Ifjúmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1977-06-05 / 22. szám
ITAL VAGY SZÓRAKOZÁS B. A. 23 éves, birkózó termetű fiatalember. Egy Kolozsmegyei kis faluba való, Kolozsvár-Napocán dolgozik. Szombaton megkapta előlegét, hétfő reggelre egy banija se maradt, ötvenegynéhány üveg sört ivott meg együltében, s hogy a többi pénzzel mit csipált, arra már nem emlékszik.. Csak azt hajtogatja, hogy neki struccgyomra van, tizenegy deci szilágysági pálinkát is megivott már együltében. Hogy miért? Egy kis szórakozás kell a munkás embernek ■— mondja... K. Lacit az édesapja — köztiszteletben álló, idős ember — így mutatja be nekem: — Itt a híres verekedő, aki miatt szégyenkeznem kell. Egy kiránduláson részegen megverte az egyik osztálytársát... . — Miért ittatok, Laci? — Untuk az utat. Egyik srác vett egy üveg vodkát, hátul csendben megiszogattuk. Aztán hangoskodni kezdtünk. — Meg bunyózni... — Hát igen. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ütöttem. Egyszer csak rám jött.Mondom, hogy untuk az utat... — Azóta ittál még? — Igen, szilveszterkor. A társaság kedvéért. S. M. pár évvel ezelőtt még tanár volt. Most egy nagyüzemben dolgozik. — Két elvonókúra után nem volt más utam. Bárhol újrakezdtem volna az italozást. — Biztos vagy ebben? — Sajnos, igen. A házibulikon kezdődött, diákkoromban. Meg akartam mutatni, hogy felnőtt vagyok. Az egyetemi évek alatt kikoptam a sportolásból, maradt a társasági élet. Hét végén összedobtunk öt-tíz lejt fejenként, s felmentünk valamelyikhez, zenét hallgatni, iszogatni, táncolni. Mikor kikerültem falura, tanárnak, nem volt nap, hogy ne kellett volna koccintanom valakivel. A faluban mindenkinek volt bora, pálinkája, ha nem ittam volna családlátogatáskor, talán ki is néztek volna. Hét végén magunk között ittunk, mert hát mit csináltunk volna. Most már tudom, mit kellett volna csinálnom . — Nos? — Felállni, és a falhoz vágni az üveget. Meg felmászni a hegyre, vagy akármit csinálni, de kerülni az italt. Egyszer két napig tartó muri után nem mentem órára. Megróttak. Akkor összevesztem az igazgatóval, s pár napig bánatomban ittam. Utána örömömben, mert kibékültünk... így ment egy évig. Mikor megnősültem, nem ittam egy pár hónapig. Aztán kezdődött elölről az egész. A feleségem mondta, próbáljam meg az elvonókúrát. Három hónapig tartott a hatása. Elmentünk más faluba. Ott folytattam az ivást. Aztán találkoztam az orvossal, ő mondta, hogy még egyszer megpróbál kezelni, de változtassak mesterséget. Bár időlegesen. Borzasztóan berzenkedett az önérzetem, de szerencsémre győzött a józan eszem. A gyárban nem lehet inni, reggel nem lehet kábultan bemenni. Az első éven már túl vagyok. A gyárban csak néhányan tudják, ki vagyok, ki voltam, senki sem emlékeztet a múltamra, a feleségem mellettem áll, segít, s ha még egy évet kibírok, visszamegyek a mesterségembe. Mert én többet ital a számba nem veszek. S elrettentem a kölyköket az italtól.— Gondolod,, hogy fog rajtuk a jó tanács vagy az ijesztés? — Egyeseken igen. De talán még jobb lenne megtanítani őket arra, hogy ital nélkül is jól érezheti magát az ember, sőt... A Kolozs megyei milícián Ardeleanu Gavril őrnagy néhány kirívó, az alkohol hatása alatt, vagy az alkoholért (!) elkövetett esettel ismertet meg. — Csak az alkohol számlájára írhatók bizonyos bűncselekmények? — Végső soron igen. Viszont kimutatható más összefüggés is: a bűncselekmények java részét alacsony műveltségű egyének, illetve ilyen környezetből származó fiatalok követik el, akiknek gátlásait az alkohol feloldja. Fokozott veszélyhelyzetben vannak a faluról bejövő, a városban iskolába vagy dolgozni járó fiatalok. Szórakozásukat, kikapcsolódásukat alig irányítja valaki, ha