Ifjúmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1977-06-05 / 22. szám

ITAL VA­GY SZÓRAKOZÁS B. A. 23 éves, birkózó ter­metű fiatalember. Egy Kolozs­­megyei kis faluba való, Kolozs­­vár-Napocán dolgozik. Szom­­baton megkapta előlegét, hét­fő reggelre egy banija se ma­radt, ötvenegynéhány üveg sört ivott meg együltében, s hogy a többi pénzzel mit csi­pált, arra már nem emlék­szik.. Csak azt hajtogatja, hogy neki struccgyomra van, tizen­egy deci szilágysági pálinkát is megivott már együltében. Hogy miért? Egy kis szórako­zás kell a munkás embernek ■— mondja... K. Lacit az édesapja — köz­­tiszteletben álló, idős ember — így mutatja be nekem: — Itt a híres verekedő, aki miatt szégyenkeznem kell. Egy ki­ránduláson részegen megverte az egyik osztálytársát... . — Miért ittatok, Laci? — Untuk az utat. Egyik srác vett egy üveg vodkát, hátul csendben megiszogattuk. Az­tán hangoskodni kezdtünk. — Meg bunyózni... — Hát igen. Tulajdonkép­pen nem is tudom, miért ü­­töttem. Egyszer csak rám jött.­Mondom, hogy untuk az u­­tat... — Azóta ittál még? — Igen, szilveszterkor. A társaság kedvéért. S. M. pár évvel ezelőtt még tanár volt. Most egy nagyüzem­ben dolgozik. — Két elvonókúra után nem volt más utam. Bárhol újra­kezdtem volna az italozást. — Biztos vagy ebben? — Sajnos, igen. A házibu­likon kezdődött, diákkorom­ban. Meg akartam mutatni, hogy felnőtt vagyok. Az egye­temi évek alatt kikoptam a sportolásból, maradt a társa­sági élet. Hét végén összedob­tunk öt-tíz lejt fejenként, s felmentünk valamelyikhez, ze­nét hallgatni, iszogatni, tán­colni. Mikor kikerültem falu­ra, tanárnak, nem volt nap, hogy ne kellett volna koccin­tanom valakivel. A faluban mindenkinek volt bora, pálin­kája, ha nem ittam volna csa­ládlátogatáskor, talán ki is néztek­ volna. Hét végén ma­gunk között ittunk, mert hát mit csináltunk volna. Most már tudom, mit kellett volna csinálnom­ . — Nos? — Felállni, és a falhoz vág­ni az üveget. Meg felmászni a hegyre, vagy akármit csinálni, de kerülni az italt. Egyszer két napig tartó muri után nem mentem órára. Megróttak. Ak­kor összevesztem az igazgató­val, s pár napig bánatomban ittam. Utána örömömben, mert kibékültünk... így ment egy évig. Mikor megnősültem, nem ittam egy pár hónapig. Aztán kezdődött elölről az egész. A feleségem mondta, próbáljam meg az elvonókúrát. Három hónapig tartott a hatása. El­mentünk más faluba. Ott foly­tattam az ivást. Aztán ta­lálkoztam az orvossal, ő mondta, hogy még egyszer megpróbál kezelni, de változ­tassak mesterséget. Bár időle­gesen. Borzasztóan berzenke­dett az önérzetem, de szeren­csémre győzött a józan eszem. A gyárban nem lehet inni, reggel nem lehet kábultan bemenni. Az első éven már túl vagyok. A gyárban csak néhányan tudják, ki vagyok, ki voltam, senki sem emlékez­tet a múltamra, a feleségem mellettem áll, segít, s ha még egy évet kibírok, visszamegyek a mesterségembe. Mert én többet ital­ a számba nem ve­szek. S elrettentem a kölykö­­ket az italtól.­­— Gondolod,, hogy fog raj­tuk a jó tanács vagy az ijesz­­tés? — Egyeseken igen. De ta­lán még jobb lenne megtaní­tani őket arra, hogy ital nél­kül is­ jól érezheti magát az ember, sőt... A Kolozs megyei milícián Ardeleanu Gavril őrnagy né­hány kirívó, az alkohol ha­tása alatt, vagy az alkoholért (!) elkövetett esettel ismertet meg. — Csak az alkohol számlá­jára írhatók bizonyos bűncse­lekmények? — Végső soron igen. Viszont kimutatható más összefüggés is: a bűncselekmények java részét alacsony műveltségű e­­gyének, illetve ilyen környe­zetből származó fiatalok kö­vetik el, akiknek gátlásait az alkohol feloldja. Fokozott ve­szélyhelyzetben vannak a fa­luról bejövő, a városban is­kolába vagy dolgozni járó fia­talok. Szórakozásukat, kikap­csolódásukat alig irányítja va­laki, ha ingáznak, még a lé­tező nevelési hatások alól is kivonják magukat, megeléged­nek a legalacsonyabb rendű szórakozással, az italmérések­ben való beszélgetéssel, a vo­natokon való kártyázással, i­­szogatással... — ön szerint miként lehet­ne gátat vetni a fiatalok kö­zötti italozásnak?