzet sem szenvedett el idegenektől annyi elnyomást és rémtettet, mint az írek. A Szent Patrik néven közismert nagy Luccat volt az első, aki ugyan maga nem volt született ír - hanem valószínűleg angol, de először emelte fel hangját az angol elnyomás ellen. Szavait gyakran idézték az elmúlt 800 esztendő alatt: „Írországban születni bűntett? Nem ugyanaz az Istenünk, mint nektek?” Jóllehet, angol katonák már Szent Patrik idejében megpróbáltatásnak tették ki Írországot, az első huzamosabb invázió 1169-ben történt, és a hagyomány szerint ezzel kezdődtek a rémtettek. Az invázió a normann vallon Richard de Clare vezetésével történt, akit országszerte „Strongbow" néven ismertek. Strongbow emberei vetették meg lábukat Erinben, ahogy költői nyelven Írországot nevezik. Legyőzték az íreket, és negyven foglyot ejtettek. Ezután a foglok nemi szervét letépték, majd a sziklazátonyról a tengerbe vetették őket, így adtak ízelítőt Írországnak a betolakodók kegyetlenségéből. Ezentúl ez következett századokon keresztül. A külföldi betolakodók következő tette Waterford városának bevétele volt, ahol a lakókat lemészárolták. Ezután Beathbe és Breffinbe nyomultak, és mindent elpusztítottak, ahol keresztülvonultak. A normannok nemcsak gyilkossággal és barbarizmussal jelezték előnyomulásukat, hanem abban is ki .s.ORSZÁG tűntek, hogy templomokat és kolostorokat raboltak ki, égettek porig, és gyakran lakóikat is megölték. Ez nem történt minden irónia nélkül, mert az angolok, akik Írországba betörtek, azzal mentegetőztek, hogy az „egyházat” akarják megmenteni Írországban. Inváziójukhoz az engedélyt a pápától, egy angoltól, kapták. Normann angol papokat vittek Írországba, ahol azok az angol király alkirályaiként ügyködtek. Nagy vehemenciával hirdették a szószékről, hogy Isten előtt nem bűn írt ölni. Ez természetesen jóval VIII. Henrik előtt történt. Henry of London volt Dublin érseke, rétege tipikus képviselője. Hogy Dublin erődjét felépíthesse néhány templomot leromboltatott. Kóstolót adott az íreknek az idegen földbirtokosság fogalmából, amikor bérlői tulajdonosi okleveleit elégette. Ezért kapta a „Scorch Villain”, „oklevélégető”, vagy „Bum-Bill”, „tűz-Bill" gúnynevet. 1367-ben lépett érvénybe a Kilkenny szabályozó rendelet, amely harcot indított az ír nyelv, zene, kultúra, törvény, játék, mulatság, erkölcs és szokás, valamint a kereskedelem és kézműipar ellen. Az angol püspökök és érsekek kiátkozással fenyegették meg azokat, akik a törvénynek nem engedelmeskedtek. Ha egy lovast megláttak ír módra lovagolni, vagy gall ízlés szerint öltözni, vagy ha nem „rendes angol fejfedőt" viselt, „tanácsos és törvényes” volt a vétkest megölni. Még a bajuszviselet is, mint amilyen az európai kontinensen is divat volt és nem az angol módra leborotvált felső ajak, a parlamenti határozat szerint halálbüntetést vont maga után. A delikvens tulajdonának az angol koronára kellett szállnia. Az idegenek elpusztították Armagh egyetemét, háromezer diákjával és híres professzoraival együtt. Az egyetem az írek és a skótok nemzeti egyeteme volt. Az angol-ír kapcsolatok legnagyobb rejtélye közé tartozik, hogy az angol barbárok kifürkészhetetlen okoknál fogva civilizáltnak tartották magukat, az íreket pedig primitívnek. Erin azonban már akkor vezető szerepet játszott a nyugat-európai kultúrában, amikor Anglia még sötét időkben élt. Figyelemre méltó az is, hogy az írek legnagyobb kulturális teljesítményeiket akkor érték el, amikor az idegen üldözés a legszörnyűbb volt. VIII. Henrik 1515-től, uralkodásának kezdetétől fogva átvette az írek megsemmisítésének gyakorlatát. Hivatalnokainak szigorúan titkos utasításokat adott, hogy Írország kereskedelmét és iparát minden elképzelhető módon gúzsba kössék. Nicholas Bagenalt, aki gyilkosként megszökött az angol igazságszolgáltatás elől, Észak-Írország rendőrfőnökévé nevezték ki. Kíméletlenül megkezdett mindent lemészárolni, még a legelőkön a füvet is felperzseltette. Minden élőt megöletett, elpusztíttatta a lakóhelyeket és a templomokat. Anglia elnyomási kísérlete mindig balul ütött ki abban az értelemben, hogy ahelyett, hogy az írek életkedvét megtörte volna, az elkövetett népirtás csak elszántabbá tette őket, hogy megmaradjanak. Az ír kultúra ellen hozott büntetőtörvények odáig hatottak, hogy az emberek egyre jobban ragaszkodtak hozzá. A kolostorok, templomok és iskolák lerombolása Írországban a betolakodók szenvedélyévé vált. Bármilyen ír irat birtoklása halálbüntetést vont maga után. Költőknek és történészeknek kellett a szirtekről a tengerbe vetni magukat, könyveiket és családfáikat pedig elégették. Senkinek nem volt szabad tudni többé a saját nagyapjáról se. „Véreskezű Mária”, VI. Edward katolikus nővére sem uralta Írországot izgalmasabban, mint két protestáns előde. Akár katolikus, akár protestáns volt Anglia, Írország számára vad zsarnokságával mindkettő egyforma volt. I. Marie volt az első, aki elkezdte Írországot angol telepesekkel gyarmatosítani. Írországban azonban a vallási bizottság sohasem talált viszonzásra. IIHyjimenK