ingáznak, még a létező nevelési hatások alól is kivonják magukat, megelégednek a legalacsonyabb rendű szórakozással, az italmérésekben való beszélgetéssel, a vonatokon való kártyázással, iszogatással... — ön szerint miként lehetne gátat vetni a fiatalok közötti italozásnak? — Az elmúlt években számos rendelkezés szabályozta az ital árusítását, s a felvilágosító munka is megélénkült. Véleményem szerint azonban többet kellene tennünk — s itt elsősorban az ifjúsági szervezeteké, a döntő szó — a fiatalok szabad idejének korszerű megszervezéséért. Pártunk vezetőségének új intézkedései a munkahelyi nevelés fontosságáról a kihágásokat elkövető fiatalok esetében új felelősséget rónak a KISZ-re is, ránk is. Hatékony módszereket kell találnunk minden kihágás ellen. Kovács Nemere ifjúmunkása ! Kik a mai hősök? — indult nyomozóidra riporterünk a resicai öntők közé. Ott egy hőstettről hallott, amit állítólag egy fiatalember vitt véghez. A mesélőkedvű öntő részletekért Catrina mérnökhöz küldte riporterünket. A karbantartók főnöke úgy emlékezett, hogy két idősebb munkás, Haev Borisz és Necula Gheorghe léptek közbe a veszélyes pillanatban. Nyomukat keresve ifjú almérnök bukkan fel, aki váltig állítja, hogy a tett az acélmű főnökének nevéhez fűződik. Egy tapasztalt csoportvezető viszont Preda nevű beosztottját dicséri az esettel kapcsolatban, aztán kiderül, ki egy másik hőstettről beszél. Újabb szemtanú akad egy középkorú mester személyében, aki szintén az acélmű főnökére esküszik. A történetekből a resicai öntők helytállásának képe kezd kibontakozni... A nyomozás egy időre háttérbe szorul: kár volna ugyanis elszalasztani az életükről, munkájukról mesélő emberek történeteit. „DE AZ ÉLET SZESZÉLYES“ — Régebb a tanügyben dolgoztam, öt évig tanár voltam, aztán többször is pechem volt az egyetemen, nem sikerült, de nem bátortalanodtam el, azt mondtam, jövök Resicára, régi központ... Elvégeztem már két tanfolyamot, az öntészetet és a daruvezetést, most szerzem a második fokozatot Próbálkoztam az almérnökivel is, megbuktam. Tíz éve érettségiztem, a tananyag azóta teljesen kicserélődött. — Honnan jött? — Botoşani megyéből. Ott laknak az öregek és három testvérem. Apám szűcs, tulajdonképpen nyolcan vagyunk testvérek, de már csak a három kicsi van otthon. Két nővérem Temesváron tanárnő. — Hogy érzi magát ilyen messze a szülői háztól? — Hát igen..., a szülőföld! De itt egy olyan közösséget találtam — hogy is mondjam? —, őszintén mondom, még a tanügyben sem találtam ilyent. Annak ellenére, hogy — személyesen meg is lepett a dolog — itt az összes lehetséges nemzetiség megtalálható, a románon kívül németek, magyarok, szerbek, bolgárok, ukránok és csehek..., és az ország összes tartományaiból, Moldovából, Olténiából, Dobrogeából, Máramarosból, mindenünnen. És mégis, ez egy olyan közösség... Ahogy ide jöttem, mindenki próbált segíteni rajtam, amivel csak tudott. — Nem túl nagy átváltás ez? Tanárból — acélöntő? — Az öntő több fizikai munkát végez, de lelki szempontból ugyanaz. Itt is nagyon figyelmes kell hogy legyen az ember, ha csak egy fél centit is elmozdul az üst, vagy ha nincs jól beállítva, akkor... Az üstben 150 tonna van, ami egy 45—50 milliméteres nyíláson folyik, gondolja el, milyen nyomással, milyen erővel. És akkor mindent eléget... Nagyon szerettem a történelmet, elmentem Iaşi-ba felvételizni. Átmentem az írásbelin, a szóbelin szintén nagyon jól tudtam, de feltettek egy keresztkérdést, amiről a könyvben három sor volt csupán. Mondom, nem tudom a választ. „Köszönöm, kimehet“. Megbuktam. Azután... Tudja, ezekben a balszerencsékben. .. talán én is hibás vagyok. Úgy általában jó ember vagyok, már ami a lelkemet illeti. Nagyon