­­ — Az elmúlt években szá­mos rendelkezés szabályozta az ital árusítását, s a felvilá­gosító munka is megélénkült. Véleményem szerint azonban többet kellene tennünk — s itt elsősorban az ifjúsági szer­vezeteké, a döntő szó — a fia­talok szabad idejének korsze­rű megszervezéséért. Pár­tunk vezetőségének új in­tézkedései a munkahelyi ne­velés fontosságáról a kihágá­sokat elkövető fiatalok eseté­ben új felelősséget rónak a KISZ-re is, ránk is. Hatékony módszereket kell találnunk minden kihágás ellen.­ Kovács Nemere ifjúmunkása ! Kik a mai hősök? — indult nyomozóidra riporterünk a resicai öntők közé. Ott egy hőstettről hallott, amit állítólag egy fiatal­ember vitt véghez. A mesélőkedvű öntő részletekért Catrina mér­nökhöz küldte riporterünket. A karbantartók főnöke úgy emléke­zett, hogy két idősebb munkás, Haev Borisz és Necula Gheorghe léptek közbe a veszélyes pillanatban. Nyomukat keresve ifjú al­­mérnök bukkan fel, aki váltig állítja, hogy a tett az acélmű főnö­kének nevéhez fűződik. Egy tapasztalt csoportvezető viszont Preda nevű beosztottját dicséri az esettel kapcsolatban, aztán kiderül, ki egy másik hőstettről beszél. Újabb szemtanú akad egy középkorú mester személyében, aki szintén az acélmű főnökére esküszik. A történetekből a resicai öntők helytállásának képe kezd kibonta­kozni... A nyomozás egy időre háttérbe szorul: kár volna ugyanis elszalasztani az életükről, munkájukról mesélő emberek történeteit. „DE AZ ÉLET SZESZÉLYES“ — Régebb a tanügyben dol­goztam, öt évig tanár voltam, aztán többször is pechem volt az egyetemen, nem sikerült, de nem bátortalanodtam el, azt mondtam, jövök Resicára, régi központ... Elvégeztem már két tanfo­lyamot, az öntészetet és a da­ruvezetést, most szerzem a második fokozatot Próbálkoz­tam az almérnökivel is, meg­buktam. Tíz éve érettségiztem, a tananyag azóta teljesen ki­cserélődött. — Honnan jött? — Botoşani megyéből. Ott laknak az öregek és három testvérem. Apám szűcs, tulaj­donképpen nyolcan vagyunk testvérek, de már csak a há­rom kicsi van otthon. Két nő­vérem Temesváron tanárnő. — Hogy érzi magát ilyen messze a szülői háztól? — Hát igen..., a szülőföld! De itt egy olyan közösséget ta­láltam — hogy is mondjam? —, őszintén mondom, még a tanügyben sem találtam ilyent. Annak ellenére, hogy — sze­mélyesen meg is lepett a dolog — itt az összes lehetséges nemzetiség megtalálható, a ro­mánon kívül németek, magya­rok, szerbek, bolgárok, ukrá­nok és csehek..., és az­ ország összes tartományaiból, Moldo­­vából, Olténiából, Dobrogeá­ból, Máramarosból, mindenün­nen. És mégis, ez egy olyan közösség... Ahogy ide jöttem, mindenki próbált segíteni raj­tam, amivel csak tudott. — Nem túl nagy átváltás ez? Tanárból — acélöntő? — Az öntő több fizikai munkát végez, de lelki szem­pontból ugyanaz. Itt is nagyon figyelmes kell hogy legyen az ember, ha csak egy fél centit is elmozdul az üst, vagy ha nincs jól beállítva, akkor... Az üstben 150 tonna van, ami egy 45—50 milliméteres nyílá­son folyik, gondolja el, milyen nyomással, milyen erővel. És akkor mindent eléget... Nagyon szerettem a törté­nelmet, elmentem Iaşi-ba felvételizni. Átmentem az írásbelin, a szóbelin szintén nagyon jól tudtam, de feltettek egy keresztkérdést, amiről a könyvben három sor volt csu­pán. Mondom, nem tudom a választ. „Köszönöm, kimehet“. Megbuktam. Azután... Tudja, ezekben a balszeren­csékben. .. talán én is hibás vagyok. Úgy általában jó em­ber vagyok, már ami a lelke­­met illeti. Nagyon