Ifjú Kommunista, 1966. (10. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

HIDEG NAPOK - KÖNYVBEN, FILMEN Cseres Tibornak 1964 óta híressé vált regényé­ből, amely először a Kortárs című folyóiratban jelent meg és szerzőjének­ a közönség elismerése mellett irodalmi díjat hozott, 1966-ra film is ké­szült. Rendezőjének, Kovács Andrásnak, nagy si­kere volt. Karlovy Varyban a nemzetközi film­fesztivál egyik fődíját a kritikusok díjával együtt kapta meg. Jól tudjuk, hogy irodalmi mű filmredolgozása nehéz feladat. Mi a magyarázata mégis, hogy — sportnyelven szólva — egy elsőosztályú regényből ugyanolyan elsőosztályú film keletkezett? Aki em­lékszik a híres lengyel író, Andrzejewsky azonos című regényéből alkotott nagyszerű Hamu és gyé­mánt­­ra és elolvasta a könyvet is, körülbelül ha­sonló jelenségnek lehetett tanúja. Csakhogy — és ezzel a vizsgálódásra érdemes kérdések sűrűjébe vágunk — joggal mondhatná valaki, hogy „jó-jó,­­könnyű volt azt a még romantikus elemekben is bővelkedő, izgalmas cselekményű, előrehaladóan kibontakozó regényt filmre vinni”. A Hideg napok valóban más. Négy, cellába zárt rabnak, Büky őr­nagynak, Tarpataki főhajónagynak, Pozdor zász­lósnak és Szabó tizedesnek beszélgetése egymással, és gondolataik az őket összekötő, az olvasónak előre tudtára adott eseménnyel, az 1942 januárjá­ban történt újvidéki gyilkosságsorozattal kapcsolat­ban, amely állítólagos csetnikek lefogásának ürü­gyén több mint háromezer jugoszláv és zsidó el­pusztításához vezetett. A könyv és — ahogy látni fogjuk — a film is ezzel kapcsolatban nem azt kérdezi, hogyan bűnhődtek meg ennek fő szer­vezői, Feketehalmy—Czeydner altábornagy és Grassy alezredes, hanem azt, hogyan engedelmes­kedtek, vagy próbáltak kitérni ennek a katonai parancsnak végrehajtása elől az 1946-ban vád alá helyezett „kisbűnösök”. Általánosítható kérdést vizsgál tehát mindkettő: a szándékos, előre meg­fontolt rosszhoz, gonosztetthez hivatásánál, sőt, létfenntartásánál fogva hozzákötött ember lehető­ségét szabadságának, szabad akaratának megvaló­sítására, legalább kis részben való kiteljesítésére. Eljutottunk tehát addig, hogy négy, 1946-ban bör­tönbe került ember 1942-ben véghezvitt tetteinek erkölcsi tartalmát kellet az olvasók-nézők előtt feltárni. Az írónak ez persze „nem nehéz”, hiszen a szereplők minden gondolatába beleszólhat, vé­leményt nyilváníthat róluk, tetteiket leírásuk után azonnal megbírálhatja, úgy, hogy összeveti a mon­danivaló általánosított etikai lényegével és közli az eredményt. De mit csinál a filmrendező, akit „be­zártak” négy fal közé szereplőivel, és így adtak neki másfélórányi időt ennek­­az erkölcsi tartalom­nak képekben való megjelenítésére? Szerencsére — s a film sikerültségének talán ez az egyik magyarázata — az író már eleve segít­ségére siet a hagyományos regény felbontásával. Nem szabályos egymásutánban mondja el a törté­netet, sőt, egyáltalán nem is ő mondja. Teljesen a háttérbe vonult szinte magára hagyja a szereplő­ket gondolataikkal (ezeket a regényben zárójelbe teszi) és mondanivalóinkkal. (Ezt felváltva, min­denki a maga szemszögéből mondja el.) A magá­­rahagyatottság mégsem egészen teljes. Itt-ott a