Ifjú Kommunista, 1966. (10. évfolyam, 1-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
HIDEG NAPOK - KÖNYVBEN, FILMEN Cseres Tibornak 1964 óta híressé vált regényéből, amely először a Kortárs című folyóiratban jelent meg és szerzőjének a közönség elismerése mellett irodalmi díjat hozott, 1966-ra film is készült. Rendezőjének, Kovács Andrásnak, nagy sikere volt. Karlovy Varyban a nemzetközi filmfesztivál egyik fődíját a kritikusok díjával együtt kapta meg. Jól tudjuk, hogy irodalmi mű filmredolgozása nehéz feladat. Mi a magyarázata mégis, hogy — sportnyelven szólva — egy elsőosztályú regényből ugyanolyan elsőosztályú film keletkezett? Aki emlékszik a híres lengyel író, Andrzejewsky azonos című regényéből alkotott nagyszerű Hamu és gyémántra és elolvasta a könyvet is, körülbelül hasonló jelenségnek lehetett tanúja. Csakhogy — és ezzel a vizsgálódásra érdemes kérdések sűrűjébe vágunk — joggal mondhatná valaki, hogy „jó-jó,könnyű volt azt a még romantikus elemekben is bővelkedő, izgalmas cselekményű, előrehaladóan kibontakozó regényt filmre vinni”. A Hideg napok valóban más. Négy, cellába zárt rabnak, Büky őrnagynak, Tarpataki főhajónagynak, Pozdor zászlósnak és Szabó tizedesnek beszélgetése egymással, és gondolataik az őket összekötő, az olvasónak előre tudtára adott eseménnyel, az 1942 januárjában történt újvidéki gyilkosságsorozattal kapcsolatban, amely állítólagos csetnikek lefogásának ürügyén több mint háromezer jugoszláv és zsidó elpusztításához vezetett. A könyv és — ahogy látni fogjuk — a film is ezzel kapcsolatban nem azt kérdezi, hogyan bűnhődtek meg ennek fő szervezői, Feketehalmy—Czeydner altábornagy és Grassy alezredes, hanem azt, hogyan engedelmeskedtek, vagy próbáltak kitérni ennek a katonai parancsnak végrehajtása elől az 1946-ban vád alá helyezett „kisbűnösök”. Általánosítható kérdést vizsgál tehát mindkettő: a szándékos, előre megfontolt rosszhoz, gonosztetthez hivatásánál, sőt, létfenntartásánál fogva hozzákötött ember lehetőségét szabadságának, szabad akaratának megvalósítására, legalább kis részben való kiteljesítésére. Eljutottunk tehát addig, hogy négy, 1946-ban börtönbe került ember 1942-ben véghezvitt tetteinek erkölcsi tartalmát kellet az olvasók-nézők előtt feltárni. Az írónak ez persze „nem nehéz”, hiszen a szereplők minden gondolatába beleszólhat, véleményt nyilváníthat róluk, tetteiket leírásuk után azonnal megbírálhatja, úgy, hogy összeveti a mondanivaló általánosított etikai lényegével és közli az eredményt. De mit csinál a filmrendező, akit „bezártak” négy fal közé szereplőivel, és így adtak neki másfélórányi időt ennekaz erkölcsi tartalomnak képekben való megjelenítésére? Szerencsére — s a film sikerültségének talán ez az egyik magyarázata — az író már eleve segítségére siet a hagyományos regény felbontásával. Nem szabályos egymásutánban mondja el a történetet, sőt, egyáltalán nem is ő mondja. Teljesen a háttérbe vonult szinte magára hagyja a szereplőket gondolataikkal (ezeket a regényben zárójelbe teszi) és mondanivalóinkkal. (Ezt felváltva, mindenki a maga szemszögéből mondja el.) A magárahagyatottság mégsem egészen teljes. Itt-ott a szereplők nevével elválasztott fejezetcímek között ezt a szót találjuk: Együtt. S ilyenkor — nagyon vigyázva arra, hogy ne túlságosan egyéni véleményt mondjon, hanem csak cselekvésükben és , gondolati reagálásukban mutassa be nagyon is esendő, hétköznapi vádlottszereplőit, valami alig észrevehető jelzést ad olvasójának a hősei jellemében és lelkivilágában való biztonságosabb eligazodáshoz. A filmrendező a hűségre törekvéssel hálálja meg ennek a számára ösztönző módszernek alkalmazását. Meg is ragadja a lehetőségei, neki van módja a szereplők gondolatainak elmondatására és megjelenítésére, képpé formálására egyaránt. Az együttes fejezetekkel nem tud mit kezdeni. Sebaj. Ehelyett egyrészt azt nézi, hogy ő mit tud helyette az alapmondanivaló jobb megértéséhez hozzátenni, másrészt vigyáz arra, hogy a film vetítésének végeztével a gondolkozó, érzékeny néző az egység, a befejezettség érzésével menjen ki a teremből. (Az írónak is törekvése ez, de nem olyan kötelező mértékben, hiszen irodalmi műnél az olvasó akármikor visszalapozhat, ha valami „nem stimmel”, a filmet azonban — talán még a legjobbat sem — érdemes újra és újra megnézni.) Nos, a rendező hozzá tudta tenni azt a „pluszt”, amivel hozzá akart járulni a szereplők és a környezet jellemzéséhez. S most nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen tökéletesen valósítja meg az író elképzeléseit. Például: minden tiszti szereplő csak annyit hall meg a vérengzést elrendelő altábornagy beszédből, amennyi neki szól, illetve, amennyi hozzá, az ő jelleméhez „passzol”. (A filmen a más-más beállítások talán még frappánsabban hangsúlyozzák ezt.) Még inkább rá lehetne mutatni arra, hogy jól megválasztja egyes cselekmények színhelyét, játszási környezetét, így minden szónál jobban jellemzi a szereplők akkori lelkiállapotát, valódi viszonyukat az eseményekhez. Büky például szinte oda sem figyel arra, hogy az utcán mi történik, jól kiválasztott kvártélyán, kellemes csevegés közben eszi a disznótoros vacsorát, a poharak és evőeszközök csillognak, a felszolgálás szolid és baráti, a képről szinte érződik a jól fűszerezett hurka és a hozzá kortyolgatott, kellemesen csersavas bor íze-szaga. Szabó viszont állig begombolkozva haraphat csak egyet a meggyilkolt zsidócsalád maradék libájából és csak az utcán, csikorgó hidegben, járőrben ihatják meg a rablógyilkos Dorner tizedes rajával a méregerős pálinkát, amelynek hatása azonban a 40 fokos hideg miatti keserűségüket aligalig ellensúlyozza. S aki a filmet látta, sokáig emlékezik majd a lékrobbantás előkészítésére és alapos végrehajtására. A filmbeli izgalmat is fokozza, a Horthy-Magyarország kegyetlenségét jelképezi a kitüntetésért mindenre képes Dorner és a kövér, önelégült csendőrőrmester jellemének tökéletes ábrázolása „munka közben”. Emlékezetes az a kép is, amikor a pályaudvarra újabb, mit sem sejtő áldozatokat hozó vonat fut be. A csendőrkordon szinte harapófogóként várja a fehér hóban barátságosan feketéllő és elégedetten pöfékelő mozdonyt. De sok ilyesmit sorolhatnánk tovább is. Éppen ezek azok a hozzáadni valók, amelyek a tulajdonképpen filmszerűen írt, de mégsem film- .