Ifjú Erdély, 1935. szeptember - 1936. augusztus (14. évfolyam, 1-12. szám)

1936-07-01 / 11-12. szám

Kovács Dezső: Az erdő halála, akar-e, nem-e az új gazda kezéből átmenni. Ex­­patriálhatott volna, de hát hová? Preszák szegény feje felette szerette a bér­­gelyi erdőt; nála nélkül se nem akart, se nem tudott volna élni. Ám a bérgelyi erdő azért mégis gazdát cserélt. A bérgelyi erdőt, bármennyire szerette is Preszák, ellicitálták fáival, bokraival, h­atványaival, ösvé­nyeivel, vizi királyával és öreg szolgájával együtt és a Lunkán fel elkezdett épülni a vasút. És amikor ezt meghallotta Preszák a havasba visszatérő tudós bácsoktól, nagyot dobbant az öreg szíve, hogy majd megszakadt, mert egyszerre tudta, eszébe kellett vennie, hogy az erdőnek vége van, hogy a vasút meg fogja ölni, ledönti a fákat, föl­veszi a hátára és elhordja messzi­re a munkán, él a Lápos ezüst vize mellett, széjjel a világ min­den sarkaira. Ettől a naptól kezdve nem találta többet nyugodalmát. Mérnökök járták be az erdőt. És egy napon, amint a prelukai magas síkról nézett, nézett a fák koronái felett a Lápos vize felé, egyszerre csak látta, amitől félt, a fejszések hadát lőni fel a Debrek pataka völgyén. Szakadat­lan sorokban özönlöttek előre a hosszú völgyön, hogy feketéllett tőlük a mező. A dolog még nem volt igaz pedig, mert a fej­szések hadát csak most toborozták, nem jött meg senki, csak Preszák látta már őket. De azóta többet a helyét sem találta. Az étel nem ízlett neki, az álom elkerülte, az unokájára is csak immel-ámmal hallgatott, ha az szokása szerint locska beszéddel hizelgett neki. Pöttömnyi kis gyerek volt pedig Julika, sápadt kis kökénybokor öreg bükk árnyában, de láttátok volna csak, mint forgatta azért kis keze a lábast, ha sülni-főzni kellett nagyapónak ! De nagyapó most már nem nézte őt és nem is hallgatott reája, ha szól hozzá. Hiába főzte meg porhanyóra a földi gyümöl­csöt neki, ropogósra hiába sütötte az apró halat. Nagyapó jóformán se nem evett, se nem ivott.. Ha a vizi királyról akart beszélni, amit nagy­apó meg nem ánt hallgatni, legyintett a kezével: —­ A vizi király alszik ... alszik... Szokásból megetette a malacot, mert az min­dig éhes volt és mindig sírt, vetett valamit a csir­kéknek, ennyi volt, amit tett hosszú napokon át. Mert az örök időkre szóló nagy fáktól, amelyek nem változtak gyermekségétől fogva, ezekben a napokban búcsúzott. Oda túl verték a nagy mun­kástábort. De hallod-e túlról a tábor lármáját, az öreg szolga fülével halljad ! A fejszések serege ez, az tanyázik ott átkozott és keserű táborban. A fejszék vad éle villámlik a tüzek fényében. És a tüzek pirosra festik a sziklákat, mintha vérkönnyeket sírna az erdő. Hallod-e? Oh, nem lehet tűrni azt­ a folytonos mozgást, amely az erdő messzi méhéből megindul egyre fenyegetőbben, mint a hegyek mögött bujkált f­estési vihar... S ahogy az irtással megindultak és közelebb jöttek, egyre hangosabb lett a zaj. Egész napokon át kongott onnan túlról a fej­szék hada. Az óriások rendre dűltek le előttük, némelyik mintha komoly mennydörgés szólna, má­sik a levegőt szilajul megzugatván, némelyik mesz­­szire hangzó sóhajtással, amint a híg levegőn át­­suhogtak dühében az ágai. Aztán egy napon egyszer csak eljutottak az utolsó domb mögött emelkedő hegyeb­e. Az egyik óriás, amelynek koronáját dédapjá­nak a dédapja már ott látta mennyboltozatra raj­zolódva, amely kis­gyermek kora óta rendületlenül ugyanazon a helyen és ugyanabban a formában állt ott: megremegett, meghajladozott, aztán meg­indult és letűnt az élről s mögötte megjelent kiet­lenül, pusztán és idegenül az égboltozat. Nagyapának a szíve nem bírta tovább. — Kis unokám, — szólt a gyermekhez, aki tágra nyílt szemmel nézte a változást, amely oda fönt lejátszott és amelyről érezte, hogy az öreg ember szívét törte meg, a kis unokám. Várj meg engem, én elmék és megkeresem a vizi királyt. Ott lakik ő az égerfák gyökerei alatt a nagy mese­palotában. Megkérdem hát tőle, hogy s mint néz­heti ezt a pusztítását birodalmának? Ott békére ű­zem és engem beeresztenek őhozzá. Ha aluszik is, mert aluszik, felköltik nékem ... Megmondom én néki... meg én, meg én ... Csak várj itt reám, oszlán visszajövök véle hozzád... De Julika jól tudta, hogy követ a tót királytól vissza nem jöhet. Ott marad az boldog királyi vendégségben. Nem is kívánkozik vissza onnan senki. Hiszen arra ment el az anyja is. De nagy­apónak nem mondotta, csak intett a fejével, hogy hiszi. És nagyapó megölelte és megcsókolta kicsi unokáját a homlokán. Nem szokta pedig, mert szegény ember volt , a szegény ember csak a szemével csókol. De nagyapó megcsókolta és Julika most már egészen biztosan tudta, hogy azért van ez, mert nagyapó nem fog visszajönni többet. És tudta, hogy ez jól is van így. Ha levágják mind az erdőt, nagyapó — lát­szik már — úgyis meghal. Jobb azért neki a nagy tói királynál a mesepalotában. Csak azt nem hitte, amit nagyapó hitt, hogy onnan éjszakára visszatérne. Mert odalent megfordítva van, mint a me­sében. A mesében egy esztendő három nap,­­odalent pedig mérlelhetetlen napokból szövődik az örök idő. Julika tudta ezt jól, azért nem is várta hamar időre vissza nagyapót. Nézte, nézte a nagy, szép, ezüstgyűjtiket, amint az egyik a másik után in­dult ki onnan, ahol nagyapó ősz feje eltűnt a a tóban s amint egyik a másik után szelíd fin-

Next