Ifjúmunkás, 1971 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1971-03-18 / 11. szám

Márciusi kérdésünk MI VAN A KESZTYŰBEN?* Az hiszem , a 60-as évek Gaál Gábor-körének nemzedéke. Az a nemzedék, akiről — úgy találtuk — fölöttébb esedékes volt már vitát provokálni. S „provokáltunk“. Boldog nemzedék! Végre beszélnek rólad, felmérik, kinél kezdődsz és kinél érsz véget, felkutatják gyökereidet, meg- és elvitatják hited, válságod, népszolgálatod és megalkuvásod. S mindezt jelenlétedben, sőt pennád harcos részvételével. Végre kijelentheted, sőt mi több, havonta többször is bevallhatod, minek tekinted magad, nemzedéknek-e vagy évjáratnak, „forrásban“ (a Forrásban) első- vagy másodszülöttnek, évjáratban törzsnek vagy ágnak. Végre kijelentheted, egy nyelvet beszélsz vagy ötöt, kijelentheted, hajszálnyi vagy öles rések tátongnak műveltséged falán és magad vagy mást hibáztatsz érte, kijelentheted, bátyád vagy apád író nemzedékét folytatod és felkészültél-e vagy sem a megalkuvásra, kijelentheted, bátor vagy-e vagy bölcs, naiv-e vagy okos, etikus-e vagy esztétikus, népszolgáló-e vagy elkötelezett, költő-e vagy bármi, mindegy, fontos, hogy vita legyen belőle. És lett. Mert a kesztyűt közben eldobta valaki. Aztán megint eldobták. Dobjuk-kapjuk, dobjuk-kapjuk. Ideoda röpköd. Ezért nincs idő kifordítani. ■Pedig jó volna egyszer megtudni, mi van benne. Mert hátha mégsem az, amit hittünk... Mi lenne, ha egyszer megnéznénk, miért dobják mindig vissza ezt a kesztyűt ? Talán rongyos ? Talán elveszett a párja ? Talán nem elég jó kesztyűnek ? Vagy egyszerűen senki más kezére nem illik ? Mi lenne, ha egyszer megnéznénk, vajon valóban létezik-e ez a nemzedék ? Mi lenne, ha megkérdeznénk, van-e irodalmi fóruma (legyen az ifjúsági irodalmi lap, vagy akár a Forrás-írók intézményes találkozója) amelyet a magáénak érez, ahol a maga sajátos formái között, sajátos programját megfogalmazva, sajátos arcéllel jelentkezhet, és vannak-e irodalmi műhelyei, amelyen belül ki-ki szenvedélyesen képviselheti egyéniség ars polétikáját ? Mi lenne, ha egyszer megnéznénk, az ima 68, 69, 70 biztató kezdés után miért nem lett ilyen fórum s lehetett-e volna ? Mi lenne, ha egyszer megnéznénk, vajon tényleg bizonytalanságunk és tisztázatlanságunk elől futottunk a nemzedékesdibe, s nem inkább a csoportos fellépés lehetetlensége elől? És mi lenne, ha megnéznénk, irodalmi életünk vajon miért nem tart igényt arra, hogy a megjelenés felelősségén túl a fórumteremtés felelősségét is magunkra vállaljuk a bukás kockázatával együtt, s miért kényelmesebb számára előbb megpuhítva, majd felaprítva, majd szétszórva, mindennemű,korú ésszerű írók közé, a sokféleség egyformaságába elegyítve, egyenként felszippantani a tehetségeket, mint • Csíki László: Kesztyű. Kántor Lajos: Kesztyű vagy meszesgödör. Igás szó, 1971/1 Gálfalvi György: Még egyszer: Kesztyű, Igaz Szó, 1971/2. megannyi kicsi írót, akik a középkorú írók és öreg írók kiköpött hasonmásai, csak le vannak kicsinyítve (vagy még nem nőttek meg), hogy beférjenek a Fiatalok és Új tollak rovatokba. És mi lenne, ha egyszer eltűnődnénk, miért mind magányos hajósok az írók (nemcsak a fiatalok), miért csak egyenként szállhatnak a vízre, mikor mindenkor irodalmiművészeti áramlatai „valami“ köré (lap, kiadó stb.) egy-egy hánykolódó óceánjáróra gyűjtötték azokat, akik egymáshoz vonzódtak. És mi lenne, ha már most keresni kezdenénk, nincs-e valami jobb megoldás, mint régmúlt irodalmi állapotokban fogant folyóiratok terepszínű köpenyében szivárogni a Parnasszus felé és mindig a készbe ülni bele és mindig csak alkalmazkodni a készhez ? Légy