hamar ba­rátkozom, segítek mindenkin, amivel csak tudok, de nem mindig lehet kedvére tenni az embereknek... Én tudom, mi az, szenvedni, mert én is szenvedtem, és a szenvedés megtanít... A bajaim tulajdonképpen akkor kezdődtek, amikor elvé­geztem a hetedik osztályt. Nem tudom, milyen képem le­hetett, de sok embernek nem tetszettem. Ráadásul, mikor felvételiztem a líceumba..., emlékszem, '62-ben volt, ki­lences médiával végeztem. A felvételin szerencsém volt, a román irodalom vizsgán Je­­beleanu Lidice című versét kaptam. És tudtam, és... ne­kem nagyon tetszenek a ver­sek. Szavalok, mert nem tu­dok énekelni, nincs hangom. És akkor kezdtem, hogy mi­lyen eszmét tárgyal a költő, mi a vers témája..., és aztán egy-egy szakaszt elszavaltam. Elmondtam egy versszakot, és akkor megkérdezték, hogy tu­dom-e kívülről? Mondom, igen. Emlékszem, ilyen kicsi voltam, igaz, most sem vagyok nagy... Az anyám mindig ve­lem volt. Én voltam az első fia... Kinn állt, és várt rám. És én szavaltam benn a ver­set. De sírva! Tudja, egy adott pillanatban kell sírni. És el­kezdtem sírni, így folytak le a könnyek az arcomon, amikor szavaltam. Tizenhatan mentünk a bo­­toşani-i líceumba felvételizni a faluból, egyedül nekem si­került. És akkor elkezdték, persze, mert az apja adott bundát a tanároknak. Te, mondom, gyertek, nézzétek meg, ha csak egy tanáron is bundát láttok, akkor tudjátok meg, hogy azt az apám adta, akkor tényleg így van... Azért jutottam be, mert szerencsém volt. Aztán a falubelieket ke­rülni kezdtem, nem szívesen mentem haza még a vakáció-­­ban sem, s amikor mentem, akkor is inkább az erdőn ke­resztül, van ott egy szép temp­lom még Petru Rareş idejé­ből, 1533-ból, és mentem az erdőben, a fák között, leheve­­redtem a tisztáson, és Coşbuc verseit szavaltam... Érettségi után beléptem a tanügybe, az első évben taní­tó voltam. Egyszerre tanítot­tam az első és a negyedik osz­tályt, egy teremben. Egy idő után hazahelyeztek a falum­ba. .. „na ne, Moruziból úr lett“... Aztán bajom volt az emberekkel, mert ők ilyesmit vártak el, hogy­ azt mondja : ne üssed a gyermekemet ! Jó, mondom, nem verem meg, de ő se űzzön gúnyt belőlünk. Mondom, régebb adtak a gyermeknek földet, tehenet, borjút, tudom is én, mit... Most tartani kell őket, tanít­tatni. És ha én például meg­húzom a fülét, megráncigá­­lom a haját, vagy ráhú­zok egy tenyerest, és ő hazamegy, és akkor maga azt mondja, na megyek az is­kolába, megmutatom én ne­ki! Hát ilyenformán én nem nevelhetem, nem alakíthatom a gyereket úgy, ahogy én aka­rom. .. És az enyém volt a legrosszabb osztály. Azután egy évig Botoşani­­ban dolgoztam a törvényszé­ken, az állami levéltárban, és megint visszamentem a tan­ügybe. Megint a legrosszabb osztályt kaptam. Nesze, boldo­gulj, ahogy tudsz. Boldogul­tam. Ugyanúgy, a szülőkkel..., ráncba szedtem őket, az lett a legjobb osztály az egész isko­lában. Azért határoztam el, hogy eljöjjek onnan, mert... egy jó barátom, együtt voltunk a tánccsoportban... Volt egy előadás, színdarabot adtunk elő, én is játszottam benne... Az ünnepség után elmentünk, hogy igyunk meg mi is egy sört. Jön egy falubeli fiú, azt mondja, hogy én elszedtem a barátnőjét. Ott ittunk... és na, menjünk haza. Egy kicsit hát­rább maradtam, olyan nem­zeti viseletbe voltam felöltöz­ve. Megyek, hátulról megra­gadott, eltépte az ingem, meg­fordulok, mi van ? Elkezdett ott..., behúzott egy párat az öklével..., mindketten bele­hemperegtünk a porba, össze­koszoltam magam, teli lettem vérrel... És elmentem onnan, vége. Nem tudom,ezek a dol­gok. .. Még itt Resicán is. Az elején történt, elmentem egy munkatársammal, vasár­nap délután volt, gyerünk, igyunk meg valami sört. Meg­ittunk hat üveggel fejenként, beszélgettünk, este lett, és jöttünk hazafelé a sétányon. És