Ifjúmunkás, 1971 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-09 / 36. szám
6 Ifjúmunkás Én eddig azt hittem, a munka az munka, azt el kell végezni, s utána örvendeni — hogy szabadok vagyunk, mehetünk 1-1 sörre a kertvendéglőbe, vagy ahogy mi hívjuk, „totyogóba", mert remek bográcsgulyást dobnak itt fel, mindjárt a gyár mellett. De most már kezdem azt hinni, tévedtem — a srácokkal még nem tárgyaltam erről, az újságnak azonban bevallhatom, mert a munka, az igen, része az életünknek, és bizony, akármilyen nehéz reggel felébredni, azért csak jó összejönni a többiekkel, és látni a gépeket, tisztán, ahogy hagytuk őket az elmúlt napon. Még mikor a licit végeztem, gondoltam, jó lenne elmenni valahova rajzolónak, elég jól ment a kezem, nyolcast kaptam rajzból. Valahogy elrendeztem, bejutottam. De alighogy belemelegedtem, kirúgtak. Nem volt valami nagy ügy. Ott mindenki kávét főzött, trécselt, fel-alá defilált, szóval ahogy Bajor Andor szokta leírni az irodákat. Kezdtem úgy élni, mint mások, egyszer-kétszer elkéstem, sokat ásítoztam akkoriban, udvaroltam a lányoknak, mert irtó sokan voltak, majdnem minden rajztábla előtt szoknyás munkaerő ült. Az egyikkel valahogy összeakadtam, most nem érdekes az egész, szövővel kellett mennem. Fájt az ügy, nem mondom, én elvettem volna, ő azonban kerek-perec lehülyézett. Majd éppen hozzám jön, az én tizenkét osztályomhoz - neki sem volt több, csak talán jobban gyümölcsöztette - mit gondolok, mire megyek az életben... Egy darabig ittam, amíg beteg lettem. Ahol most dolgozom — a gyárban — oda a szomszéd srác vitt el, valamikor jópajtások voltunk, aztán ő kimaradt a liciből, s elment szakmát tanulni, azért néha láttuk egymást, s most megint összemelegedtünk. Anyámék szintén bátorítottak, álljak már végre talpra. ■ Ők különben mindig olyan dolgos emberek voltak, soha nem értek rá , hogy velem eldumáljanak ... így hát a barátom behozott ide, az esztergák közé, ahol, mondom, most , már úgy nézek szét, mintha íróasztalok között járnék. Ez a mi irodánk, az olajozó, a tintatartó, a védőlemez, a ■_ szemüveg. Kész irodai hangulat van, és azt hiszem, nagyobb hasznot hajtunk, mintha összeadnánk nem tudom hány ezer számoszlopot. A számok csak számok maradnak, az acél az acél. Azt meg lehet fogni, lehet saccolni a súlyát, a lényét lehet élvezni, szóval ezekre most jöttem rá, a cikkeik után, most jutott el az agyamig. Ezzel nem azt akarom mondani, mintha az irodákban nem végeznének hasznos munkát, s a gép mellett nem lehet lógni, trehánykodni... A fontos az: szeressed a végzett munkát, és legyen olyan a gárda, akik közt otthon érzed magad. Én ezt találtam a gyárban, és nincs semmi bajom. Dolgoznak itt még érettségizettek, nem vagyok fehér holló. Eddig mindenki jó szemmel nézett, gondolom, ezután sem lesz másképp. Ifj. Orosz István Nagyvárad 2. Közöm van mindkét félhez. Az elemi, a líceum és az egyetem évei alatt sokan maradtak el mellőlem, akik ma fizikai munkát végeznek, ezekkel többnyire tartom a kapcsolatot. Különben értelmiségi pályán „futok". Szerintem a fizikai és a szellemi munka nem két külön világs, s ha valami szakadékféle van közöttük, azért nem csupán az egyik fél a hibás. Ha hidat akarunk építeni közéjük, a munkát mindkét oldalról el kell kezdeni. A fizikai munkások bizonyos része már elkezdte: autodidaktaként próbálja behozni a lemaradást műveltség dolgában. Elég sok barátom van, aki — bár gépek mellett keresi a kenyerét — járatos az irodalomban, művészetben. Mások viszont kizárólag a saját szakmájuk irodalmában tudnak eligazodni. Végül vannak olyanok, akik sem egyikben, sem másikban nem érzik otthon magukat, nem rajonganak semmiféle könyvért, s általában viszolyogva tekintenek a „szellemiekre". Lehet, erre sokan legyinteni fognak: jönne csak az esztergapad mellé, másképp beszélne ... Akik ezen a véleményen vannak, eleve úgy érzik: csillagászati távolság van közöttünk. Ez pedig nem igaz, sőt, egyik fő akadálya a közeledésnek. Egyik elemibeli padtársam, akivel annak idején kebelbarátok voltunk, az utcán sokáig egyszerűen nem akart észrevenni. Később