Huszadik század, 1909
2. szám - II. Szemlék és jegyzetek - Jászi Oszkár: Régi és új hazaárulás
Régi és új „hazaárulás", habzó gyűlölködés, a rejtett gyanúsítás és a nyílt rágalom megmérgezett nyilait röpíti — tervszerűen és parancsszóra — az egész koalíciós hatvanhetes sajtó a képviselőház elnökére attól a pillanattól kezdve, hogy ez a nyakas és temperamentumos férfiú az önálló bank s az általános, egyenlő választójog követeléseivel együtt a nemzetiségi kibékülés eszméjét kezdi hangoztatni. És bármily bizonytalan, általánosságokban elvesző és — ami még nagyobb baj — tudományosan végig nem gondolt a Justh Gyula nemzetiségi programmra, bármennyire is pusztán érzelmekhez, a függetlenségi politika inkább kisebb napi szükségleteihez, semmint törekvései egyetemességéhez simulók az ő jóindulatú, bár zavaros és a mai nemzetiségi politika frázisaival kevert megpendítései, mégis a 67-es sajtó oly modorban támadja egykori szövetségesét s a „nemzeti küzdelem" ezt a legexponáltabb alakját, mint a leggyűlöltebb darabontot. A félhivatalos tollaknak ez a bősz, káromkodó zsivaja könnyen elkábíthatja azokat, kik nem keresik a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Pedig a helyzet világos és kikerülhetetlen etapja egy hosszú történelmi fejlődésnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egész függetlenségi politika puszta kuruc frazeológia vagy demagóg humbug mindaddig, amíg az országban lakó nemzetiségekkel — a lakosság felével — az érdekekben való teljes szolidaritást megteremteni nem képesek. A 48-as forradalom leveretésének is legnagyobb tanulsága, hogy meggondolatlan és dőre politika volt az, mely egyszerre fordult a nemzetiségek és Ausztria ellen. Ezt az igazságot már maga Kossuth belátta, mikor kevéssel a forradalom leveretése előtt, a debreczeni országgyűlésen, egy igen liberális szellemű nemzetiségi törvényt hajtott keresztül, melynek egyetlen hibája az volt — mint Horváth Mihály írta — hogy nem 1848 elején hozták meg. A nagy külpolitikai események által előidézett 67-es kiegyezés a dolgok egy más fordulatát idézte elő : a magyar történelmi osztályok kibékültek Ausztriával s számukra a paktum legértékesebb gyümölcse az volt, hogy szabad kezet nyertek az országon belül a néppel és a nemzetiségekkel szemben. Az Eötvös és Deák örök dicsősége, hogy ezzel a privilegizált helyzettel nem akartak visszaélni, hanem az általuk tervezett bölcs és szabadelvű nemzetiségi törvényre akarták alapítani az ország jövő fejlődését. Ezt a céljukat azonban nem érték el. Részint azért, mert a területi partikularizmus régi rendi ideológiájának tüze még tovább lobogott — mint a magyar feudalizmus veszedelmes történelmi ajándéka — a nemzetiségi urak lelkében; másrészt az osztályuralom ezúttal is erősebbnek bizonyult a vezető államférfiak idealizmusánál s az állások és meggazdagodás után mohón törtető s a soviniszta sajtó műhazafiaskodásától egyre jobban elvakított, az abszolutizmus által . Ez az, amit a föderalizmussal téveszt össze Horváth József Lajos A válság és a románkérdés (Lugos, 1909) c. figyelemreméltó röpiratában, melyről utóbb még bővebben lesz szó.