jön szembe vagy 12 sze­mély, egy ilyen banda, az e­­gyiknek be volt fáslizva a keze. Én jöttem így, ő jött úgy. Hozzá sem értem. Azt mondja az egyik: hé, te nem látod, hogy el van törve a keze ? te még rá is ütsz a kezére? Én láttam, hogy be vannak rúg­va, de már nem volt mit csi­nálni. Hát uram, mondom, még hozzá sem értem, nem tu­dom, hogy üthettem­­volna meg. Ó, még be sem ismeri! És puff, behúzott egyet az öklével. Elkaptam szépen a kezét, hátracsavartam, de ad­dig kaptam néhány ökölcsa­pást, és a kollégám is kapott, leesett, rúgdosták a földön... Voltam a tengeren is, sokat jártam, tetszett nekem, hogy megismerjem az életet. Még a tanügyben voltam, 62 nap szabadságom volt, gondoltam, töltsék el egy hónapot a ten­gerparton. Volt ötezer fejem, saját költségemre indultam el. Emlékszem, 1971. július 13-án, 11 óra 47 perckor lép­tem a tengerbe. Mamaián. A strandon. Aztán enni men­tem, s összeakadtam valami ravasz kópékkal, a tengeren mindenféle ember megfor­dul..., egy-kettőre szóba e­­legyednek az emberrel. Én még kezdő voltam az ilyes­miben, rendeztünk néhány murit, egy hét alatt elúszott a pénz... Most mit csináljak, még több mint egy hónap szabadságom van..., felvet­tek segédpincérnek. Két hé­tig dolgoztam segédként, ak­kor a főnök látta, hogy jól szolgálok fel, na mindegy... előléptetett pincérnek. Aztán... Botoşani­ban elvégeztem egy szerszám- és matricakészítő tanfolyamot, ott dolgoztam egy ideig, aztán a bútorgyárban, és aztán azt mondtam: gye­rünk Resicára! Két éve itt va­gyok. .. — Tehát, Resicán akar lete­lepedni ? — Igen. Első látásra meg­tetszett, nem tudom... Ponto­san márciusban jöttem, füst volt, por. De ez nem, ez egyál­talán nem érdekelt. Ez a város a hegyek között van, exidók veszik körül, ez tetszik ne­kem! Én nagyon szeretem a természetet, én egy olyan em­ber vagyok... És a környék­­csodálatos! Jobban tetszik, mint Temesvár. Anyám nem­rég látogatott meg, ő is ezt mondta. És a munka, ez az acélöntő munka... Nagyon szép, nézem azt a folyékony acélt, olyan, mint a víz, így lehet önteni. Tudom, hogy az én kezeimmel öntöttem, én adtam neki for­mát, és ez az acél annyira hasznos, mindenre fel lehet... Utazom a vonaton, tudom, hogy a síneket én öntöttem, a kerekeket, a vázat szintén­­— Volt már itt veszélyes helyzetben ? — Igen. Egyszer..., azaz két­szer is mostanáig. Először meggyúltam, úgy égtem, mint egy fáklya, de három lépés­ből teljesen meztelenre vet­kőztem, még kacagtak az em­berek, meglepődtek, hogy tudtam olyan hirtelen levet­kőzni. És még egy alkalommal,­ most egy hete... Egy acéltöm­böt húztak kábellel, s valami leszakadt. Nem láttam semmit, csak egy süvítést hallottam, hogy valami jön felém... Nem tudom, talán a létfenntartási ösztönöm, nem tudom... Csak ennyit tudtam csinálni, egy kicsit elmozdítottam így a fe­jem..., súrolta a hajamat. Ne­kicsapódott az ajtónak, átsza­kította. Kimentem, megkeres­tem, most otthon őrzöm. Egy 80 dekás acéldarab. Ha elta­lál, szétveri a fejem. — Ez nem gondolkoztatta meg? — ...hogy elmenjek?! Nem... Most már... ez van. Mostan­tól kezdve resicai vagyok, mit még... (Folytatjuk) Molnár B. Lajos riportsorozata ■ Megéneklünk Románia . DÖr­K A FŐVÁROSBAN Azért híva : ide Dán Tar­­chily zsűritag veleménye, mert lénye­ges dologra tapint rá: a hivatásos író és a műkedvelők szoros kapcso­latának fontosságára. — Drámaíróvá „ütésemet“ a mű­kedvelők vállalták, első egyfelvoná­­sosom bemutatásával. Azóta sem csalódtam soha ezekben a lelkes emberekben, mindegyik színműve­met művészi felelősséggel, tartással mutatj­ám be. Szómban egy dob­­rogea coport lépet­t ím­e az or­szágos úton Io,­­ rea Voievod című alalom­nal, s minden elfo­gultság nélkül kijelenthetem: sem­mivel sem volt gyengébb színvonalú a produkciójuk, mint a