bevallotta: kényelmetlen lett volna az én úgymond „művelt" barátaimmal való társalgás. Nagyon sokan a magasabb végzettségű közeledését egyfajta leereszkedésnek fogják fel, s megsértődnek, elutasítják ... És most nézzük a másik oldalt. Szám szerint nem tudom, többségben vannak-e azok, akik nem a diplomájukra „utaznak". Ezek homlokán nem virít a „ki vagyok én", egyszerűek, közvetlenek, nem érzik szükségszerűnek az úgynevezett tisztelettávolságot. Intelligens ember nem vág fel. A második csoportba azokat sorolnám, akik megfelelő tanulmányokkal rendelkeznek, jó érzéssel, emberséggel annál kevésbé. Ha ezek az asztal mögé ülnek, a túloldalon állók mérhetetlen távol kerülnek tőlük. Egyik napról a másikra elfelejtenek köszönni volt barátaiknak, és feltűnően ragaszkodnak feletteseikhez. Ez a csoport mindig érezteti a munkással a végzettség fölényét, ezért viszolyognak tőlük. Ami a legsajnálatosabb a dologban: az ilyenek jó része olyan környezetből jött, aho nemzedékekre viszszamenően mindenki fizikai munkát végzett... Itt térek rá a feltett kérdésre: miért tanul az ember? Véleményem szerint, ha valaki előtt inkább a kényelmes íróasztal lebeg, és nem a megszerzendő tudás, akkor az illető fokozatosan és menthetetlenül azok közé kerül, akiknek egyetlen célja: minél magasabb polcra kerülni ... Egyre feljebb jutni, persze, nem bűn, sőt, olykor egyenesen dicséretes dolog. De csak akkor, ha nem szakítjuk meg a kapcsolatot a „földiekkel", ha nem kerít hatalmába a „csúcs" bűvölete . .. Nálunk egyre jobban terjed a középfokú oktatás. A végzettek azonban nem mindig értik a kor parancsát: ha nem sikerül tovább tanulni, dolgozni kell. Nem lehet mindenki irodai munkás. Ha minden végzőst íróasztal mellé ültetnének, már rég több lenne az íróasztal, mint a munkapad. Eljön majd az idő, amikor a 12 osztály kötelező lesz, és mindenki érettségi diplomával fog „melózni". A „két külön világ" belátható időn belül nem lesz két külön világ. Darvas Dezső orvostanhallgató, Marosvásárhely Üzenjük DÉNES LENKÉnek Gyergyóújfaluba : A kért címmel, sajnos, nem rendelkezünk. Sz. E.-nek Szilágy-Nap - faluba . Egyik múlt számunkban foglalkoztunk hasonló esettel, nem térünk vissza rá. EZ BARÁTNŐ ? jeligére : Az ilyenre mondják : „Csak azt tudja titokban tartani, amit elfelejtett...“ GYÖRGYI-nek : Az említet gyógyszerek beszerzéséhez előzetes orvosi vizsgálatra van szükség. Ha megadod a címed, esetleg többet mondhatunk. H. ZOLTÁNnak Kolozsvárra : " A megalapozott, elvszerű kritika mindig egészséges. Nem azok csinálják a bajokat, akik feltárják őket. Tökéletesen egyetértünk az általad olvasottakkal : „Akik gyanakvással veszik körül a problémát látó szellemi tevékenységet, akaratlanul a látszattevékenységet, az álbírálatot erősítik.“ Vita a munkáról A • N»dv*a IfjAeunVáal Szerkeszti: Müller Ferenc 1. Szénacsinálás 4. Borbély Ernő (Nagytusnád) A földön Serdülőkről serdülőknek VAGY HAZUGSÁGTÓL A JELLEMHIBÁIG Amikor a gyerek játszik, gyakran, ’mondja: tűzoltó vagyok, hajóskapitány — ahelyett, hogy azt mondaná: tűzoltó szeretnék lenni... Ha a másikgyereknek ragyogó, színes üveggolyója van, lehet, hogy azt állítja — még ha nincs is neki ,hogy az övé szebb. Az első állítás nem hazugság: szerepvállalás a játékben. A második: átmenet a valótlan felé. Ez a vágy hazugság. A gyereknek van mentsége, hiszen valós és valótlan megítélésében korántsem olyan „tájékozott“, mint a felnőttek, amikor azt állítja, hogy hajóskapitány, mozdonyvezető, voltaképpen az, mert ő maga is hiszi — és a játékban ezt a szerepet tölti be. A serdülő mentsége vékonyka, csak a képzeletére hivatkozhat, amely ebben az életkorban élénken működik. Gyakran állítja, amit csak szeretne, ami nem igaz, ami lehetetlen — s ami, ha álmodozásának vetülete, vegyhazugság. Minden hazugságnak célja van: figyelem- illetve vonzalomkeltés, ,,beimponálás“ az osztálynak, a fiúknak, a lányoknak, a fiúnak, a lánynak, esetleg a tanárnak, vagy olcsóbbnak vélt útja a menekvésnek, ha valami nem helyénvalót követtünk el. A legszomorúbb, ha a hazugság célja maga a hazudozás öröme. Nem kevesen hazudnak. De