szereplők nevével elválasztott fejezetcímek között ezt a szót találjuk: Együtt. S ilyenkor — nagyon vigyázva arra, hogy ne túlságosan egyéni véle­ményt mondjon, hanem csak cselekvésükben és , gondolati reagálásukban mutassa be nagyon is esendő, hétköznapi vádlottszereplőit, valami alig észrevehető jelzést ad olvasójának a hősei jelle­mében és lelkivilágában való biztonságosabb el­igazodáshoz. A filmrendező a hűségre törekvéssel hálálja meg ennek a számára ösztönző módszer­nek alkalmazását. Meg is ragadja a lehetőségei, neki van módja a szereplők gondolatainak el­­­mondatására és megjelenítésére, képpé formálására egyaránt. Az együttes fejezetekkel nem tud mit kezdeni. Sebaj. Ehelyett egyrészt azt nézi, hogy ő mit tud helyette az alapmondanivaló jobb megér­téséhez hozzátenni, másrészt vigyáz arra, hogy a film vetítésének végeztével a gondolkozó, érzékeny néző az egység, a befejezettség érzésével menjen ki a teremből. (Az írónak is törekvése ez, de nem olyan kötelező mértékben, hiszen irodalmi műnél az olvasó akármikor visszalapozhat, ha valami „nem stimmel”, a filmet azonban — talán még a legjobbat sem — érdemes újra és újra megnézni.) Nos, a rendező hozzá tudta tenni azt a „pluszt”, amivel hozzá akart járulni a szereplők és a kör­nyezet jellemzéséhez. S most nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen tökéletesen valósítja meg az író elképzeléseit. Például: minden tiszti szereplő csak annyit hall meg a vérengzést elrendelő al­tábornagy­ beszédből, amennyi neki szól, illetve, amennyi hozzá, az ő jelleméhez „passzol”. (A fil­men a más-más beállítások talán még frappán­sabban hangsúlyozzák ezt.) Még inkább rá lehet­ne mutatni arra, hogy jól megválasztja egyes cselekmények színhelyét, játszási környezetét, így minden szónál jobban jellemzi a szereplők akkori lelkiállapotát, valódi viszonyukat az események­hez. Büky például szinte oda sem figyel arra, hogy az utcán mi történik, jól kiválasztott kvártélyán, kellemes csevegés közben eszi a disznótoros va­csorát, a poharak és evőeszközök csillognak, a felszolgálás szolid és baráti, a képről szinte ér­ződik a jól fűszerezett hurka és a hozzá kor­tyolgatott, kellemesen csersavas bor íze-szaga. Sza­bó viszont állig begombolkozva haraphat csak egyet a meggyilkolt zsidócsalád maradék libájá­ból és csak az utcán, csikorgó hidegben, járőrben ihatják meg a rablógyilkos Dorner tizedes rajá­val a méregerős pálinkát, amelynek hatása azon­ban a 40 fokos hideg miatti keserűségüket alig­­alig ellensúlyozza. S aki a filmet látta, sokáig em­lékezik majd a lékrobbantás előkészítésére és ala­pos végrehajtására. A filmbeli izgalmat is fo­kozza, a Horthy-Magyarország kegyetlenségét jel­képezi a kitüntetésért mindenre képes Dorner és a kövér, önelégült csendőrőrmester jellemének töké­letes ábrázolása „munka közben”. Emlékezetes az a kép is, amikor a pályaudvarra újabb, mit sem sejtő áldozatokat hozó vonat fut be. A csendőrkor­don szinte harapófogóként várja a fehér hóban ba­rátságosan feketéllő és elégedetten pöfékelő moz­donyt. De sok ilyesmit sorolhatnánk tovább is. Éppen ezek azok a hozzáadni valók, amelyek a tulajdonképpen filmszerűen írt, de mégsem film- .

Next