hivatáso­saké. .. Fölösleges lenne Tărchilă nyilat­kozatát azért megkérdőjelezni, mert rokonszenve a műkedvelők irányá­ban, kijelentése ellenére, nyilván­valóan kissé elfogult. Fontosabb en­nél az a jelzés, ami vélekedéséből kitetszik: a hivatásosok is meríthet­nek a műkedvelők művészetéből, föltéve, persze, ha az tiszta forrás­ból táplálkozik Az országos művelődési fesztivál döntőjének öt napja pontosan azt bizonyította, h­ogy igazi sikert csak azok az együttesek, szólisták érnek el, amelyek tiszta forrásból meríte­nek, önmagukat mutatják meg. Egészséges, szilárd alappal rendel­kezik műkedvelő mozgalmunk. Ele­gendő itt csak arra az elismerésre utalni, amely pártunk főtitkárától származik, s az országos írókonfe­­rencián hangz­t el: „Az összes nemzedékek nemzetiségi kü­lönbség nélk - románok, magya­rok, németet­­'Ьек és más nem­zetiségűek - tékes irodalmi alko­tásokkal aj ' 'ózták meg a társa­dalmat mir műfajban és igen sokféle stí. 1, alkotásaik ma­gukon viseli ársadalmunkat át­ható új, for­ai szellem jegyeit, a nép törek' nek és óhajainak, a romániai szó­ita építés művében aratott nagyszerű sikereinek a je­gyeit.“ Megnyugtató tudni, tapasztalni, hogy ez az mérés nemcsak az irodalmat üt­leg. A Comer zinház ostroma Senki sem akarja lebecsülni a Comedia színház társulatát, nem ál­lítja, hogy az nem játszott volna rendszerint telt ház előtt, de ennyi szereplő, mint az országos döntőn, bizonyos, hogy nem fordult itt meg. Huszonnégy színjátszó cso­port kortárs és klasszikus drámai műveket mutatott be a verseny ke­retében, 19 irodalmi-zenés mon­tázst, s természetesen szóhoz jutott a pad­­művészet sz­­os művelője. Az itetés a zsa­golga, véle­mény azonban a leg­szerűbb né­zőnek van. A foga­­tásból, taps­ból kivehetően valószínűleg jut a díjak közül a szebeni Nicolae Balcescu tisztiiskola műkedvelőinek, akik magas szinten mutatták be Efigie (Képmás) című irodalmi­zenés montáj­ukat. Nagy sikert arattak a zsi­dó­ók népköltészeti ösz­­szeállításukkal, s hasonlóképp a Drobeta-Turnu Severin-i művelődési ház csoportja. Elégtétellel állapíthatták meg a nézők, hogy a versmondók nagyon igényesek voltak a költemények ki­választásakor, sok hazafias, mélyen emberi töltetű vers hangzott el. Egyes versmondók pedig határozot­tan elérték a hivatásos pódiummű­vészek színvonalát. Csak néhányuk nevére hívnánk fel olvasóink fi­gyelmét:­ Popuţa Constantin, Bene­dek Éva (Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren című versét szavalta), Balogh Erzsébet (Petre Ghelmez egyik költeményét adta elő). Meg­ható pillanat volt a bogáti (Maros megye) Fehér József parasztköltő fellépése: előbb magyar nyelven mondta el Az egykori szegény mun­kások című versét, majd románul — saját fordításában. Vastapssal jutalmazta a lelkes közönség. Bábosok a Petőfiben A Petőfi Sándor Művelődési Ház­ban ismét bebizonyosodott: újra és újra igazolja létjogosultságát az ős­régi bábművészet. És kik azok, akik életképességét biztosítják? A kons­­tancai bábcsoportban, amely már külföldön is szép sikerrel szerepelt, tevékenykedik egy kőműves, egy egészségőr, egy karbantartó lakatos, óvónők, tanárnők... A Temes me­gyei Igazfalván a Nagy házaspár va­lóságos iskolát teremtett bábjáték­ban. A döntőn Benedek Elek szati­rikus elbeszélését mutatták be bá­bokkal elevenítve meg, átütő siker­rel, Elek apó magvas humorát. A tanítóházaspár 3 csoportot irányít, kettő az általános iskolában műkö­dik. Fenntartást is megfogalmazhatni: túl kicsi terembe szorultak a leg­jobb bábosok, a nézőtéren pedig csupa­­ felnőtt. A karzaton nem szorongtak a gyermekek — föltehe­tően, „nem értesítették“ őket. Alecu Popovici író, a Ion Creangă színház igazgatója, aki zsűritagként vett részt a fesztiválon, megszív­lelendő javaslatot tett: a pedagó­giai