Ifjú Erdély, 1925. szeptember - 1926. augusztus (4. évfolyam, 1-12. szám)
1926-04-01 / 8. szám
1925. április. Ifjú Erdély el a temérdek kincs világrahozásával. Megpróbáltak az alagútba leszállani, de a bentlevő gáz eloltotta a magukkal vitt gyertyát. Ásatásokat is végeztek, de ezeknek sem lett semmi eredménye, de azért a nép még ma is rendületlenül hisz a domb kincstartalmában s a nagyapák unokáiknak, az apák érdeklődő fiaiknak regélik, mesélik, hogy minek is nevezik azt a kopár dombot „Barátdomb“-nak . . . Nagyváradi ref. polg. Bódis Ágnes, IV. o. 1. Kísértés. Ebéd után neki akartam fogni a holnapi leckének. Jól elkészülök — gondoltam magamban, — mert algebrából felelek. Milyen nagyszerű lesz. Kiszólítanak, én büszkén kimegyek a táblához, levezetem az egyenletet, a tanár úr megdicsér . . . „látszik, hogy tanult,“ . . . beírja a tízest és akkor, ki lesz boldogabb ember nálam? Az algebra megtanulására egy fél órát szántam. Azonkívül románból egy verset hagytak fel, mondjuk annyi idő alatt azt is megtanulom. Valószínű, hogy ebből is felelek. No meg aztán, ha nem is felelek, illő egy jó diáknak mindig egyformán jól tudni a leckét. Ha ugyanis az a furfangos tanár úr észreveszi, hogy csak akkor készül az ember, amikor jön a tatár, hamar megcsappan, a becsület, de még valami egyéb is: a jegy. És különben az olyan komoly fiú, mint én, mindég meggondolja, hogy maga magának tanul nem pedig a pápaszemes tanár úrnak, aki csak azért van, hogy szekundákat osztogassa (mert tízest ritkán.) No, de térjek vissza a tárgyra. Ott hagytam el, hogy a románból egy fél óráig készülök. Azonkívül lesz holnap még három tantárgy. Azoknak a megtanulására két órát szántam, így pontosan beosztva az időmet, neki fogok a legnehezebbnek, az algebrának, azaz csak neki akarok fogni, mert hopp! mi jut eszembe? Láttam valamit. Egy plakátot. Ma délután 3 órakor nagy gyermekelőadás. Bemutatásra kerül: „TARZAN FIA“ Belépti dij 6 lej. Erre el kéne menni. De honnan vegyünk hat lejt ? Honnan? Honnan? ez az örök kérdés, a pénz kérdés. Hány szép terv támadt már eszemben ? mennyi mindent akartam megvenni ? hány helyre akartam elutazni? és amikor már azt hittem, hogy végre is hajtottam, oda áll elém egy rémalak, ijesztő képpel, vicsorgó fogakkal ordítja a fülembe: honnan ? honnan? Ilyenkor elő szeretném venni az algebrát, hogy megfejtsem az örök x-et, de nem lehet. Tépem a hajam, dörzsölöm a szemem s kiabálok: honnan? honnan? A tompa némaságtól könnyezve magamhoz térek s egyszerre fölkacagok: „hiszen az felébb határoztam el, hogy holnapra jól elkészülök és sehova sem mozdulok ki. l.s szaporán neki fogok az egyenletnek. x-igaz ...az órára nézek .. . 3 óra . .. most kezdik az előadást, egy futamodás és ott lehetnék ... de a holnapi lecke . .. és folytatom a feladatot. Telik az idő. Három óra elmúlt egy, két, majd öt perccel. Én rettenetesen küzdöm magammal. A szoba egyik sarkában ott látom Tarzan fiát, amint megy az elefánt hátán, verekedik kannibálokkal, oroszlánokkal, majmokkal és a szoba másik felében ott áll gúnyosan, lesújtóan, a vastagra hízott, nevető négyes. Ahogy vigyorgó arcára tekintek s rá gondolok a kárörömtől mosolygó társaimra, mialatt én lesújtva ott állok a tanár Ítélő széke előtt, hamarosan megint neki fogok az egyenletnek .r + 3 — 7 + 5 ... — igen, de ha én nem megyek el erre az előadásra, lehet többet sohasem látom meg ezt a filmet. Lecsapom a ceruzámat és rohanok a mozi felé. Csak mikor odaértem, akkor jutott eszembe, hogy nincsen pénzem. Ha hatalmamban állott volna rögtön meggyilkoltam volna azt a nagy a „honnan“-t. De ime mégis földerült a szerencsecsillagom. Arra vetődött egy osztálytársam, akitől mindenféle keresztkérdéseknek vetve alá magamat: „mikor adod meg ? mire kell ? miért épen hat? Miért nem öt? miért mész moziba?“ stb. stb. végre kicsikartam a pénzt. Dehogy gondoltam ekkor az iskola törvényeinek azon szakaszára, hogy kölcsön pénzt adni és venni, szigorúan tilos. Végre negyed négykor bejutottam a moziba. Egy felvonást már lejátszódtak és én kénytelen voltam megkérdezni a szomszédomtól az előzményeket. Persze megzavartam őt a darab további nézésében, de nem tágítottam, amíg ki nem vettem, valahogy belőle az első felvonás tartalmát. És ezután következett az izgalmas hajsza. Tarzan fia a majommal, Akuttal, fölforgatja a hajó csendjét, megszökik onnan, kijut Afrika partjaira, ahol minden állatokkal küzd és megöli puszta kézzel a legvérengzőbb fenevadakat. Harcol emberevőkkel, rablókkal, úgy él mint egy majom és tudom is én, még miket csinál. Ráugrik hiúz módjára az ellenségére, tépi fogával, körmével és mikor az áldozat kilehelte lelkét, akkor a hímmajom győzelemordításával fejezi ki örömét. Hát ez még mindig megjárta volna, ha nem, a cigány is a maga lovát dicséri. Szerk. 159