Ifjú Kommunista, 1983. (27. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
DIÁKÉV Nem zengett harsona, nem hangzottak el ünnepi beszédek, nem vágtak át nemzeti színű szalagot, azt mondhatnám, a diákév szinte észrevétlenül lopódzott be az iskolák hétköznapjaiba. Ha most bárki is azt gondolná, hogy e sorok írója visszasírja a csillogó-villogó formaságokat, a „nagy beharangozást", téved. A diákév ezúttal nem diákünnepet jelent, hanem valami egészen mást. Szándék szerint összefogást, amelynek célja, hogy a „főfoglalkozású" tanulók mind az iskolában, mind pedig iskolán kívül keressék és találják meg a helyüket tanulásban, mozgalmi munkában és szórakozásban is. Azt hiszem, felesleges lenne sorolni a tényezőket, amelyek indokolják a nagyobb figyelmet, amelyet a tizenévesek életére, munkájára kell fordítani. Túl sok a riasztó jelenség az utóbbi időben, és ezek közül talán nem is azok a legfontosabbak, amelyek már mindenkinek szemet szúrnak. Mindannyian tudjuk, hogy nem az agresszív, a mindennel szemben álló ifjak vannak többségben — bár sok esetben az ő hangjuk nyom el minden mást. Nem is a rock-koncertek misztikus légköre, örömpótló hangulata a riasztó — sokkal inkább az öröm, az élmény hiánya másutt. Lehet, hogy szemrehányások áradatát zúdítom magamra ezzel az általánosítással. Örömtelen élete lenne a mai tizenéveseknek? Bizonyára nem teljesen és nem mindenki számára. Hiszen sokan közülük sikereket érnek el a tanulásban, a sportban, élményeket kapnak a mozgalomtól, barátaik vannak, boldog szerelmesek. A korábbiakhoz képest jobbak az anyagi körülményeik is. Mégis — túl sokan élnek céltalanul, egyik napról a másikra — túl sokan járnak úgy iskolába, hogy „csak a mai napot ússzam meg", túl sokan nem találják a helyüket, sokuknak nincs egy emberi szava sem a másikhoz. Nemrégiben beszélgettem néhány középiskolással Csontos Magda „Mi történhet meg egy Bánk Bán előadáson" című cikke Megnyerni a ről, amely a Köznevelésben jelent meg és meglehetősen nagy port vert fel. Beszélgető partnereim elég messze mentek a cikk témájától — arra próbáltak választ keresni, hogy egyáltalán milyenek ők maguk, milyen értéket tisztelnek. Érdekes módon mindannyian elítélték azok viselkedését, akik ott voltak az előadáson, ám viszonylag hamar készek voltak a magyarázattal is — ugyan miért érdemes rendesen viselkedni? A dicséretért? Aztán azt a kérdést is feltették önmaguknak, hogy miért érdemes iskolába járni? És máris előkerült a bűvös szó: perspektíva. Hamar megtanulták ezt a szót. Legtöbbször abban az összefüggésben használják, hogy nincs. Ugyan, honnan vették? E beszélgetés döbbentett rá, hogy már jómagam is a „bezzeg" nemzedékhez tartozom. Ugyanis azt meséltem a srácoknak, hogy bezzeg amikor én voltam diák, akartunk valamit. Nem sokkal kevesebbet, mint megváltani a világot. Öltözködésben, hajviseletben — ez volt látható — és szellemében ez már kevésbé volt látványos. Jó KISZ-t akartunk például, közösségeket, amelyek előre viszik a mi világunkat. Az annyit emlegetett perspektíva — ami például a lakást illeti — számunkra sem volt túlságosan kedvező, a korabeli beat-együttesek éppen elég problémáról énekeltek azokban az időkben is. Aztán megálljt kellett parancsolnom a prédikációmnak. Elsősorban azért, mert hallgatóimnak elkezdett csillogni a szeme, persze, akkor minden egészen másképpen volt. A „hőskorszak", amiről annyi visszaemlékezésben olvashatnak, amelynek zenéjét, gyakran hallhatják a rádióban, idézik fel számukra a televízióban. Akkor még voltak közösségek, öröm volt politizálni és lehetett is — mondták. Persze, lehetett, ahogyan ma is lehet. Attól tartok, nagyon messzire mentünk el a „nosztalgiázásban", az idő túlságosan megszépíti az akkori eseményeket. Gondolom nemcsak én emlékszem a hatvanas évek végén megfogalmazott jelszóra: Harcolj a közömbösség ellen! Nyilván nem azért kellett ! 2