líceumok iktassanak pár órát a tanrendbe bábművészetből, hogy legyenek, akik a szélesedő bábmoz­galom irányítását szakemberekként magukra tudják vállalni. A ház nélkül maradt brigád Az agitációs művészbrigádok, eszt­­rádok, a szatíra és a humor mű­velői, könnyűzenekarok és szólisták versenyét Elena Cioată tanulólány nyitotta meg Negreşti-Vaslui kül­dötteként. „Belépője“ mércéjét olyan magasra állította,­hogy már a kez­det kezdetén bizonyosra lehetett venni: szoros lesz a vetélkedés. És ez csaknem minden fellépésnél be­igazolódott. Több csoport nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de re­mélni merjük, egyikük sem sértődik meg, amiért az alábbiakban csak a zimniceai művelődési ház műked­velőiről szólunk, akiknek a szerep­lése a szó szoros­­ értelmében­­ megható volt. A brigád lényegében a művelődési házé, de egy olyan in­tézményé, amely a földrengés alkal­mával összedőlt. A művészbrigád, s általában a város műkedvelői tehát ház nélkül maradtak. Zimnicea lel­kes, csupaszív műkedvelői ház nél­kül is „éltették“ a házat, próbáltak, ahol éppen lehetett, s elküldték képviselőiket az országos művelő­dési fesztivál döntőire. A brigád pe­dig a fővárosi közönségnek arról beszélt, azt jelenítette meg, hogy vá­rosuk szebb lesz, mint valaha. „Ember­házak“ jelentek meg a szín­pad képzeletbeli város­házán. A műkedvelőknek sikerült mozgással cselekvést, hitet sugallni. Olyan em­berek nem szűnő bizakodását, akik közül még sokan fabarakkokban lak­nak. Programjukat szimbolikusan Coloana omeniei-nek nevezték (Az emberség oszlopa), s énekszóval, összekötő szöveggel fejezték ki há­lájukat az egész ország forró szoli­daritásáért, amelyet azóta a borzal­mas márciusi nap óta nap mint nap Temesvári amatőr filmesek A filmklubok seregszemléje egy­öntetűen igazolta: az amatőr filme­zés országszerte „polgárjogot“ nyert, az úgynevezett hagyományos film­klubok mellé gombamódra szület­nek újabbak. Az első bemutatók alapján Vörös Acél filmamatőrjei­nek ítélnénk a pálmát, mind a té­maválasztás, mind a kivitelezés szempontjából, de ne szóljuk el ma­gunkat, ne próbáljuk befolyásolni a zsűri ítéletét. Tegyük ezt annál kevésbé, hiszen a temesváriakról is csak a legna­gyobb elismerés hangján lehet szól­ni. Márcsak azért is, mert a Bega­­parti város filmesei igazán nem kampányszerűen hódolnak hasznos szenvedélyüknek, választott művé­szetüknek. Két évtizede, hogy tevé­kenységük állandósult, eredményeik pedig hovatovább „világszínvona­lúak.“ Az aránylag fiatal csoport éretté vált, legjobb szalagjaik min­den érvnél hatásosabban beszélnek erről. Iosif Costinaşról hivatásos szakemberek állítják hogy nem egy­szerűen tehetséges. Lecke, Emberek tavasszal, Elhivatottság című film­jei a közönséget is megyőzték erről. Műveltebb lett az ország Befejeződött az országos művelő­dési fesztivál döntő szakasza a mű­kedvelők részére, s ezekben a napok­ban vívják meg „csatáikat“ a hiva­tásos együttesek, művészek. E két grandiózus művészeti, s hatásában politikai-társadalmi esemény egybee­sik egy dátummal: egy év telt el a politikai nevelés és a szocialista kul­túra kongresszusa óta. Ez az egybee­sés mindenképpen jelképes. Hiszen a kongresszus határozta el az orszá­gos művelődési fesztivál beindítását, amely soha nem tapasztalt méretűvé szélesítette-gazdagította az egész közművelődési tevékenységet. A fesztivál bevonta rendezvényeibe a dolgozók legszélesebb rétegeit, bi­zonyította, hogy hatalmas művészi erőtartalékokkal rendelkezünk, al­kalmat adott a tehetségek kibonta­kozására. Mindenki előtt világossá tette népünk alkotó géniuszát, amely nemcsak anyagi, hanem szellemi ja­vak létrehozására is alkalmas. A számok, tudjuk, unalmasak, de csak ha önmagukban van jelentésük. Az alábbiakban felsorakoztatott szá­mok és