önmagad, boldog nemzedék ! És ne mondj le a felelősségről ! Mert könnyen megeshet, hogy a kesztyűt hiába tépjük cafatokra , nem találunk benne semmit. Üres. Aradi József Szerkeszti LAZÁR LÁSZLÓ Márciusi mellékletünkben Szőcs László képzőművészeti munkáit közöljük Aradits László : A HARMADIK TANÚ (Részlet egy készülő regényből) Már a havas dereka körül jártak, mikor erősödött a szél. Míg a párálló állatok kifújták magukat kissé, Barabás kulacsot vett elé a szénából. Gőzölgött a fadugó, amikor kihúzta. Kálmán hitetlenkedve nézte a meredeket, két szürke sziklafal között. — Felmennek itt a lovak a szánnal ? — Még le is jönnek, ha van ki vezesse őket — válaszolt Barabás —, de induljunk, mert délre sem érünk fel. — Milyen messze van ? — Az István bá kalibája mellett. (...) Lemaradt mellőlük a fenyves, és csak a hóból kiálló fenyőcsutakok jelezték, hogy itt irtásból lett legelőn kaptatnak. Már látszott a deszkából összerótt kaliba, a szénatároló. Tőle nem messze pedig a bükkfa, majd arrébb egy magányos fenyő. Barabás kifogta a lovakat, s a kalibába kötötte őket. Addigra Kálmán a fához vitte a baltákat. — Még nem láttam ilyen magasan bükköt — kiabálta Kálmán az odaérkező Barabásnak. — Ha nem száradt volna ki, az öreg nem hagyná bántani — kiáltott vissza Barabás. Alig hallották egymást a szélben. Kálmán vigyázva sújtott a fára. Tudta, hogy a fagyos bükkfa roszszabb az üvegnél. Megcsúszott a lába lendület közben és a balta vasa kongva fúródott közel a síbakancshoz. A törzs felületén arasznyi horzsolás maradt csak a nyomán. Okult belőle, mert másodszor előbb jól befúrta magát a hóba, s csak azután vágott. Kergették egymást a fejszék. Végül recsegés, majd a ledőlt fa tompa puffanása hallatszott. Az ágak a dőlés után is recsegtek, törtek. A törzs rönkké tisztítása következett. Lélegzetnyi szünet nélkül dolgoztak. Barabás, a mindig tempós mozgású Barabás is úgy vágta, mintha korbács hajtaná. Mikor ezzel megvoltak, széthúzta a szánt, és a végét a rönk vastagabbik része mellé vonta. Karókkal emelték a szánvégre, azután a szán előre a másik részét. Ekkor már zúgott a vihar. A talajról felkavart hó embermagas szürke gomollyá hígult. Kálmán Apróvölgyben ismerte meg a téli szél orgánumát. Ott hallotta először bőgve fújni a faházra, és pengve vibrálni a fenyők közötti...) — Hozd a lovakat — ordított Barabás Kálmán felé, miközben az utolsó láncot húzta meg. Kálmán csak a mozdulatot értette, de indult a fedetlen skatulya felé, aminek a kaliba látszott. Nem tudott lovakkal s a hámmal bánni, így hát átvetette a gyeplőt rajtuk, mert csak a hátulról hajtó, irányító módján tudta igazítani őket. Azt is tudta, hogyha a baloldali szíjat húzza meg, akkor balra kanyarodnak s fordítva. De többet nemigen. Jó kocsis módjára, még az ostort is kézbe vette, ütni azonban nem merte őket, csak nógatni. Az egyik ló lassan hátrafordította fejét, megnézte a buzgolkodót, aztán megindultak a szán felé. Rá kellett támaszkodni a szélre járás közben, különben lecsavarta az embert a lábáról. Kálmán a kezére hurkolta a gyeplőt és párszor át is csavarta a karján. Alig voltak néhány lépésre a szántól, mikor Barabás utolsót akarva igazítani az egyik derékvastag ágon, nekidőlt, és kimozdította így holtpontjából a járművet. A jó pár mázsás szán, a rönkkel, lassan csúszott a lovak lábának. A remegő állatok megugrottak, Kálmánt ragadták magukkal. Barabás későn kapott utána. Pillanatok alatt tűntek el az őrjöngve száguldó hóban. Barabás keresztülesett a rúdon, s még idejében rúgta félre magát a már felgyorsuló szán elöl. Alig tudott megkapaszkodni. Hasonfekve fal(Folytatása a b. oldalon)