Ifjúmunkás, 1979 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-09 / 49. szám

(Töprengések a házass 7. Milyen alapállásból „vegyük a lendületet" a házasélet­hez? Először is tisztáznám, mit akarok én a házasságomtól. El­várnám például, hogy érezzem biztonságban magam élet­társam oldalán, aki együttérez velem, elismer és megbe­csül. Jól jönne a minél gyakoribb gyöngédsége (azért ne vigye túlzásba), ha időnként örömöt szerezne nekem, és én is nyújthatnám neki ugyanazt. Szüljön néhány gyereket, és segítsen felnevelni őket. Házasságunk legyen kikötő a viharban (és ne vihar a kikötőben), ahonnan mindig erősen és magabiztosan hajózhatunk ki mindennapjaink tengerei­re. De hogyan érhetjük ezt el, hogyan fogjunk neki? Eligazításban rendszerint nincs hiány, egyik tanács rossz, a másik rosszabb, a legrosszabb talán, ha az anyó­soktól származnak. Bár akad kivétel is, az emberiségnek ez a fajtája általában nem tűri, hogy „kicsikéjének az egyé­niségén" bármilyen csorba essék, hogy „nevelésüket" a­­kármilyen irányba és bármilyen kis mértékben is átalakít­sa valaki más („az a betolakodott!"). Ezért eleve ellenez­nek mindenféle alkalmazkodást saját csemetéjük részéről („szívem, te csak ne engedj a huszonegyből!“). A „má­sikkal" más a helyzet, az igenis, idomuljon! Már az is­­ egészségtelen dolog, ha a házasságkötés előtt ezt a „prog­ramot táplálják be", de súlyosabb betegségek okozója lehet ha a fiatalok életét (például, ha együtt laknak va­lamelyik anyuval) nap mint nap mérgezi a „felsőbb irányí­tás" a házasságkötés után. Közeli (hűj, de közeli!) isme­rősöm anyósa családjában két kézzel és senkitől sem ve­szélyeztetve tartotta a kormánybotot (a férje: igen szívem, hogyne szívem, persze szívem); már az első napon erélyes, frontális akciót indított azzal a céllal, hogy az új család­tag, a vő lábára végérvényesen „felhúzza a papucsot". Szerencsére, az ifjú férj nem volt családszakértő és anyós­komplexusban szenvedett, szólt választottjának, hogy in­nen pucolás. Hála az öröklés változatosságának, a fiatal­­asszony az apai géneket vitte magával... Ha az ifjú férj családszakértő lett volna, lehet hogy fel­ismeri a sajnálatos jelenséget, kielemzi az okozati ténye­zőket, felvázolja a lehetséges következményeket, de­­— mi­vel nem látja a „bonyolult kérdés" megoldásának módo­zatait — hagyja élettársát a biztos bedilizés felé haladni, íme a szakvélemény: „Sok új házasság életét megkeseríti az anyai függőség, a szűk lakás, a több generáció kény­szerű mindennapos együttléte, a különböző életstílusokhoz, életfelfogásokhoz való alkalmazkodás, a fiatalok dolgába való sűrű beleszólás. A szülők, nagyszülők rendszerint a saját leszármazottjukat pártolják." (Na ugye!) „Ha a vő vagy a meny nem ízlésük szerint való" — és rendszerint nem az, egészíthetnénk ki —, „gyűlölködő, sértő, vádoló, és torzító kifejezésekkel illetik, (...) mindvégig kültag marad számukra, akit legfennebb csak ideig-óráig megtűrni lehet, de befogadni nem. És a saját lányuk vagy a saját fiúk? A szegény áldozat? Óh, hogy sajnálják őt! Sajnálhatják is, mert őrlődik a két fél között és a neurotizálódás biztos út­ját járja." Hát ne járja! De milyen alapállásból „vegyük a lendületet"...? Tegyük fel, hogy csak élettársunkhoz kell igazodnunk s nem az egész családjához. Mi a teendő, ha pontosan ő illet minket „sértő, vádoló és torzító kifejezésekkel"? Egy asz­­szonyoknak szóló tanács szerint a házasság sikeressége érdekében a következő kötelességeik vannak férjeikkel szemben: „Ellene ne szólj, te feleselj a szidásaira, verését tűrd el, engedelmes légy, urad keresetét megőrizd, ha meg­csalna, okosan beszélgess vele, kedvét keressed!"