Huszadik század, 1909

2. szám - II. Szemlék és jegyzetek - Jászi Oszkár: Régi és új hazaárulás

Régi és uj „hazaárulás". habzó gyűlölködés, a rejtett gyanúsítás és a nyilt rágalom meg­mérgezett nyilait röpíti — tervszerűen és parancsszóra — az egész koaliciós hatvanhetes sajtó a képviselőház elnökére attól a pilla­nattól kezdve, hogy ez a nyakas és temperamentumos férfiú az önálló bank s az általános, egyenlő választójog követeléseivel együtt a nem­zetiségi kibékülés eszméjét kezdi hangoztatni. És bármily bizony­talan, általánosságokban elvesző és — ami még nagyobb baj — tudományosan végig nem gondolt a Justh Gyula nemzetiségi pro­grammja, bármennyire is pusztán érzelmekhez, a függetlenségi politika inkább kisebb napiszükségleteihez, semmint törekvései egyetemessé­géhez simulok az ő jóindulatú, bár zavaros és a mai nemzetiségi poli­tika frázisaival kevert megpendítései: mégis a 67-es sajtó oly modorban támadja egykori szövetségesét s a „nemzeti küzdelem" ezt a legexpo­náltabb alakját, mint a leggyűlöltebb darabontot. A félhivatalos tol­laknak ez a bősz, káromkodó zsivaja könnyen elkábíthatja azokat, kik nem keresik a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Pedig a helyzet világos és kikerülhetetlen etapja egy hosszú történelmi fejlődésnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egész függet­lenségi politika puszta kuruc-frazeológia vagy demagóg humbug mind­addig, amíg az országban lakó nemzetiségekkel — a lakosság felével — az érdekekben való teljes szolidaritást megteremteni nem képesek. A 48-as forradalom leveretésének is legnagyobb tanulsága, hogy meg­gondolatlan és dőre politika volt az, mely egyszerre fordult a nemze­tiségek és Ausztria ellen. Ezt az igazságot már maga Kossuth belátta, mikor kevéssel a forradalom leveretése előtt, a debreczeni országgyű­lésen, egy igen liberális szellemű nemzetiségi törvényt hajtott keresztül, melynek egyetlen hibája az volt — mint Horváth Mihály írta — hogy nem 1848 elején hozták meg. A nagy külpolitikai események által előidézett 67-es kiegyezés a dolgok egy más fordulatát idézte elő : a magyar történelmi osztá­lyok kibékültek Ausztriával s számukra a paktum legértékesebb gyü­mölcse az volt, hogy szabad kezet nyertek az országon belül a néppel és a nemzetiségekkel szemben. Az Eötvös és Deák örök dicsősége, hogy ezzel a privilegizált helyzettel nem akartak visszaélni, hanem az általuk tervezett bölcs és szabadelvű nemzetiségi törvényre akarták alapítani az ország jövő fejlődését. Ezt a céljukat azonban nem érték el. Részint azért, mert a területi partikularizmus régi rendi ideológiájának tüze még tovább lobogott — mint a magyar feudalizmus veszedelmes történelmi aján­déka — a nemzetiségi urak lelkében;* másrészt az osztályuralom ezúttal is erősebbnek bizonyult a vezető államférfiak idealizmusánál s az állások és meggazdagodás után mohón törtető s a soviniszta sajtó műhazafiaskodásától egyre jobban elvakított, az abszolutizmus által * Ez az, amit a föderalizmussal téveszt össze Horváth József Lajos A válság és a románkérdés (Lúgos, 1909) c. figyelemreméltó röpiratában, melyről utóbb még bővebben lesz szó.

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék