Ifjúmunkás, 1973 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-01 / 44. szám
hátha ránk is felfigyel valaki. Addig nehéz, amíg a sodrás közepére érsz, aztán csak alig mozgatod a kezedlábad (a szájad), egy kis ügyeskedés és visz az ár, csak a közügy gályája süllyed a mélyre. Hova lett az ifjúsági klub? Erre Major László, a városi KISZ-bizottság első titkára hivatott felelni: — Nem tudnál holnap jön ni? Nem voltam itthon a nyáron, csak ketten maradtak a bizottságnál. Mindig Udvarhelyhez hasonlítanak minket, pedig ott kilencen vannak aktivisták. Elvették a klubot, szóval nincs hely. Venczel elvtárs is átment a művelődési házhoz. Azelőtt volt, akivel dolgozni, volt munkaterv is. — Kérlek, jelents be Imreh elvtársnál. — Nagyon foglalt... — Rövidre fogjuk! Imreh József, a városi pártbizottság propaganda titkárának irodájában vagyunk. — Ismerem a helyzetet.. Az ifjúsági klub működésének gyakorlatilag nincs semmi akadálya... Ez az, amit fél évvel ezelőtt mi is hangsúlyoztunk. Úgy látszik, hiába. E huzavonára pillanatnyilag semmilyen minősítés nem jut az eszembe... Sütő István TALÁLKOZ A SOK Kettős beszélgetés • A SZÍNHÁZBÓL • AZ IFJÚSÁGBÓL A nagyváradi plakátok furcsa című színdarabot hirdetnek. Ulrich Plenzdorf: Az ifjú W újabb keservei. Magyar nyelvű ősbemutató lesz a világméretekben. A cím Goethe alkotását idézi emlékezetünkbe. Az ifjú Werther keserveit, amely korának legnagyobb sikerű regénye volt. Sikerének titka: a szentimentális regény a személyiség szabadságának, sokoldalú kibontakozásának, teljes érvényesülésének szükségességéről szól. Egy próbarészlet alapján megtudjuk Ulrich Plenzdorf színdarabjának főhőséről, hogy ő a mai ifjúság képviselőjeként lép fel, sok mindent beatritmusban fog elmondani, s ebben a METROPOL zenekar segíti. A neves zenekar közreműködése elég lenne ahhoz, hogy városi szinten ifjúsági sláger legyen a bemutató. De a darab mondanivalója biztosíték arra, hogy nemcsak ez lesz... Ennek a színdarabnak — egyelőre — egyik leglelkesebb híve a rendezője: Szabó József. — A színdarab az ifjú W. — Edgar Wibeau — baleseti halála után kezdődik, de a főhős „halvaszületettsége“ nem jelenti azt, hogy a mű is halva született. Rengeteg eleven, mindnyájunkat, közvéleményünket érdeklő kérdést vet fel a tizenéves korosztályról, tágabban az egész mai ifjúságról. A mai főhős hosszú hajú, magnós, gitáros, beat-songokat kreáló ifjú, aki ellentmondásba kerül környezetével. A színésznek egyként meg kell mutatnia a „dühöngő" ifjúság minden tulajdonságát, jellemvonását, külső és belső rajzát. Ebben az ifjúságban kirívóak, túlzottak a külső jellegzetességek (farmerszerelés stb.), ezért a W-t alakító színésznek bizonyos értelemben kritikai hozzáállással kell viszonyulnia a szerepéhez. Ironizálnia kell. Azokat a vonásokat parodizálnia, amelyek külsőségesek, de mindezt éppen azért, hogy elvezessen bennünket — a nézőket — a főhős belső értékeihez. Edgar Wibeau ugyanis, aki tragikus körülmények között — akárcsak Goethe Wertherje — december 24-én elhunyt, a munkatársai, az ifjúsági szövetség gyászjelentése szerint is: értékes ember volt, halálával jelentős személyiség — pontosabban jelentőssé válható ember — távozott el közülük. A darab lényegében már-már szociográfiai felmérése is az ellentmondások között élő ifjúságnak. — Egy ilyen komoly tárgyú darabban mit keresnek METROPOL-ék? — Ahogy egy múlt századi bécsi téma elképzelhetetlen Strauss nélkül, úgy a mai ifjúság elképzelhetetlen a sajátos zenei stílus, a beat-zene nélkül, így kerül az előadásba az idei Siculus-fesztiválon a beat-nagydíjat és a népszerűség díját elnyert Várad METROPOL. Úgy érzem, hogy az együttes tehetséges és lelkes tagjaival való „véletlen" találkozásunk szerencsésnek ígérkezik. — Ilyennek tekinted a főszerep és Zalányi Gyula általad irányított találkozását is? — Valóban ilyen az is, hogy éppen most szerződött színházunkhoz ő, aki ideálisan megfelel Edgar Wibeau szerepére. Kétszeres öröm számomra, hogy Zalányi Gyula játssza az ifjú W-t. Az egyik a rendező öröme, hogy a főszerepet jó kezekbe tehette le, a másik, hogy egy tehetséges fiatal munkatársat ideális körülmények között — úgy, ahogy dukál — mutathatunk be a váradi közönségnek és talán az egész ország közönségének. — A színdarab másik leglelkesebb híve, a bemutatkozó Zalányi Gyula. Hogy érzed magad ebben a „testhezálló" szerepben? — Az életben is szeretnék olyan ember lenni, mint Edgar Wibeau lehetett volna. Ez a szerep még megfoghatatlanul új, de remélem, hogy menni fog. A főhős vágyaiban, életcéljaiban őszintén az életteremtés áll, mégis meghal. Nehéz megmutatni. A tizenévesek tömegét „megfogni" és színpadra állítani nagyon nehéz lesz. Még soha sem énekeltem beat-zenét, nagy munka megtanulnom. A négy főiskolai év folyamán sokat játszottam a Stúdióban, a Nagyszínházban, valamint a főiskola diák-kísérleti előadásain (Thália laboratóriumi műsor). Az első Gárdonyi Lámpása, szüleim nem ismertek fel 90 éves szerepemben a Nagy Romulusz egyik mellékfigurájában; örök emlék Szabó Lajos Mentségében Misztótfalusi Kiss Miklós egyik segédje, ezzel a darabbal bejártuk az egész országot. Nagyobb szerepek közül: Csongor, csak részleteiben sikerült ; a vizsgaelőadáson Caragiale Elveszett levelében Caţavencu meghozta a szakmai elégtételt, Bukarestben, a főiskolák országos fesztiválján egyéni alakítási nagydíjat kaptam érte. Csokonai Karnyónéjában Kuruze csodadoktort játszottam, a kritika elismerően írt róla . Shakespeare szerepeket, hármat a Falstaffból, nem sikerült teljesen megoldani. Székelykeresztúron kb. hatezer ember előtt Petőfi Respublikájának elmondása a szoboravatás alkalmából — életem legszebb élménye. Ezek voltak az előtanulmányaim. .. — Milyenek a váradi terveid, lehetőségeid ? — Csodálatos ez a főszerep. Remélem, még az idén kapok más, kisebb feladatot is. Bekapcsolódom az ismert váradi stúdiómunkába. Két műsort szeretnék az idén bemutatni. Érdemben az egyikről beszélhetek, a lágerösszeállításról. Olvasmányaim nyomán kísért a téma, nagyon szeretem a politikus művészetet. Radnóti lágerköltészete lesz a válogatás kiindulása. — Egyetemi éveidben halmoztad a feladatokat, az említetteken kívül éveken át felléptél irodalmi körökön, a népi egyetem előadásain, főszerkesztő-helyettese voltál a főiskola lapjának. Köztársasági ösztöndíjas voltál, eminens diák... — Szeretem, ha mások osztják be az időmet, imádom a túlzsúfoltságot. Nyaranta mindig fizikai munkára szegődtem, annak is szükségét éreztem. Anyagilag most egy kicsit nehezebb. .. Hiszem, hogy a színész csak szakmai gyakorlat birtokában képes újat hozni, remélem, nekem sikerül. Valamit mindig tenni fogok, kisebbnagyobb szerepeket játszani, a stúdióban dolgozni. Sokat akarok olvasni, egy könyv kedvéért bármiről le tudok mondani. Nincsenek hobbyjaim, csak színész akarok lenni. Ha adódnak nehézségeim, remélem átmenetiek lesznek. Szeretném megszerettetni magam a közönséggel. — Melyek a szerepálmaid — az elkövetkező 10—20 évre ? — Legelőször is Jágó, és persze Hamlet. Jó lenne görög drámákban játszani például Oresztészt, sok-sok mai fiatalt eljátszani, de azért például Goethe Wertherjét is. Lejegyezte : Szakáts Mara Zalányi Gyula : — Imádom a túlzsúfoltságot ! (Fotó Erdélyi Lajos) шяяшшш Újra a diáklapokról Mint a szatmári Diákszó ex-szerkesztője, Bodó Barna diáklapokról szóló írását kívánom kiegészíteni néhány — azt hiszem általánosítható — konkrétummal. Bodó Barna megsejtette a nyilvánvaló „titkot“ , hogy a diáklapok nem egészen diáklapok... A szatmári Diákszónál például a szerkesztés, a lapcsinálás teljesen a tanárirányítók jogkörébe tartozik. Egyetlen érvvel hessegetik el a szerkeszteni akaró diákot vagy a szerkesztőnek formalitásból kinevezett önkéntes jelentkezőt : „Nem értesz hozzá !“ És valóban, a diák nem ért a lapcsináláshoz. De mikor tanulja meg, ha nem szerkesztés közben, az irányító tanár segítségével ? A Diákszónál a cikkekért állandó harc folyik. Kevés a tollforgató, s a már „befutottak“ nem írnak szívesen. Volt már példa arra : egy, a diákélet vidám, karakterisztikus epizódját feldolgozó írás — bár az úgynevezett szerkesztő bizottság közlésre javasolta, majd kérte a közlését — nem jelenhetett meg. Az ok : „Túl hosszú.“ Pedig nem volt hosszabb másfél gépelt oldalnál. Csak hát — szerintünk — az egyik tanár felismerhette benne tulajdon, diákosan parodizált portréját. De nemcsak ezért hiányzik a lapból a széppróza. Szerintem az irányító tanárok „nagymedvére“ vadásznak. Talán az „új“ Panek Zoltán vagy Páskándi Géza írásait közölnék, a felfedező nem éppen szerény gesztusával. Más probléma : minek kell kötelezővé tenni a lap megvásárlását ? Nem érdeklődnek a diákok ? Nem hinném. Az viszont tény , így még inkább elidegenednek a laptól. Végül : milyen jellegű a Diákszó ? Van-e egyáltalán valamilyen profilja ? Amennyiben ezt a harmadik lapszám után meg lehet állapítani , a Diákszó egyre inkább hírlapi jelleget ölt. Beszámoló erről, beszámoló arról, ez volt, az volt, ezt csináltuk, azt csináltuk, plusz egy, néha több igazán diáklapba illő oldal : vers, műfordítás, rejtvény — és kész a 22 oldal. A diákos frisseségnek csak nyomait látni a lapban. Hol van — többek közt — a tipikus diákhumor ? Nem a „kölcsön vett“, hanem a mai, az igazi, a miénk. Hiszen nem vagyunk — vagy : voltunk — mi olyan komolyak, sem annyira tökéletesek... De úgy látszik, „tökéletlenségünket“ csak a diákzsargon fogja megőrizni — szóban, szájhagyományként. Úgy érzem, egyesek türelmetlenek velünk szemben. Azt kívánják tőlünk, nőjük túl önmagunkat. Hogy az elsők legyünk a diáklapok képzeletbeli versenyén. Csakhogy mi a versenyt nem találjuk igazságosnak. Mert lényegében nem mi versenyzünk, hanem az irányító tanárok. Túlzás ? Lehet. Annyi azonban biztos : diáklapot csak diákok csinálhatnak — saját énjük, temperamentumuk szerint, esetleg néhol megmosolyogtatóan gyerekesen. De inkább ez a mosoly, mint az ország nyilvánossága előtti vállveregető elismerés olyan értékekért, amelyekért nem mi dolgoztunk meg. Kassay Lajos Szatmár Érdemes lesz bekapcsolni a tévét: ez a második vetélkedő, s A szőke Szamos mentén címmel honismeretből vizsgáztatja a nézőt. Na, nem kell megijedni, rossz jegyet senki sem kap. A néző vizsgája csak annyiból áll, hogy megpróbálhat a versenyzőknél előbb feleletet adni a kérdésekre. De ezt a versenyzők is, megpróbálhatják, hiszen a vasárnap délben műsorra tűzött versengés nem helyszíni adás : a két héttel ezelőtt Szatmáron lezajlott és eleddig filmszalagon őrzött vetélkedő közvetítése. A szatmári színházat zsúfolásig megtöltő nézők erről mit sem tudtak, és éppen ezért nem voltak hajlandók elnézni a tv-felvétel, úgy látszik, elkerülhetetlen bonyodalmait, amelyek akármilyen előadáson ordító hibának, de legalábbis zavaró körülménynek számítanának. Előttem egy nehezményező levél, Baranyai Attila írja: „Boér Ferenc, a szatmári színházlátogatók kedvence, megáll a mikrofon előtt, úgy félméternyire és bemondja a vers címét. Jön a televízió nadrágos-pulóveres munkatársnője és »fölkéri«, hogy álljon közelebb. Következik az előbbre lépés, újra a verscím. És a munkatársnő újra »óhajt« valamit a művésztől. Újra verseim... mint aki nem tanulta meg jól a leckét. Nem tudom, ki hogy van vele, de mi éreztük a sértést. Boér Ferenc a közönség helyeslő moraja közben sietve »jobbra él«-t produkált. Hasonló mozzanata a műsornak a kolozsvári 11-es számú líceum leánykórusának elhallgattatása...“ És így tovább... A levél mégis ujjongó dicsérettel zárul: Baranyai Attila és sokan mások, szívből köszönik a tv-пек, hogy a honismereti vetélkedőt a sok-sok nehézség (az alig elkerülhető kezdeti nehézség) ellenére is „tető alá hozta“ és tovább folytatja. Ezek után a kedves néző, ugye, nem fog csodálkozni azon, hogy a képernyőn Boér Ferencet „a helyén“ találja, a kolozsvári lányok szépen énekelnek, a közönség végig lelkes, biztatása erőteljes, a versenyzők, határozottak és magabiztosak, feleleteik jók, hallgatásuk sokatmondó... Még nem láttuk a tv-adást, de fogadni mernék, hogy az sem lesz benne, amikor a kellemes hangú és sohasem bizonytalankodó Csép Sándor odasúgja Keresztes Zoltán játékvezetőnek : Ez a második — Zolikám, csuromvíz vagyok. Igazán. .. Tedd föl te a következő két kérdést... Hogy a versenyzők mit súgtak egymásnak, miközben a többszörös óvás után az eredményhirdető táblán hirtelen növekedtek, majd nagyot zuhantak a pontszámok — azt nem lehetett kideríteni, talán nem is illik a nyilvánosság elé. Vannak azonban olyan kulisszatitkai e versenynek, amelyek mindenképpen idevalók. A szatmári Krillek Annamária leveléből: „Amikor megtudtuk a tv szándékát, lázas izgalommal ültünk be a politikai kabinetbe, tanáraink javaslatára tizenheten rágtuk át a megadott könyvészeti anyagot. A tanulást kísérő jól ismert mormogás, Erkel-operák hangja, felkiáltások töltötték be a termet. »Gyerekek, figyeljétek csak meg : Páskándi felséges többest használ: ezt a drámát ex libris-пек szántuk ! »,« Te, Emi, Budai Nagy Antalnak volt egyáltalán felesége ? »Bejön Burai bácsi, a földrajztanár, jól megdolgoztat minket, őt követi Felker tanárnő, aki a történészeket izzasztja meg, az irodalmárokat Antal Péter és Nagy Sajó Magda tanárok »edzik«. Következik a selejtező. Nehéz volt választani — mondták a tanárok, tizenhét jól felkészült emberünk volt, de elsősorban a hidegvérűek jöttek számításba. Ami a versenyt illeti, mi szatmáriak, azt hiszem, bizonyítottunk. És erre mindannyian büszkék vagyunk." Az aránylag rövid idő alatt arra is találtak еду-két napot, hogy ellátogassanak a Szamos általuk kevésbé ismert vidékeire, Kalotaszegre, Kolozsvárra és környékére. A kirándulás élményeiről többen ígértek beszámolót lapunknak, addig is megemlítem, hogy nagy szerencsével jártak : Körösfőn például éppen lakodalom volt, s talán itt a legszebb, a legpompásabb a kalotaszegi lakodalom. Ennek ugyancsak hasznai látták, mert a verseny többlépcsős kérdése, egy lány kalotaszegi ruhába való öltöztetése volt. Hogy ez nem sikerült a legteljesebben, az annak tudható be, hogy a ruhadarabok közé Nádas-menti, vagyis a Gyöngyös-Kalotaszeg vidékéről is került еду-két darab, ami megzavarhatta a versenyzőket. De hát, amíg verseny van, addig bizonyára lesz nehezen megoldható „keresztkérdés“ is. Ezt nemcsak azért írom, mert a verseny következő szakaszának anyagát, amely az Olt-mente hírességeit juttatja majd eszünkbe, készen, egy eléggé kövér irattartóba préselve láttam Keresztes Zoltán íróasztalán. Hanem azért is, hogy Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy versenyzői (a következő vetélkedő részvevői) erre is számítsanak. A szatmári versenyen különben... még mielőtt a vasárnapi adásból meg-, tudja az olvasó, elárulom : sokan, nagyon sokan győztek. Nemcsak Láng Gusztávtól, a zsűri elnökétől tudom ezt, aki a versenyt bezáró néhány mondatában kellemes és hasznosnak, közügyi rangúnak nyilvánította a vetélkedőt, hanem magától a közönségtől is, azoktól, akik a vasárnapi tv-műsort biztosan megnézik és újraizgulva dicsérik majd meg ezt a tanulságos kezdeményezést. Tar Károly ! Ifjúmunkás 5