Ifjú Erdély, 1933. szeptember - 1934. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1933-09-01 / 1. szám

Tavaszi álom, őszi ébredés.­ ­ Kisvárosi tavaszi délután ... A nap sugarai elöntik a a virágos kertet... A hófehér cseresznyefa alatt két leány ül. Anikó han­gosan olvas . . . Judith egy heverőszékben hátradőlve hall­gatja .. . V­lágtalan szemeivel kifejezéstelenül bámul a semmibe . .. Minden csendes, csak az olvasó leány csengő hangja folyik szét a levegőben, mint egy ezüst folyó .. . A cseresznyefán, a virágok között halkan döngicsélnek a szorgalmas méhek. Minden virágzik . . . Megnyikordul a kis kerti ajtó ... Anikó arcán halvány pir suhan végig .. . Judith egykedvűen ül a székben, kezeit bágyadtan him­bálja s halkan megszólal: Feri... Csakugyan ő közeledik. Barna, mosolygós arcán a nap­sugarak táncolnak ... Kezeit csókolom ... Aztán leül Anikó mellé. Halkan beszélgetnek. Judith némán hallgatja ... És amint hallgatja a vidám beszélgetést, lelkébe lopód­zik egy kósza, szomorú gondolat: ő itt felesleges... Semmi keresnivalója sincs itt... Szomorúan, zajtalanul felemelkedik s ugyanazzal a kifejezéstelen nézéssel, tétova léptekkel elindul... Végigmegy a zöld ribizke-bokrokkal szegélyezett kerti ösvényen. Kilép a kis zöld kertajtón, elhalad a virágzó orgona-bokrok mellett s a villa lépcsőjén lassan megy fel­felé. Közben magában számolja a fokokat:. .. egy,. . . kettő, . . . három,. . . négy ... Bizonytalan mozdulattal fogja meg az ajtó kilincsét s belép. Megint számolja a lépéseket, mert tudja, hogy az ötöd­i lépésnél megtörik a folyosó. Bemegy az ebédlőbe. Ugyanazokkal a könnyed, bizony­talan léptekkel közeledik a zongorához. Leül a székre és felnyitja a zongorát. Keze tapogatódzva siklik végig a fehér és fekete billentyűk felett, aztán leüti az ismerős hangokat. Hosszú, keskeny ujjai halk, szomorú hangokat simogatnak elő a komoran sötétlő, régi zongorából .. . Fejét lassan előre hajtja ... A lágy akkordok végiglopóznak a szobán s a nyitott ablakon át belehervadnak a pompázó tavaszi délutánba ... Aztán ernyetlen, fáradtan ölébe ejti kezét s homlokát ráhajtja a kéttartóra. Hirtelen feláll... Az ablakhoz megy és kihajol.. . A tavaszi nap sugarai elborítják a sápadt arcot. Idegesen, remegő orrcimpákkal szívja magába a virágzó fák illatát. Elhódítja a kertből leáramló barackfa, orgona és az udvaron álló hársfa illata. Hosszú szempillái alatt két könnycsepp jelenik meg s megcsillannak a nap sugaraiban ... A tavaszi nap melege, a virágillat még nehezebbé tette a lelkét. Egyszerre, szinte fájón gyermekkori emlékek rohanják meg. Igen, akkor bol­dog volt. Látott . . . Akkor is ilyen illatos volt minden, ak­kor is minden virágzott, a nap talán melegebben sütött. És minden, minden olyan csodaszép volt. Igen, akkor látott. .. Most arcán érzi a tavaszi nap melegét, a kertből illatos felhők szállnak feléje, hallja a fák halk suttogását és mégis valami bizonytalan ürességet érez a lelkében .. . Mert fáj, hogy nem látja a mosolygó kék eget, a zöld pá­zsitot, a pompázó kertet. .. Elmorzsolja a két könnycseppet... Valaki jön a tornácon. Anya jön! É­rezzen össze. Megismeri a járását. Igen, tényleg ő. Oda megy Judithoz, aki most feléje fordítja a fejét s fáradt, tompa hangon ennyit mond csupán: Kisanyám meséli .. . Az ablakhoz ülnek. Kisanya kezébe veszi a leánya kezét és mesél ... Mesél arról, amiről a leány szokott álmodozni, a vi­ruló fákról és nyíló orgonákról . .. A leány mozdulatlanul ül, arcán boldog mosoly ját­szik .. . Szinte látja a verőfényes, fénylő virágot, a tarkán pompázó természetet... És kisanya mesél az utcán járó­kelő, tavaszba mosolygó, tavaszba nevető boldog em­berekről ... II. Tíz év szaladt tova. Az elszaladó évek csodát művel­tek : Judith visszakapta látását... De körülötte is minden megváltozott. Ott ül egy szerény kis utcai ház ablakánál . .. Nézi a kopaszodó fákat, melyekről hangtalanul peregnek a sárga levelek . . . Háta mögött a kis szobát felhős délután homálya borítja ... Nézi a kopott embereket... Sovány, éhes arcok tűnnek tova. Ráncos öreg arcok, sím­a gyermek-arcok . .. A nyikorgó barna ajtón Édesanyja lép be. Halkan lép­del végig a kopott bútorok között.. . Arcán az örök gyász ráncai húzódnak ... Ruhája fekete .. . Széket húz az ab­lakhoz s leánya mellé ül. Némán néznek a borongós dél­utánba s az utca beszél ... Levert emberek, bukott emberek szállingóznak tova ... Reszkető kezű emberek.. . Rokkantak, bénák és kol­dusok . .. Sötétarcú, gyanús alakok ... Elvétve egy-egy elegáns, pöffeszkedő fiatalember sifttel végig a kopott járdán, oldalán magassarkú, piros­szájú, karcsú nővel ... De utánuk már ott jön az izzadt mun­kás ... Megint koldus . .. Mankójával taktusban kopog tova ... Kisebb csődület közeledik. .. Rongyos alakok tusa­­kodnak ... Mellettük egy kövér kofa, vörhenyes, hájas képén a felháborodás ül. .. Az ablakon át betévedő sza­vakból kiveszi, hogy a toprongyos alak kenyeret lopott, mert nagyon éhes volt... Enni kezd ... A szél kövér esőcseppeket csap az ab­lakhoz . .. Kakasos asszony kosárral a fején siet el az ablak előtt. Megcsúszik a vizes járdán s a kosár messze lerepül fejéről... A sok fehér kakas mind a földre ömlik s ott úszkálnak a pocsolyákon, a sárga falevelek között. .. Az eső csorog s az asszony ráncos szemhéjai alól peregnek a könnyek .. . Rongyos gyermekek jönnek, összegyűjtik a megázott kakast s mohón tömik magukba . .. A kakasos asszony szomorúan veszi fel az üres ko­sarat s lassan elindul. Aztán eltűnik az egyik saroknál... Kisanya lassan felemelkedik s lehajtott fejjel elindul a konyha felé . .. Neki már elég volt... Az ablakkal szemben egy kapu alá kis embercsoport húzódott be az eső elől. .. Mind sáppadt arcok ... Kopott alakok, lehajtott fejű, görnyedt emberek, ráncos arcú öregasszonyok és vértelen arcú gyermekek ...

Next