Ifjú Erdély, 1938 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
gyanabban a nagy elismerésben lett része ebben hónapban, mint most egy éve Reményik Sándorak. Az elveikben legkövetkezetesebb magyar írók megjutalmazására alapított Baumgarten-díj ezévi fosztásánál az alapítvány kezelésével megbízott andnokság (Babits Mihály és Schöpflin Aladár többek között Kós Károlynak ítélte oda az egyik 000 pengős (100 000 lejnél nagyobb összeg) juslemdíjat. Az ítélet megokolása az, hogy „elsőorban a múlt évben nagy irodalmi sikert aratott ludai Nagy Antal című történelmi drámáját kívánik megjutalmazni. Lehet, hogy az ítélet azt akarja angsúlyozni, hogy a felekezeti elfogultságtól ments magyar£irodalomszemlélet síkjáról nézve igenis egyetemes nemzeti értéket alkotott Kós Károly a tudai Nagy Antalban. A dráma megjutalmazása edig magától értetődően jelenti Kós emberi és ifivészi következetességének elismerését. Itt, ahol arány, köves a föld és ahol imádkozni és átkoódni mindenki tud, de hinni gyáva, törhetetlen ivatástudattal és szívóssággal vállalja és viseliz erdélyi sorsnak embert, családapát, közéleti ffit és művészt egyaránt súlyosan megpróbáló írhét. Mélységes jelentőséget tulajdonítunk annak,ogy Erdélyben eddig három olyan író kapta meg Baumgarten-díjat, mint Tamási, Reményik és Kós. Ők hárman tökéletesen jelképezik a népi és törheti gyökerű, de a keresztyén hitben eszmévé ínomult erdélyiséget. Nem ők teremtették, hanem agyomány- és átélt valóságként csak megszólalitták, kiábrázolták művészetükben és emberi magadásukban. Erdély tájegységének, egymástól elütő , mégis rokon népi műveltségeinek, önálló törtneti sorsának és Istentől kapott hivatásának igadói támadtak. Csalhatatlanságukban vakon bízva mmbugnak tekintik, ami a romániai magyarság lgjobbjainak művészetében és életében csodálaosan tükröződik és egyre alkotásra ösztönzi őket. Hazi íróink műveiben megjelenő erdélyiségről is elmondhatni, amit Kós az immár halott Budai Nagy Aatal elfojtott forradalmáról és az erdélyi helylességről mondat az apáttal: »Ami igazság volt, nem halt meg bizonyára. Hogy az erdélyiség mai formája, mint a megfőzök, módosulni fog, természetes. De ami igaz volt és igaz benne, az feltétlenül fennmarad. Nem zajos ujjongással, hanem csak csöndes, megilletődött fejbólintással zárjuk a lelkünkbe a Kós Károlynak jutott elismerést, amely egyúttal az erdélyiségnek is szól. És közvetve azoknak, akik az imádkozáson és átkozódáson túl hinni is tudnak. Közmivelődési intézményeink és egyesületeink egyre tekintélyesebb múltra néznek vissza.Ötvenéves Székely Nemzeti Múzeumunk, hetvenötéves Erdélyi Múzeum- Egyesületünk, többszáz éves múltra visszatekintő iskoláink méltán örömmel és büszkeséggel tölthetnek el. Tudományos intézményeink közül a kolozsvári egyetem fennállásának hatvanötödik évfordulója éppen az alig letűnt 1937-ik esztendőre esett. A 65 nem olyan szám, mint az 50 vagy a száz és mégis meg kellett állanunk egy pillanatra. Vájjon a most felnövekvő nemzedékből kinek jelent valamit intézményeinknek közelebbi és a világháború sötét függönye mögött húzódó múltja ? Ideértve iskoláinkat is. Növeli-e ez a múlt az ifjúság önbizalmát, önérzetét és felelősségtudatát? Ébreszt-e ez a múlt szellemi javainkhoz, közművelődési intézményeinkhez ragaszkodó és azokat minden áron védeni kész szeretetet? Ne szépítsük a helyzetet: nemcsak nemzeti irodalmunk és történelmünk, de még azoknak a falaknak a múltja sem hat kellő nevelő erővel a mostani ifjúságra, amelyek között a jövőre készül. Hogyan tudná értékelni az Erdélyi Múzeum hetvenöt, a Székely Nemzeti Múzeum ötven és az Egyetem hatvanötéves múltját ? Még a legjobb esetekben is csak homályosan, de a legtöbbször egyáltalán nem élnek ifjúságunk tudatában azok az áldozatok, megpróbáltatások, kezdeti és állandó nehézségek, amelyekkel szemben csak az egymást váltó nemzedékek és egyéniségek hősiessége, hite és késő nemzedékek számára jövőt építeni törekvő vágya tudta megőrizni ezeket az intézményeket. Jelenleg ez a múlt nem él és nem hat, így pedig intézményeink csak tudomásul vett, de semmi lendítő erőt magukból kisugározni nem tudó merev keretekké szürkülnek. Intézményeinknek, egyesületeinknek, iskoláinknak jövőnkre kiható fontossággal bíró kötelességük múltjuknak az ifjúság nyelvén és az ifjúságra ható lelkesedéssel való minél hamarabbi ismertetése. Az ifjúság pedig egész életét meghatározó tapasztalatokat szerezhet a hozzá legközelebb álló akármelyik intézmény múltjából s az abban szerepet játszott nagyok életéből. Csak ezúton érhető el, hogy mindenki a magáénak tartsa azokat az intézményeket, amelyekhez való jogainknak tudatától függ a nemzeti műveltség és az egyetemes tudományosság fennmaradása és múltjához méltó virágzása a reánk szabott keretek és azok lehetőségei között. Dós Károlynak