Ifjúmunkás, 1979 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-09 / 49. szám
(Töprengések a házass 7. Milyen alapállásból „vegyük a lendületet" a házasélethez? Először is tisztáznám, mit akarok én a házasságomtól. Elvárnám például, hogy érezzem biztonságban magam élettársam oldalán, aki együttérez velem, elismer és megbecsül. Jól jönne a minél gyakoribb gyöngédsége (azért ne vigye túlzásba), ha időnként örömöt szerezne nekem, és én is nyújthatnám neki ugyanazt. Szüljön néhány gyereket, és segítsen felnevelni őket. Házasságunk legyen kikötő a viharban (és ne vihar a kikötőben), ahonnan mindig erősen és magabiztosan hajózhatunk ki mindennapjaink tengereire. De hogyan érhetjük ezt el, hogyan fogjunk neki? Eligazításban rendszerint nincs hiány, egyik tanács rossz, a másik rosszabb, a legrosszabb talán, ha az anyósoktól származnak. Bár akad kivétel is, az emberiségnek ez a fajtája általában nem tűri, hogy „kicsikéjének az egyéniségén" bármilyen csorba essék, hogy „nevelésüket" akármilyen irányba és bármilyen kis mértékben is átalakítsa valaki más („az a betolakodott!"). Ezért eleve elleneznek mindenféle alkalmazkodást saját csemetéjük részéről („szívem, te csak ne engedj a huszonegyből!“). A „másikkal" más a helyzet, az igenis, idomuljon! Már az is egészségtelen dolog, ha a házasságkötés előtt ezt a „programot táplálják be", de súlyosabb betegségek okozója lehet ha a fiatalok életét (például, ha együtt laknak valamelyik anyuval) nap mint nap mérgezi a „felsőbb irányítás" a házasságkötés után. Közeli (hűj, de közeli!) ismerősöm anyósa családjában két kézzel és senkitől sem veszélyeztetve tartotta a kormánybotot (a férje: igen szívem, hogyne szívem, persze szívem); már az első napon erélyes, frontális akciót indított azzal a céllal, hogy az új családtag, a vő lábára végérvényesen „felhúzza a papucsot". Szerencsére, az ifjú férj nem volt családszakértő és anyóskomplexusban szenvedett, szólt választottjának, hogy innen pucolás. Hála az öröklés változatosságának, a fiatalasszony az apai géneket vitte magával... Ha az ifjú férj családszakértő lett volna, lehet hogy felismeri a sajnálatos jelenséget, kielemzi az okozati tényezőket, felvázolja a lehetséges következményeket, de— mivel nem látja a „bonyolult kérdés" megoldásának módozatait — hagyja élettársát a biztos bedilizés felé haladni, íme a szakvélemény: „Sok új házasság életét megkeseríti az anyai függőség, a szűk lakás, a több generáció kényszerű mindennapos együttléte, a különböző életstílusokhoz, életfelfogásokhoz való alkalmazkodás, a fiatalok dolgába való sűrű beleszólás. A szülők, nagyszülők rendszerint a saját leszármazottjukat pártolják." (Na ugye!) „Ha a vő vagy a meny nem ízlésük szerint való" — és rendszerint nem az, egészíthetnénk ki —, „gyűlölködő, sértő, vádoló, és torzító kifejezésekkel illetik, (...) mindvégig kültag marad számukra, akit legfennebb csak ideig-óráig megtűrni lehet, de befogadni nem. És a saját lányuk vagy a saját fiúk? A szegény áldozat? Óh, hogy sajnálják őt! Sajnálhatják is, mert őrlődik a két fél között és a neurotizálódás biztos útját járja." Hát ne járja! De milyen alapállásból „vegyük a lendületet"...? Tegyük fel, hogy csak élettársunkhoz kell igazodnunk s nem az egész családjához. Mi a teendő, ha pontosan ő illet minket „sértő, vádoló és torzító kifejezésekkel"? Egy aszszonyoknak szóló tanács szerint a házasság sikeressége érdekében a következő kötelességeik vannak férjeikkel szemben: „Ellene ne szólj, te feleselj a szidásaira, verését tűrd el, engedelmes légy, urad keresetét megőrizd, ha megcsalna, okosan beszélgess vele, kedvét keressed!"