hamar barátkozom, segítek mindenkin, amivel csak tudok, de nem mindig lehet kedvére tenni az embereknek... Én tudom, mi az, szenvedni, mert én is szenvedtem, és a szenvedés megtanít... A bajaim tulajdonképpen akkor kezdődtek, amikor elvégeztem a hetedik osztályt. Nem tudom, milyen képem lehetett, de sok embernek nem tetszettem. Ráadásul, mikor felvételiztem a líceumba..., emlékszem, '62-ben volt, kilences médiával végeztem. A felvételin szerencsém volt, a román irodalom vizsgán Jebeleanu Lidice című versét kaptam. És tudtam, és... nekem nagyon tetszenek a versek. Szavalok, mert nem tudok énekelni, nincs hangom. És akkor kezdtem, hogy milyen eszmét tárgyal a költő, mi a vers témája..., és aztán egy-egy szakaszt elszavaltam. Elmondtam egy versszakot, és akkor megkérdezték, hogy tudom-e kívülről? Mondom, igen. Emlékszem, ilyen kicsi voltam, igaz, most sem vagyok nagy... Az anyám mindig velem volt. Én voltam az első fia... Kinn állt, és várt rám. És én szavaltam benn a verset. De sírva! Tudja, egy adott pillanatban kell sírni. És elkezdtem sírni, így folytak le a könnyek az arcomon, amikor szavaltam. Tizenhatan mentünk a botoşani-i líceumba felvételizni a faluból, egyedül nekem sikerült. És akkor elkezdték, persze, mert az apja adott bundát a tanároknak. Te, mondom, gyertek, nézzétek meg, ha csak egy tanáron is bundát láttok, akkor tudjátok meg, hogy azt az apám adta, akkor tényleg így van... Azért jutottam be, mert szerencsém volt. Aztán a falubelieket kerülni kezdtem, nem szívesen mentem haza még a vakáció-ban sem, s amikor mentem, akkor is inkább az erdőn keresztül, van ott egy szép templom még Petru Rareş idejéből, 1533-ból, és mentem az erdőben, a fák között, leheveredtem a tisztáson, és Coşbuc verseit szavaltam... Érettségi után beléptem a tanügybe, az első évben tanító voltam. Egyszerre tanítottam az első és a negyedik osztályt, egy teremben. Egy idő után hazahelyeztek a falumba. .. „na ne, Moruziból úr lett“... Aztán bajom volt az emberekkel, mert ők ilyesmit vártak el, hogy azt mondja : ne üssed a gyermekemet ! Jó, mondom, nem verem meg, de ő se űzzön gúnyt belőlünk. Mondom, régebb adtak a gyermeknek földet, tehenet, borjút, tudom is én, mit... Most tartani kell őket, taníttatni. És ha én például meghúzom a fülét, megráncigálom a haját, vagy ráhúzok egy tenyerest, és ő hazamegy, és akkor maga azt mondja, na megyek az iskolába, megmutatom én neki! Hát ilyenformán én nem nevelhetem, nem alakíthatom a gyereket úgy, ahogy én akarom. .. És az enyém volt a legrosszabb osztály. Azután egy évig Botoşaniban dolgoztam a törvényszéken, az állami levéltárban, és megint visszamentem a tanügybe. Megint a legrosszabb osztályt kaptam. Nesze, boldogulj, ahogy tudsz. Boldogultam. Ugyanúgy, a szülőkkel..., ráncba szedtem őket, az lett a legjobb osztály az egész iskolában. Azért határoztam el, hogy eljöjjek onnan, mert... egy jó barátom, együtt voltunk a tánccsoportban... Volt egy előadás, színdarabot adtunk elő, én is játszottam benne... Az ünnepség után elmentünk, hogy igyunk meg mi is egy sört. Jön egy falubeli fiú, azt mondja, hogy én elszedtem a barátnőjét. Ott ittunk... és na, menjünk haza. Egy kicsit hátrább maradtam, olyan nemzeti viseletbe voltam felöltözve. Megyek, hátulról megragadott, eltépte az ingem, megfordulok, mi van ? Elkezdett ott..., behúzott egy párat az öklével..., mindketten belehemperegtünk a porba, összekoszoltam magam, teli lettem vérrel... És elmentem onnan, vége. Nem tudom,ezek a dolgok. .. Még itt Resicán is. Az elején történt, elmentem egy munkatársammal, vasárnap délután volt, gyerünk, igyunk meg valami sört. Megittunk hat üveggel fejenként, beszélgettünk, este lett, és jöttünk hazafelé a sétányon. És