... Ja, ezt 1699-ben írták... Tapasztalom azonban, hogy napjaink ház­zassági tanácsadása (legalábbis az egyik) vészesen hason­lít a közel három évszázados intelemhez. Arra akarják rá­venni a mostani feleségeket, hogy értsék meg, ha a férjük fáradtan és rosszkedvűen ér haza, hallgassák figyelemmel, amikor bajairól beszél, ne legyenek mérgesek, hanem megértőek, ha a férj elfelejti születésnapjukat. Ezzel szem­ben (vagy mindezért kárpótlásul?) a férj tegyen kedvező megjegyzéseket felesége új ruhájára és ízletes ételeire (az ízetleneket jobban is dicsérhetné, hogy legyen hihetőbb), esetleg legyen megértő. Ha ezt sikerül betartani és létre­jön az alku, már csak egy lépésre vagyunk az úgynevezett elidegenedett házasság áhított ,,team"-jétől, azaz a csa­patszellemtől. Több szakember a boldog házasság feltéte­­ét az egészséges csapatszellemben látja, melynek megha­tározó követelményei csaknem megegyeznek azzal a köve­telményrendszerrel, melyet a nyugati társadalmakban tá­masztanak a „szabályosan működő alkalmazottal" szem­ben: legyen együttműködő, türelmes, megértő, mérsékel­ten független, ambiciózus és agresszív. Ez a házasságban jól olajozott kapcsolatot jelenthet a partnerek között, „akik egész életükre idegenek maradnak egymásnak — állapít­ja meg a szociológus — és sohasem jutnak el a lényegi összetartozásig, de udvariasak egymással és kísérletet tesz­nek arra, hogy jobban érezzék magukat. A szerelem és­­a házasság e felfogás szerint elsősorban arra való, hogy megszabaduljunk a magányosság máskülönben elviselhe­tetlen érzésétől.“ Csoda-e, ha e lényegtelen összetartozás­ban, ebben a hideg számítással született igen laza kettős szövetségben gyakoribb, hogy mégsem érzik jól magukat? S akkor milyen alapállásból.. .? Egy házassági receptben így bíztatnak: „Oly kevés kell a boldogsághoz. Jó szó, figyelmesség, simogatás, csók, ö­­lelés, hallgatás és meghallgatás. A hazatérés, az együtt­­lét percei jelentsenek ünnepet­ számunkra. Ahol egyforma az egymás iránt érzett szeretet, ott a boldogság." S ahol nem egyforma? És milyen jó lenne azt tudni, mikor kell a simogatás — a másiknak — és a száj befogása — nekünk. Mert fordítva tudom... Meg könnyű azt mondani, hogy jelentsen ünnepet az együttlét, ha egyszer közös életünk­ben nemcsak pirosbetűs napok vannak. Hogyan érhető el, hogy egyfolytában „ünnepeljünk"? A családkutatók között van olyan, aki úgy képzeli el a sikeres házasságot, mint egy kémiai vegyülethez hasonló keveréket, melyben a két alapanyag (mondjuk a sav és a bázis) eredetileg meglévő lényeges tulajdonságaikat elve­szítve hoz létre egy új löttyöt (ha jól emlékszem, sőt). Visszatérve a számomra ismeretlen és bonyolult vegyé­szeitől az emberi lélek kiismerhetetlen és sokkal bonyolul­tabb tájaira, a házasság eszerint azt jelenti, hogy a két emberi alapanyag az új helyzethez és a másik félhez való teljes és feltétel nélküli alkalmazkodása következtében felad­ja sajátosságait, elveszti egyén­iségét. Hogy a személyisé­gek „elkenődése" minél sikeresebb és zökkenőmentesebb legyen, arra buzdítanak e nézet hívei, hogy tanuljunk meg hallagtni, nyelni, alakoskodni, megalkudni, csendben sírni a fürdőszobában, párunk előtt meg lehetőleg vigyorogni (de legalábbis kellemes arcot vágni) akkor is, ha legszí­vesebben a fejéhez vágnánk valamit. Aztán akadnak olyan szaktanácsadók is, akik a teljes alkalmazkodás ellenkezőjét javallják: a személyi önállóság, a kialakult személyiségjegyek megőrzését a házasságkötés után is. Arra ösztökélnek, hogy választottunk oldalán is maradjunk meg minden áron olyannak, mint azelőtt, ne kössünk kompromisszumokat, ne váljunk konformistákká, kerüljük el azt, hogy bármilyen előjelű függőségi viszony alakuljon ki házasságunkban, foggal és körömmel védjük szokásainkat (a rosszakat is), felfogásainkat stb. Figyelemre méltóbb az a felismerés, mely szerint az al­kalmazkodás nem jelent feltétlenül alakoskodást, minde­nünk feladását, gyökeres átalakulást, és hogy a házastársi kapcsolatokba követendő helyes út, a középút a totális ido­mulás és a személyi önállóságunk feltétlen megtartása kö­zött. „A helyes alkalmazkodás — írja egy szociálpszicho­lógus — feltételez bizonyos rugalmasságot, plaszticitást a cselekvés sikere érdekében, de társulnia kell egyfajta kö­vetkezetességgel a követendő célokat illetően. A túlzott al­kalmazkodás konformizmushoz, a túlzott merevség autizmus­­hoz, elszigetelődéshez, frusztrációhoz vezet. A személyi au­tonómia az érettség szignifikáns tényezője, sőt fokmérője; tudatosan létrehozott egyensúly a környezettől (család, tár­sadalom) való bizonyos fokú függőség elfogadása és a tőlük való függetlenség között. Pontosabban: a kölcsönös függőségi viszony felismerése és ennek alapján egy vi­szonylagos cselekvési szabadság, vagyis a felelősségtudat­­tól és a következmények ismeretétől korlátozott szabadság.