... Ja, ezt 1699-ben írták... Tapasztalom azonban, hogy napjaink házzassági tanácsadása (legalábbis az egyik) vészesen hasonlít a közel három évszázados intelemhez. Arra akarják rávenni a mostani feleségeket, hogy értsék meg, ha a férjük fáradtan és rosszkedvűen ér haza, hallgassák figyelemmel, amikor bajairól beszél, ne legyenek mérgesek, hanem megértőek, ha a férj elfelejti születésnapjukat. Ezzel szemben (vagy mindezért kárpótlásul?) a férj tegyen kedvező megjegyzéseket felesége új ruhájára és ízletes ételeire (az ízetleneket jobban is dicsérhetné, hogy legyen hihetőbb), esetleg legyen megértő. Ha ezt sikerül betartani és létrejön az alku, már csak egy lépésre vagyunk az úgynevezett elidegenedett házasság áhított ,,team"-jétől, azaz a csapatszellemtől. Több szakember a boldog házasság feltéteét az egészséges csapatszellemben látja, melynek meghatározó követelményei csaknem megegyeznek azzal a követelményrendszerrel, melyet a nyugati társadalmakban támasztanak a „szabályosan működő alkalmazottal" szemben: legyen együttműködő, türelmes, megértő, mérsékelten független, ambiciózus és agresszív. Ez a házasságban jól olajozott kapcsolatot jelenthet a partnerek között, „akik egész életükre idegenek maradnak egymásnak — állapítja meg a szociológus — és sohasem jutnak el a lényegi összetartozásig, de udvariasak egymással és kísérletet tesznek arra, hogy jobban érezzék magukat. A szerelem ésa házasság e felfogás szerint elsősorban arra való, hogy megszabaduljunk a magányosság máskülönben elviselhetetlen érzésétől.“ Csoda-e, ha e lényegtelen összetartozásban, ebben a hideg számítással született igen laza kettős szövetségben gyakoribb, hogy mégsem érzik jól magukat? S akkor milyen alapállásból.. .? Egy házassági receptben így bíztatnak: „Oly kevés kell a boldogsághoz. Jó szó, figyelmesség, simogatás, csók, ölelés, hallgatás és meghallgatás. A hazatérés, az együttlét percei jelentsenek ünnepet számunkra. Ahol egyforma az egymás iránt érzett szeretet, ott a boldogság." S ahol nem egyforma? És milyen jó lenne azt tudni, mikor kell a simogatás — a másiknak — és a száj befogása — nekünk. Mert fordítva tudom... Meg könnyű azt mondani, hogy jelentsen ünnepet az együttlét, ha egyszer közös életünkben nemcsak pirosbetűs napok vannak. Hogyan érhető el, hogy egyfolytában „ünnepeljünk"? A családkutatók között van olyan, aki úgy képzeli el a sikeres házasságot, mint egy kémiai vegyülethez hasonló keveréket, melyben a két alapanyag (mondjuk a sav és a bázis) eredetileg meglévő lényeges tulajdonságaikat elveszítve hoz létre egy új löttyöt (ha jól emlékszem, sőt). Visszatérve a számomra ismeretlen és bonyolult vegyészeitől az emberi lélek kiismerhetetlen és sokkal bonyolultabb tájaira, a házasság eszerint azt jelenti, hogy a két emberi alapanyag az új helyzethez és a másik félhez való teljes és feltétel nélküli alkalmazkodása következtében feladja sajátosságait, elveszti egyéniségét. Hogy a személyiségek „elkenődése" minél sikeresebb és zökkenőmentesebb legyen, arra buzdítanak e nézet hívei, hogy tanuljunk meg hallagtni, nyelni, alakoskodni, megalkudni, csendben sírni a fürdőszobában, párunk előtt meg lehetőleg vigyorogni (de legalábbis kellemes arcot vágni) akkor is, ha legszívesebben a fejéhez vágnánk valamit. Aztán akadnak olyan szaktanácsadók is, akik a teljes alkalmazkodás ellenkezőjét javallják: a személyi önállóság, a kialakult személyiségjegyek megőrzését a házasságkötés után is. Arra ösztökélnek, hogy választottunk oldalán is maradjunk meg minden áron olyannak, mint azelőtt, ne kössünk kompromisszumokat, ne váljunk konformistákká, kerüljük el azt, hogy bármilyen előjelű függőségi viszony alakuljon ki házasságunkban, foggal és körömmel védjük szokásainkat (a rosszakat is), felfogásainkat stb. Figyelemre méltóbb az a felismerés, mely szerint az alkalmazkodás nem jelent feltétlenül alakoskodást, mindenünk feladását, gyökeres átalakulást, és hogy a házastársi kapcsolatokba követendő helyes út, a középút a totális idomulás és a személyi önállóságunk feltétlen megtartása között. „A helyes alkalmazkodás — írja egy szociálpszichológus — feltételez bizonyos rugalmasságot, plaszticitást a cselekvés sikere érdekében, de társulnia kell egyfajta következetességgel a követendő célokat illetően. A túlzott alkalmazkodás konformizmushoz, a túlzott merevség autizmushoz, elszigetelődéshez, frusztrációhoz vezet. A személyi autonómia az érettség szignifikáns tényezője, sőt fokmérője; tudatosan létrehozott egyensúly a környezettől (család, társadalom) való bizonyos fokú függőség elfogadása és a tőlük való függetlenség között. Pontosabban: a kölcsönös függőségi viszony felismerése és ennek alapján egy viszonylagos cselekvési szabadság, vagyis a felelősségtudattól és a következmények ismeretétől korlátozott szabadság.