jön szembe vagy 12 személy, egy ilyen banda, az egyiknek be volt fáslizva a keze. Én jöttem így, ő jött úgy. Hozzá sem értem. Azt mondja az egyik: hé, te nem látod, hogy el van törve a keze ? te még rá is ütsz a kezére? Én láttam, hogy be vannak rúgva, de már nem volt mit csinálni. Hát uram, mondom, még hozzá sem értem, nem tudom, hogy üthettemvolna meg. Ó, még be sem ismeri! És puff, behúzott egyet az öklével. Elkaptam szépen a kezét, hátracsavartam, de addig kaptam néhány ökölcsapást, és a kollégám is kapott, leesett, rúgdosták a földön... Voltam a tengeren is, sokat jártam, tetszett nekem, hogy megismerjem az életet. Még a tanügyben voltam, 62 nap szabadságom volt, gondoltam, töltsék el egy hónapot a tengerparton. Volt ötezer fejem, saját költségemre indultam el. Emlékszem, 1971. július 13-án, 11 óra 47 perckor léptem a tengerbe. Mamaián. A strandon. Aztán enni mentem, s összeakadtam valami ravasz kópékkal, a tengeren mindenféle ember megfordul..., egy-kettőre szóba elegyednek az emberrel. Én még kezdő voltam az ilyesmiben, rendeztünk néhány murit, egy hét alatt elúszott a pénz... Most mit csináljak, még több mint egy hónap szabadságom van..., felvettek segédpincérnek. Két hétig dolgoztam segédként, akkor a főnök látta, hogy jól szolgálok fel, na mindegy... előléptetett pincérnek. Aztán... Botoşaniban elvégeztem egy szerszám- és matricakészítő tanfolyamot, ott dolgoztam egy ideig, aztán a bútorgyárban, és aztán azt mondtam: gyerünk Resicára! Két éve itt vagyok. .. — Tehát, Resicán akar letelepedni ? — Igen. Első látásra megtetszett, nem tudom... Pontosan márciusban jöttem, füst volt, por. De ez nem, ez egyáltalán nem érdekelt. Ez a város a hegyek között van, exidók veszik körül, ez tetszik nekem! Én nagyon szeretem a természetet, én egy olyan ember vagyok... És a környékcsodálatos! Jobban tetszik, mint Temesvár. Anyám nemrég látogatott meg, ő is ezt mondta. És a munka, ez az acélöntő munka... Nagyon szép, nézem azt a folyékony acélt, olyan, mint a víz, így lehet önteni. Tudom, hogy az én kezeimmel öntöttem, én adtam neki formát, és ez az acél annyira hasznos, mindenre fel lehet... Utazom a vonaton, tudom, hogy a síneket én öntöttem, a kerekeket, a vázat szintén— Volt már itt veszélyes helyzetben ? — Igen. Egyszer..., azaz kétszer is mostanáig. Először meggyúltam, úgy égtem, mint egy fáklya, de három lépésből teljesen meztelenre vetkőztem, még kacagtak az emberek, meglepődtek, hogy tudtam olyan hirtelen levetkőzni. És még egy alkalommal, most egy hete... Egy acéltömböt húztak kábellel, s valami leszakadt. Nem láttam semmit, csak egy süvítést hallottam, hogy valami jön felém... Nem tudom, talán a létfenntartási ösztönöm, nem tudom... Csak ennyit tudtam csinálni, egy kicsit elmozdítottam így a fejem..., súrolta a hajamat. Nekicsapódott az ajtónak, átszakította. Kimentem, megkerestem, most otthon őrzöm. Egy 80 dekás acéldarab. Ha eltalál, szétveri a fejem. — Ez nem gondolkoztatta meg? — ...hogy elmenjek?! Nem... Most már... ez van. Mostantól kezdve resicai vagyok, mit még... (Folytatjuk) Molnár B. Lajos riportsorozata ■ Megéneklünk Románia . DÖrK A FŐVÁROSBAN Azért híva : ide Dán Tarchily zsűritag veleménye, mert lényeges dologra tapint rá: a hivatásos író és a műkedvelők szoros kapcsolatának fontosságára. — Drámaíróvá „ütésemet“ a műkedvelők vállalták, első egyfelvonásosom bemutatásával. Azóta sem csalódtam soha ezekben a lelkes emberekben, mindegyik színművemet művészi felelősséggel, tartással mutatjám be. Szómban egy dobrogea coport lépett íme az országos úton Io, rea Voievod című alalomnal, s minden elfogultság nélkül kijelenthetem: semmivel sem volt gyengébb színvonalú a produkciójuk, mint a