adatok azonban egyáltalán nem „öncélúak“. A Meg éneklünk, Románia művelődési fesztivál kere­tében 80 000 csoport, s mintegy 2 millió műkedvelő lépett fel, fiatalok és idősebbek, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek. Ezek között 6500 színjátszó csoport, 5100 dalárda (ebből 2000-nek a szülőatyja a fesztivál volt), 1100 témás tánccso­port (400 új), 8400 agitációs művész­brigád (közülük csaknem 2000 új)... Számbelileg és minőségi szempont­ból is erőteljes fejlődés tapasztalha­tó az irodalmi és művészeti körök házatáján. A mintegy 4000 művészi alkotási körben 50 000-en tevékeny­kednek. Az 1020 irodalmi körnek 16161 tagja van. Működik továbbá 656 képzőművészeti, 640 népművésze­ti kör, 1150 fényképészeti-és 481 film­klub. Érteni lehet a számok nyelvén. De a legfontosabb mégis más, mert bármennyire közhely, igaz, ezen a fesztiválon mindenki nyert. Nemcsak a díjazottak, nemcsak az a két mil­liónyi aktív műkedvelő, de a nézők, egész szocialista társadalmunk is. Műveltebb lett az ország. Összeállította és szerkesztette: Lázár László Ezen a fesztiválon mindenki nyert Ifjúmunkást „DE DOLGOZNI S MARADNI KELL" (Folytatás az 1. oldalról) barmok“ —, hogy aztán „óriásként“ csapjon le egy nem várt kérdéssel: „Az a haszna lenne a földnek, hogy Chilében még ma is élnek?“ Kovács András Adyból és Lao Cé­­ből merített ihletet. Két szép Ady versre írt dalát (Vallomás a szere­lemről. Szeretném, ha szeretnének) ugyanolyan örömmel fogadták, mint a kínai bölcs gitárra tűzött maxi­máit A Ki mit tud? most másképp “állt fel“. Matinénk kedvelt műfaja egyfajta házi bemutatóvá vált: a MIM 7 szeniorjai a pantomim lehe­tőségeiből próbáltak ízelítőt adni — a kötélhúzástól a balettparódiáig, majd az ifik következtek, közöttük Zakariás Erzsébet — igen, a Har­mat-együttes tagja —, „vizsgaelőadá­sukkal“, a Cirkusszal. Szép dolog, hogy Kovács Ildikó idősnek igazán nem nevezhető truppja máris ilyen komolyan foglalkozik az utánpótlás­sal. Sőt! — Molnár H. Lajos mun­katársunk közreműködésével — meg­kezdték a preszelekciót a harmadik mimes nemzedékhez: az egyik ko­lozsvári és a dési előadáson a már szokásossá vált játék témája egy-egy mesterség bemutatása volt mozgás­sal, gesztussal, mimes eszközökkel. S most az egyszer a nyerteseknek nem is kellett sokat várniuk a nye­reményre: a szerkesztőség ugyanis jól fel volt szerelve jutalomkönyv­vel, a Politikai Könyvkiadó gondo­zásában megjelent a lap munkatár­sainak közös riportkötete, A Demeter gyerekek pályaváltása és más igaz történetek. A diákművelődési ház délutáni közönsége jónéven vette, hogy ma­radhat az esti előadásra is, és sokan kitartottak az utolsó számig, a Met­­ropol műsorának a végéig. A híres négyes — Virányi Attila, Ráduly Béla, Trifán László és Orbán And­rás tagjainak neve mellé ezért ide írom az együttes fellépését szerző­ként — Mácza Ferenc —, illetve technikusként támogatók — Dinok István és Farkas Zoltán — nevét is. Ígéretüket vettük, hogy további ma­tinéinkra, Brassóba és Sepsiszent­­györgyre is eljönnek, amelyeken, ismét telt ház lesz, miként a Har­gita megyei előadásainkon volt. Mert a műfajba, úgy érezzük, bedol­goztuk magunkat, s munkatársaink számára, akik önkéntes alapon, szív­­vel-lélekkel csatlakoztak a Matiné együtteséhez, a közönség részvétele lenne továbbra is a honorárium. A BODZAFA, HM ... együttest mindenekelőtt megérteni kell. Bemutatásuk is ezzel nyer értelmet. Különben az együttes névadó ünnepé­re az Ifjúmunkás-matiné csíkszentmár­­toni előadásán került sor. Az azóta elhangzott tapsokat is a megértésből fakadó elismerés számlájára kell ír­nunk. Megérteni a népzenét, a népdalt? Az együttes célkitűzése ehhez hasonlóan magától értetődő: megértetni, hogy az ősi, az eredeti népzenének és népdalnak mindenféle kvalitásainál