nagyon kevesen hazudnak „jól“. Tökéletesen pedig — senki. Hiszen aki hazudik, egy valótlan, nem létező világot teremt maga köré, amelyre érvényesítenie kell a létező világ törvényeit, logikáját, tökéletesen kell tudnia következtetni, állandóan benne kell élnie abban, amit egyszer kitalált, ha nem akarja, hogy rajta fogják. Emlékezetének pontosan kell működnie, ha álmából felköltik, akkor is „emlékeznie“ kell a legapróbb részletre. Minden esetleges „keresztkérdésre“ azonnal kell válaszolnia, habozás nélkül, logikusan, nem szabad elkövetnie a legkisebb gondolati botlást sem. Nos, ha valaki mindezekkel a tulajdonságokkal valóban rendelkezik , semmi szüksége a hazugságra, nagyszerűen boldogulhat renkívüli képességeivel a velő világban is! A hazugság egyébként olyan, akár a láncreakció: egyik valótlan állítás ezüli a másikat, s a hazugságoknak az idők folyamán nemcsak a tömegük, de a fajsúlyuk is nő. Hátrányuk: állandó, megfeszített „plusz-munkát“ igényelnek szellemileg, amely önmagában is fárasztó és feszültséget teremt. De párosul ez a feszültség az állandó rettegéssel is, hogy kiderül a turpisság és akkor mi lesz... Nem éri meg a kockázatot, a félelmet, a fogcsikorgató igyekezetét, hogy fenntartsuk a valótlan látszatát. S a kockázat nagy: nemcsak az, hogy többet nem hisznek annak, aki hazudott. Hanem az is, hogy tizenéves korban „rákapatja“ az embert ez a „módszer“ a könnyebb út (a csak látszólag könnyebb út) keresésére. És ez a „könnyebb út“ idővel rendkívül bonyodalmassá válhat... Minél „könynyebb“, annál kevésbé biztos, hogy egyenes. Minél „görbébb“, annál veszélyesebb. Persze van füllentés, van költészet, van vágyhazugság, van beteges hazudozás , amely szenvedéllyé válhat, van érdekhazugság, szélhámosság, hamis tanúzás, hamis alibi bizonygatása. „Színes világ“ ez a valótlanság világa. De aki épkézláb emberré akar válni, nem hiszem, hogy szívesen feszítene e „komorabb“ színekben. , A fantázia nem többlet: nincs miért elítélnünk, szükségessége kétségbevonhatatlan; képzelet és képzelet játéka nélkül mit érne az élet? Vágyak, álmodozások nélkül lehetetlen fiatalnak lenni. Költészet, játék nélkül a gondolkodás és az érzés savaborsa veszne el. De hazudni: fölösleges. Hazugsággal úgysem lehet orvosolni az igazi bajokat, takargatni a valódi fogyatékosságokat, mentséget, kibúvót találni a ránk rótt vagy vállalt felelősség alól, nem lehet valótlansággal táplálni vágyainkat sem. Becsapni is csak ideig-óráig lehet a világot... S főleg a saját korosztályotokba tartozókat, hiszen talán épp bennetek, tizenévesekben él a legelevenebben az igazság igénye. A kamaszok „sastekintetét“ még a felnőttek sem igen tudják megtéveszteni. Nem érdemes hazudni. Hiszen a vágyhazugságtól a komolyabb jellemhibákig nagyon rövid — alig pár megállónyi az út. Domokos Eszter Magdi egyedül van otthon, amikor osztálytársa, Péter váratlanul becsönget a lakásba. A strandon kölcsönkapott könyvet hozta vissza, s szeretne újabb olvasnivalót kérni. Magdi betessékeli a lakásba. Miközben a könyvespolcon keresgél, nyílik az ajtó, megérkeznek a szülők. A helyzet — ha nem is kínos, mert Magdinak nincs titka az „öregek“ előtt — félreérthető. Hogyan viselkedjék Magdi ? 1. Köszönjön a szüleinek, de ne tulajdonítson különösebb jelentőséget a dolognak. 2. Mutassa be Pétert a szüleinek. 3. Sietve tegye útra a fiút. A helyes válasznak megfelelő számot karikázzátok be a mellékelt teszt-szelvényen és szeptember 19-ig küldjétek be a szerkesztőség címére (Redacţia Ifjúmunkás, Piaţa Scînteii nr. 1, Bucureşti). Emlékeztetünk benneteket, hogy a verseny év végéig tart, tehát még most sem késő benevezni. A kivágott szelvényt lehetőleg levelezőlapra ragasztva postázzátok. Az 5. forduló megfejtése : 3. Megkeresi a jegyszedőt és magában a sorshoz fohászkodik, hogy ne legyen mostoha hozzá. Mindenképpen ez az ésszerű és civilizált magatartás ; ha „fogcsikorgatva“ állsz fel, mindhármatoknak elrontod a szórakozását ; az állókúra emlegetése ugyan jópofa színben tüntethet fel, de a következményeiről jobb nem beszélni... Név 1 Cím 23 ILLEM-TESZT (7.)