hivatásosaké. .. Fölösleges lenne Tărchilă nyilatkozatát azért megkérdőjelezni, mert rokonszenve a műkedvelők irányában, kijelentése ellenére, nyilvánvalóan kissé elfogult. Fontosabb ennél az a jelzés, ami vélekedéséből kitetszik: a hivatásosok is meríthetnek a műkedvelők művészetéből, föltéve, persze, ha az tiszta forrásból táplálkozik Az országos művelődési fesztivál döntőjének öt napja pontosan azt bizonyította, hogy igazi sikert csak azok az együttesek, szólisták érnek el, amelyek tiszta forrásból merítenek, önmagukat mutatják meg. Egészséges, szilárd alappal rendelkezik műkedvelő mozgalmunk. Elegendő itt csak arra az elismerésre utalni, amely pártunk főtitkárától származik, s az országos írókonferencián hangzt el: „Az összes nemzedékek nemzetiségi különbség nélk - románok, magyarok, németet'Ьек és más nemzetiségűek - tékes irodalmi alkotásokkal aj ' 'ózták meg a társadalmat mir műfajban és igen sokféle stí. 1, alkotásaik magukon viseli ársadalmunkat átható új, forai szellem jegyeit, a nép törek' nek és óhajainak, a romániai szóita építés művében aratott nagyszerű sikereinek a jegyeit.“ Megnyugtató tudni, tapasztalni, hogy ez az mérés nemcsak az irodalmat ütleg. A Comer zinház ostroma Senki sem akarja lebecsülni a Comedia színház társulatát, nem állítja, hogy az nem játszott volna rendszerint telt ház előtt, de ennyi szereplő, mint az országos döntőn, bizonyos, hogy nem fordult itt meg. Huszonnégy színjátszó csoport kortárs és klasszikus drámai műveket mutatott be a verseny keretében, 19 irodalmi-zenés montázst, s természetesen szóhoz jutott a padművészet szos művelője. Az itetés a zsagolga, vélemény azonban a legszerűbb nézőnek van. A fogatásból, tapsból kivehetően valószínűleg jut a díjak közül a szebeni Nicolae Balcescu tisztiiskola műkedvelőinek, akik magas szinten mutatták be Efigie (Képmás) című irodalmizenés montájukat. Nagy sikert arattak a zsidóók népköltészeti öszszeállításukkal, s hasonlóképp a Drobeta-Turnu Severin-i művelődési ház csoportja. Elégtétellel állapíthatták meg a nézők, hogy a versmondók nagyon igényesek voltak a költemények kiválasztásakor, sok hazafias, mélyen emberi töltetű vers hangzott el. Egyes versmondók pedig határozottan elérték a hivatásos pódiumművészek színvonalát. Csak néhányuk nevére hívnánk fel olvasóink figyelmét: Popuţa Constantin, Benedek Éva (Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren című versét szavalta), Balogh Erzsébet (Petre Ghelmez egyik költeményét adta elő). Megható pillanat volt a bogáti (Maros megye) Fehér József parasztköltő fellépése: előbb magyar nyelven mondta el Az egykori szegény munkások című versét, majd románul — saját fordításában. Vastapssal jutalmazta a lelkes közönség. Bábosok a Petőfiben A Petőfi Sándor Művelődési Házban ismét bebizonyosodott: újra és újra igazolja létjogosultságát az ősrégi bábművészet. És kik azok, akik életképességét biztosítják? A konstancai bábcsoportban, amely már külföldön is szép sikerrel szerepelt, tevékenykedik egy kőműves, egy egészségőr, egy karbantartó lakatos, óvónők, tanárnők... A Temes megyei Igazfalván a Nagy házaspár valóságos iskolát teremtett bábjátékban. A döntőn Benedek Elek szatirikus elbeszélését mutatták be bábokkal elevenítve meg, átütő sikerrel, Elek apó magvas humorát. A tanítóházaspár 3 csoportot irányít, kettő az általános iskolában működik. Fenntartást is megfogalmazhatni: túl kicsi terembe szorultak a legjobb bábosok, a nézőtéren pedig csupa felnőtt. A karzaton nem szorongtak a gyermekek — föltehetően, „nem értesítették“ őket. Alecu Popovici író, a Ion Creangă színház igazgatója, aki zsűritagként vett részt a fesztiválon, megszívlelendő javaslatot tett: a pedagógiai líceumok iktassanak