“ Világos? Olyan ez,mint ahogy viharban nem állok magas fa alá, mert belé csaphat a villám. S akkor milyen. . .? Milyenek legyünk? Mennyire legyünk hajlékonyak, menynyire merevek? Mikor megértőek és mikor makacsok? Mennyit mérjünk majd a mosolyból és mennyit a Szigorúságból? Milyen esetekben hallgassunk és mikor tátsuk ki a szánkat? Mennyire nyilvánítsuk ki az érzelmeinket és mily mértékben takargassuk? Inkább elhallgassunk dolgokat vagy inkább legyen mindig a szánkon, a mi a szívünkön? Alakoskodás helyett jobb az őszinteség, vélik sokan, de lám. Tibullus is mennyire megbánta, hogy őszintén kitárulkozott: „Jaj nekem, én őrült! Ó jaj! hova lett a hatalmam? Esküdtem, de bután féltelek és te tudod! Most ujjadra tekersz, kedvedre hevíted a vágyam, mert fecsegek folyton, bajt szül az ily fecsegés! Most te parancsolsz majd, a tied vagyok, és ezután is már a tied leszek én, nem menekülhetek el.“ S akkor...? Voltatok шаг moziban, együtt? Egy tanárnő meséli, hogy furcsa jelenséget észlelt az osztályban, ahol osztályfőnök. Órán a fiúk a lányoknak leveleket küldözgetnek, néhányan még fényképet is cseréltek, az egyik nap pedig óra előtt fel volt írva a táblára, hogy Zoli és Andrea „szeretős mártás“. És ez még nem minden. Néhány tanulónak van olyan füzete, amelyikben a barátok és osztálytársak különböző kérdésekre írásban kell hogy válaszoljanak, és a kérdések között ilyenek is szerepelnek hogy: „Van-e szeretőd?“; „Milyen a haja színe?; „Voltatok már moziban?“. Ahogy utóbb kikövetkeztettem, döbbent arckifejezésemet erkölcsi felháborodásnak vélte, mert sietve próbált megnyugtatni, hogy ő rögtön megtette a szükséges óvintézkedéseket. A füzeteket azonnal elkobozta, akárcsak a leveleket és fényképeket, amiket aztán mint bűnjeleket mutatott föl a külön ennek a problémának a megvitatására összehívott szülői értekezleten. Nem tudom, hogy a szülők milyen képet vágtak a szerzetesi komorsággal előrángatott és pöfetegre dagasztott álproblémához, de remélem, ha a gyűlésen igyekeztek is komolyak maradni, otthon sokáig nevettek az eseten. Valószínűleg legtöbbjüknek még eszébe jutott a diákköri emlékkönyv, a „jósoló füzet“ és a többi megható zöldség is, amit az ifjúkor kezdetén megvetően dobtunk el, és amiket a mai eszünkkel már szinte biztos, hogy megőriznénk. No, nem a tartalomért, mert az a legtöbb esetben sematikus, sőt giccses volt, még a színes ceruzával rajzolt rózsákért sem, hanem azért, mert minden lapjuk a gyerekkorunkat idézi. Ezen tűnődtem, és már-már mosolyogni kezdtem, ha közben eszembe nem jut, hogy nekem is volt egy ilyen szemfüles és tettre kész tanárom. Sőt, egy ilyenebb, ő nem csak kiélezte, de kaján szorgalommal vadászta is a hasonló jelenségeket, és külön módszere volt a hatásos megszégyenítésre. Bejött, jelentőségteljesen körbenézett, majd kissé billegve, erőltetett lassúsággal megindult valamelyik tanuló felé, miközben gúnyoros mosollyal mereven a szemébe bámult. Közvetlenül előtte megállt, és mozdulatlan maradt mindaddig, míg a kiszemelt áldozat lángoló fülekkel és értetlen arccal fel nem emelkedett. Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, egy nyomozó rutinjával záporozta a szerencsétlen delikvensre a keresztkérdéseket, amiknek súlya alatt az kénytelen volt bevallani, hogy ő tegnap öttől hétig Ildikóval volt a moziban, de nem azzal az Ildikóval, hanem egy másikkal, azt a tanár elvtárs nem ismeri, a szülei nem tudnak róla, de ő megtanulta a leckét, mást sem hanyagolt el, és nem minden nap, csak hetente, és nem mindig a moziban, hanem sétálni is, és tavaly még nem, és a nyári vakációban sem, és az ellenőrzőjét otthon felejtette, és otthon most nincs senki, és a gyárba az édesapjához nem engedik be, és így tovább. Hogy mi ebből a tanulság? Remélem nem csak annyi, hogy manapság egyre ritkább az ilyen pedagógus. Muhi Sándor Muhi Sándor: Beszélgetők Ifjúmunkás 4