“ Világos? Olyan ez,mint ahogy viharban nem állok magas fa alá, mert belé csaphat a villám. S akkor milyen. . .? Milyenek legyünk? Mennyire legyünk hajlékonyak, meny­nyire merevek? Mikor megértőek és mikor makacsok? Mennyit mérjünk majd a mosolyból és mennyit a Szigorú­ságból? Milyen esetekben hallgassunk és mikor tátsuk ki a szánkat? Mennyire nyilvánítsuk ki az érzelmeinket és mily mértékben takargassuk? Inkább elhallgassunk dolgokat vagy inkább legyen mindig a szánkon, a mi a szívünkön? Alakoskodás helyett jobb az őszinteség, vélik sokan, de lám. Tibullus is mennyire megbánta, hogy őszintén kitárulkozott: „Jaj nekem, én őrült! Ó jaj! hova lett a hatalmam? Esküdtem, de bután­ féltelek és te tudod! Most ujjadra tekersz, kedvedre hevíted a vágyam, mert fecsegek folyton, bajt szül az ily fecsegés! Most te parancsolsz majd, a tied vagyok, és ezután is már a tied leszek én, nem menekülhetek el.“ S akkor...? Voltatok шаг moziban, együtt? Egy tanárnő meséli, hogy furcsa je­lenséget észlelt az osztályban, ahol osz­tályfőnök. Órán a fiúk a lányoknak le­veleket küldözgetnek, néhányan még fényképet is cseréltek, az egyik nap pe­dig óra előtt fel volt írva a táblára, hogy Zoli és Andrea „szeretős mártás“. És ez még nem minden. Néhány tanulónak van olyan füzete, amelyikben a barátok és osztálytársak különböző kérdésekre írásban kell hogy válaszoljanak, és a kérdések között ilyenek is szerepelnek hogy: „Van-e szeretőd?“; „Milyen a haja színe?; „Voltatok már moziban?“. Ahogy utóbb kikövetkeztettem, döb­bent arckifejezésemet erkölcsi felhábo­rodásnak vélte, mert sietve próbált meg­nyugtatni, hogy ő rögtön megtette a szükséges óvintézkedéseket. A füzeteket azonnal elkobozta, akárcsak a leveleket és fényképeket, amiket aztán mint bűn­jeleket mutatott föl a külön ennek a problémának a megvitatására összehí­vott szülői értekezleten. Nem tudom, hogy a szülők milyen képet vágtak a szerzetesi komorsággal előrángatott és pöfetegre dagasztott álproblémához, de remélem, ha a gyűlésen igyekeztek is komolyak maradni, otthon sokáig nevet­tek az eseten. Valószínűleg legtöbbjük­nek még eszébe jutott a diákköri em­lékkönyv, a „jósoló füzet“ és a többi megható zöldség is, amit az ifjúkor kez­detén megvetően dobtunk el, és amiket a mai eszünkkel már szinte biztos, hogy megőriznénk. No, nem a tartalomért, mert az a legtöbb esetben sematikus, sőt giccses volt, még a színes ceruzával rajzolt rózsákért sem, hanem azért, mert minden lapjuk a gyerekkorunkat idézi. Ezen tűnődtem, és már-már mosolyog­ni kezdtem, ha közben eszembe nem jut, hogy nekem is volt egy ilyen szemfüles és tettre kész tanárom. Sőt, egy ilye­nebb, ő nem csak kiélezte, de kaján szorgalommal vadászta is a hasonló je­lenségeket, és külön módszere volt a ha­tásos megszégyenítésre. Bejött, jelentő­ségteljesen körbenézett, majd kissé bil­legve, erőltetett lassúsággal megindult valamelyik tanuló felé, miközben gúnyo­­ros mosollyal mereven a szemébe bá­mult. Közvetlenül előtte megállt, és mozdulatlan maradt mindaddig, míg a kiszemelt áldozat lángoló fülekkel és ér­tetlen­ arccal fel nem emelkedett. Ab­ban a pillanatban, amikor ez megtör­tént, egy nyomozó rutinjával záporozta a szerencsétlen delikvensre a kereszt­kérdéseket, amiknek súlya alatt az kénytelen volt bevallani, hogy ő tegnap öttől hétig Ildikóval volt a moziban, de nem azzal az Ildikóval, hanem egy má­sikkal, azt a tanár elvtárs nem ismeri, a szülei nem tudnak róla, de ő megtanul­ta a leckét, mást sem hanyagolt el, és nem minden nap, csak hetente, és nem mindig a moziban, hanem sétálni is, és tavaly még nem, és a nyári vakációban sem, és az ellenőrzőjét otthon felejtette, és otthon most nincs senki, és a gyárba az édesapjához nem engedik be, és így tovább. Hogy mi ebből a tanulság? Remélem nem csak annyi, hogy manapság egyre ritkább az ilyen pedagógus. Muhi Sándor Muhi Sándor: Beszélgetők Ifjúmunkás 4

Next