pár órát a tanrendbe bábművészetből, hogy legyenek, akik a szélesedő bábmozgalom irányítását szakemberekként magukra tudják vállalni. A ház nélkül maradt brigád Az agitációs művészbrigádok, esztrádok, a szatíra és a humor művelői, könnyűzenekarok és szólisták versenyét Elena Cioată tanulólány nyitotta meg Negreşti-Vaslui küldötteként. „Belépője“ mércéjét olyan magasra állította,hogy már a kezdet kezdetén bizonyosra lehetett venni: szoros lesz a vetélkedés. És ez csaknem minden fellépésnél beigazolódott. Több csoport nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de remélni merjük, egyikük sem sértődik meg, amiért az alábbiakban csak a zimniceai művelődési ház műkedvelőiről szólunk, akiknek a szereplése a szó szoros értelmében megható volt. A brigád lényegében a művelődési házé, de egy olyan intézményé, amely a földrengés alkalmával összedőlt. A művészbrigád, s általában a város műkedvelői tehát ház nélkül maradtak. Zimnicea lelkes, csupaszív műkedvelői ház nélkül is „éltették“ a házat, próbáltak, ahol éppen lehetett, s elküldték képviselőiket az országos művelődési fesztivál döntőire. A brigád pedig a fővárosi közönségnek arról beszélt, azt jelenítette meg, hogy városuk szebb lesz, mint valaha. „Emberházak“ jelentek meg a színpad képzeletbeli városházán. A műkedvelőknek sikerült mozgással cselekvést, hitet sugallni. Olyan emberek nem szűnő bizakodását, akik közül még sokan fabarakkokban laknak. Programjukat szimbolikusan Coloana omeniei-nek nevezték (Az emberség oszlopa), s énekszóval, összekötő szöveggel fejezték ki hálájukat az egész ország forró szolidaritásáért, amelyet azóta a borzalmas márciusi nap óta nap mint nap Temesvári amatőr filmesek A filmklubok seregszemléje egyöntetűen igazolta: az amatőr filmezés országszerte „polgárjogot“ nyert, az úgynevezett hagyományos filmklubok mellé gombamódra születnek újabbak. Az első bemutatók alapján Vörös Acél filmamatőrjeinek ítélnénk a pálmát, mind a témaválasztás, mind a kivitelezés szempontjából, de ne szóljuk el magunkat, ne próbáljuk befolyásolni a zsűri ítéletét. Tegyük ezt annál kevésbé, hiszen a temesváriakról is csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Márcsak azért is, mert a Begaparti város filmesei igazán nem kampányszerűen hódolnak hasznos szenvedélyüknek, választott művészetüknek. Két évtizede, hogy tevékenységük állandósult, eredményeik pedig hovatovább „világszínvonalúak.“ Az aránylag fiatal csoport éretté vált, legjobb szalagjaik minden érvnél hatásosabban beszélnek erről. Iosif Costinaşról hivatásos szakemberek állítják hogy nem egyszerűen tehetséges. Lecke, Emberek tavasszal, Elhivatottság című filmjei a közönséget is megyőzték erről. Műveltebb lett az ország Befejeződött az országos művelődési fesztivál döntő szakasza a műkedvelők részére, s ezekben a napokban vívják meg „csatáikat“ a hivatásos együttesek, művészek. E két grandiózus művészeti, s hatásában politikai-társadalmi esemény egybeesik egy dátummal: egy év telt el a politikai nevelés és a szocialista kultúra kongresszusa óta. Ez az egybeesés mindenképpen jelképes. Hiszen a kongresszus határozta el az országos művelődési fesztivál beindítását, amely soha nem tapasztalt méretűvé szélesítette-gazdagította az egész közművelődési tevékenységet. A fesztivál bevonta rendezvényeibe a dolgozók legszélesebb rétegeit, bizonyította, hogy hatalmas művészi erőtartalékokkal rendelkezünk, alkalmat adott a tehetségek kibontakozására. Mindenki előtt világossá tette népünk alkotó géniuszát, amely nemcsak anyagi, hanem szellemi javak létrehozására is alkalmas. A számok, tudjuk, unalmasak, de csak ha önmagukban van jelentésük. Az alábbiakban felsorakoztatott számok és adatok azonban