fogva joga van a fórum­hoz. A Bodzafa-együttes tagjai zenei műveltségükkel kívánnak a népzene va­lós rangjához és elismertetéséhez a fiatalok körében hozzájárulni. Kezdődött ez azzal, hogy Könczei Árpád és társai otthonról és az iskolá­ból egész életre szóló népdaltisztelet­tel indultak maguk is gyűjtésre, Kolozs megye falvaiba. Kezdődött azzal, hogy a Harmat-együttes azért egészült ki Sepsi Dezsővel, hogy az ugyancsak alapos gyűjtőmunkából táplálkozó Csángó-szvit (később: a Csángó lakodalmas), öthúrú csángókedű­­jének hangjával autentikusabb le­gyen. Kezdődött még azzal is, hogy Sepsi Dezső többnyire maga gyűjtötte mezőségi dalokból ügyesen kikerekített műsort mutatott be néhány matinén­kon. A zenelíceumos Könczei Árpád, Szé­kely József és a többiek, a zenekonzer­­vatóriumi Sepsi Dezső és mások nem elégedtek meg ennyivel. Széken, ahol a népi hagyományok tisztelete ugyan­csak él, a táncházakat járták, ismer­kedtek a népi tánczenével, tánccal. Innen műsorunkon a széki táncrend. Innen az ötlet a „táncház“ alakítására, ami tulajdonképpen tánc­ kör vagy népi tánctanfolyam, s a mai városi igények­hez mérten is úgy tűnik, érdeklődésre érdemes közművelődési forma. A kez­deményezésnek helyet a monostori kul­túrotthon adott, még abban a kezdet­leges formájában, amelyet az Ifjúmun­kás-matinékra való felkészülés igénye teremtett. Az autentikus népdal kezdettől fog­va matinénk műsorán szerepel. Panek Kati az ózdi toronyaljából különös te­hetséggel előbb nyers szépségű balla­dákat hozott nézőink elé, most a Bod­zafa. hu alapító tagjaként és énekes­ként arra enged következtetni, hogy ez az együttes az eredetiség, az ősiség tiszteletében népzenénk sokféleségéről sem feledkezik meg, s a népi művé­szet ezerféle szépsége felé nyitja és nyittatja matinénk korszerűen tágas ablakait. S hogy ezt milyen játékosan­­fiatalosan teszi... Hm... Szóval, erre utal az együttes neve, a bodzafából ugyanis játékszert készíthetünk, a hümmögést pedig ne tessék komolyan venni. (téka) PÉLDÁT VESZÜNK Matinénk egyik tagját családi tra­gédia érte. A tapintat nem engedi, hogy kiteregessük a részleteket, min­denesetre valamennyien mélyen meg­rendültünk a hír hallatán. Hisz még alig ült el a taps. Désen, a közös szol­gálat közösség erősítő­ emlékei élénken éltek mindanyiunkban, amikor egyi­künk úgy tért haza a munkából, hogy tudomásul kellett vennie magánéleté­nek egyik legnagyobb csapását, vesz­teségét. Azt hittük, ezzel számunkra belátható időn belül elveszett. Nem így történt. Barátunk, fogát összeszorítva, fájdalmát törékeny vál­­laira véve, tovább szolgálta hivatását úgy, ahogyan eddig tette. Pedig a tra­gédia árnya már korábban is meg­­legyintette családi életét. De hiszi és vallja: a munka mindenért kárpótol. Pár nappal a szomorú eset után vi­szontláttam a Megéneklünk, Románia országos döntőjén. Az európai hírű mű­vész úgy uralkodott érzelmein, ahogy mi, közeli barátai erre képtelenek let­tünk volna. Hangján, keze mozgásán, mókázásán senki sem érezhette a tra­gédia szelét. Úgy szolgálta a döntőbe jutott együttes ügyét, hogy az ember­nek zokogni lett volna kedve. És ha az együttes nyerni fog, Neki föltétle­nül köszönetet kell mondaniuk. Mi pedig példát veszünk tőle. Attól, akit lénye­leg mélyén ért a csapás, de van ereje ahhoz, hogy talpra álljon, hogy legyűrje a szívszorító fájdalma­kat, és úgy álljon a művészet, a Ma­tiné ügye mellé, ahogy azt mi csak ritka pillanatainkban tudjuk megtenni. És ha a hosszantartó taps majd vissza­hívja őt a függöny elé, tudnunk kell: mosolya nem az elégedettség külső máza, hanem az alkotó ember remé­nye, hogy mozdulatai, mélyről kihor­dott művészi jelzései biztos talajra találnak. Cseke Gábor A Bodzafa, hm: Panek Kati, Székely József, Sepsi Dezső, Könczei Árpád

Next