egyáltalán nem „öncélúak“. A Meg éneklünk, Románia művelődési fesztivál keretében 80 000 csoport, s mintegy 2 millió műkedvelő lépett fel, fiatalok és idősebbek, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek. Ezek között 6500 színjátszó csoport, 5100 dalárda (ebből 2000-nek a szülőatyja a fesztivál volt), 1100 témás tánccsoport (400 új), 8400 agitációs művészbrigád (közülük csaknem 2000 új)... Számbelileg és minőségi szempontból is erőteljes fejlődés tapasztalható az irodalmi és művészeti körök házatáján. A mintegy 4000 művészi alkotási körben 50 000-en tevékenykednek. Az 1020 irodalmi körnek 16161 tagja van. Működik továbbá 656 képzőművészeti, 640 népművészeti kör, 1150 fényképészeti-és 481 filmklub. Érteni lehet a számok nyelvén. De a legfontosabb mégis más, mert bármennyire közhely, igaz, ezen a fesztiválon mindenki nyert. Nemcsak a díjazottak, nemcsak az a két milliónyi aktív műkedvelő, de a nézők, egész szocialista társadalmunk is. Műveltebb lett az ország. Összeállította és szerkesztette: Lázár László Ezen a fesztiválon mindenki nyert Ifjúmunkást „DE DOLGOZNI S MARADNI KELL" (Folytatás az 1. oldalról) barmok“ —, hogy aztán „óriásként“ csapjon le egy nem várt kérdéssel: „Az a haszna lenne a földnek, hogy Chilében még ma is élnek?“ Kovács András Adyból és Lao Céből merített ihletet. Két szép Ady versre írt dalát (Vallomás a szerelemről. Szeretném, ha szeretnének) ugyanolyan örömmel fogadták, mint a kínai bölcs gitárra tűzött maximáit A Ki mit tud? most másképp “állt fel“. Matinénk kedvelt műfaja egyfajta házi bemutatóvá vált: a MIM 7 szeniorjai a pantomim lehetőségeiből próbáltak ízelítőt adni — a kötélhúzástól a balettparódiáig, majd az ifik következtek, közöttük Zakariás Erzsébet — igen, a Harmat-együttes tagja —, „vizsgaelőadásukkal“, a Cirkusszal. Szép dolog, hogy Kovács Ildikó idősnek igazán nem nevezhető truppja máris ilyen komolyan foglalkozik az utánpótlással. Sőt! — Molnár H. Lajos munkatársunk közreműködésével — megkezdték a preszelekciót a harmadik mimes nemzedékhez: az egyik kolozsvári és a dési előadáson a már szokásossá vált játék témája egy-egy mesterség bemutatása volt mozgással, gesztussal, mimes eszközökkel. S most az egyszer a nyerteseknek nem is kellett sokat várniuk a nyereményre: a szerkesztőség ugyanis jól fel volt szerelve jutalomkönyvvel, a Politikai Könyvkiadó gondozásában megjelent a lap munkatársainak közös riportkötete, A Demeter gyerekek pályaváltása és más igaz történetek. A diákművelődési ház délutáni közönsége jónéven vette, hogy maradhat az esti előadásra is, és sokan kitartottak az utolsó számig, a Metropol műsorának a végéig. A híres négyes — Virányi Attila, Ráduly Béla, Trifán László és Orbán András tagjainak neve mellé ezért ide írom az együttes fellépését szerzőként — Mácza Ferenc —, illetve technikusként támogatók — Dinok István és Farkas Zoltán — nevét is. Ígéretüket vettük, hogy további matinéinkra, Brassóba és Sepsiszentgyörgyre is eljönnek, amelyeken, ismét telt ház lesz, miként a Hargita megyei előadásainkon volt. Mert a műfajba, úgy érezzük, bedolgoztuk magunkat, s munkatársaink számára, akik önkéntes alapon, szívvel-lélekkel csatlakoztak a Matiné együtteséhez, a közönség részvétele lenne továbbra is a honorárium. A BODZAFA, HM ... együttest mindenekelőtt megérteni kell. Bemutatásuk is ezzel nyer értelmet. Különben az együttes névadó ünnepére az Ifjúmunkás-matiné csíkszentmártoni előadásán került sor. Az azóta elhangzott tapsokat is a megértésből fakadó elismerés számlájára kell írnunk. Megérteni a népzenét, a népdalt? Az együttes célkitűzése ehhez hasonlóan magától értetődő: megértetni, hogy az ősi, az eredeti népzenének és népdalnak mindenféle kvalitásainál fogva joga van a fórumhoz. A Bodzafa-együttes tagjai zenei műveltségükkel kívánnak a népzene valós rangjához és elismertetéséhez a fiatalok körében hozzájárulni. Kezdődött ez azzal, hogy Könczei Árpád és társai otthonról és az iskolából egész életre szóló népdaltisztelettel indultak maguk is gyűjtésre, Kolozs megye falvaiba. Kezdődött azzal, hogy a Harmat-együttes azért egészült ki Sepsi Dezsővel, hogy az ugyancsak alapos gyűjtőmunkából táplálkozó Csángó-szvit (később: a Csángó lakodalmas), öthúrú csángókedűjének hangjával autentikusabb legyen. Kezdődött még azzal is, hogy Sepsi Dezső többnyire maga gyűjtötte mezőségi dalokból ügyesen kikerekített műsort mutatott be néhány matinénkon. A zenelíceumos Könczei Árpád, Székely József és a többiek, a zenekonzervatóriumi Sepsi Dezső és mások nem elégedtek meg ennyivel. Széken, ahol a népi hagyományok tisztelete ugyancsak él, a táncházakat járták, ismerkedtek a népi tánczenével, tánccal. Innen műsorunkon a széki táncrend. Innen az ötlet a „táncház“ alakítására, ami tulajdonképpen tánc kör vagy népi tánctanfolyam, s a mai városi igényekhez mérten is úgy tűnik, érdeklődésre érdemes közművelődési forma. A kezdeményezésnek helyet a monostori kultúrotthon adott, még abban a kezdetleges formájában, amelyet az Ifjúmunkás-matinékra való felkészülés igénye teremtett. Az autentikus népdal kezdettől fogva matinénk műsorán szerepel. Panek Kati az ózdi toronyaljából különös tehetséggel előbb nyers szépségű balladákat hozott nézőink elé, most a Bodzafa. hu alapító tagjaként és énekesként arra enged következtetni, hogy ez az együttes az eredetiség, az ősiség tiszteletében népzenénk sokféleségéről sem feledkezik meg, s a népi művészet ezerféle szépsége felé nyitja és nyittatja matinénk korszerűen tágas ablakait. S hogy ezt milyen játékosanfiatalosan teszi... Hm... Szóval, erre utal az együttes neve, a bodzafából ugyanis játékszert készíthetünk, a hümmögést pedig ne tessék komolyan venni. (téka) PÉLDÁT VESZÜNK Matinénk egyik tagját családi tragédia érte. A tapintat nem engedi, hogy kiteregessük a részleteket, mindenesetre valamennyien mélyen megrendültünk a hír hallatán. Hisz még alig ült el a taps. Désen, a közös szolgálat közösség erősítő emlékei élénken éltek mindanyiunkban, amikor egyikünk úgy tért haza a munkából, hogy tudomásul kellett vennie magánéletének egyik legnagyobb csapását, veszteségét. Azt hittük, ezzel számunkra belátható időn belül elveszett. Nem így történt. Barátunk, fogát összeszorítva, fájdalmát törékeny vállaira véve, tovább szolgálta hivatását úgy, ahogyan eddig tette. Pedig a tragédia árnya már korábban is meglegyintette családi életét. De hiszi és vallja: a munka mindenért kárpótol. Pár nappal a szomorú eset után viszontláttam a Megéneklünk, Románia országos döntőjén. Az európai hírű művész úgy uralkodott érzelmein, ahogy mi, közeli barátai erre képtelenek lettünk volna. Hangján, keze mozgásán, mókázásán senki sem érezhette a tragédia szelét. Úgy szolgálta a döntőbe jutott együttes ügyét, hogy az embernek zokogni lett volna kedve. És ha az együttes nyerni fog, Neki föltétlenül köszönetet kell mondaniuk. Mi pedig példát veszünk tőle. Attól, akit lényeleg mélyén ért a csapás, de van ereje ahhoz, hogy talpra álljon, hogy legyűrje a szívszorító fájdalmakat, és úgy álljon a művészet, a Matiné ügye mellé, ahogy azt mi csak ritka pillanatainkban tudjuk megtenni. És ha a hosszantartó taps majd visszahívja őt a függöny elé, tudnunk kell: mosolya nem az elégedettség külső máza, hanem az alkotó ember reménye, hogy mozdulatai, mélyről kihordott művészi jelzései biztos talajra találnak. Cseke Gábor A Bodzafa, hm: Panek Kati, Székely József, Sepsi Dezső, Könczei Árpád