Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)

1981-08-23 / 34. szám

O­tt, ahol Turnu-Severintől délre, Ostrovu Mare község közelében gát épül a Dunán, most szé­les ívben, nagy karéjban földgát nyúlik a fo­lyamba, annak közepéig, s egy kicsivel még azon is túl, hogy az ősi mederből jókora részt elhódítva, teret nyisson a gátépítők számára. A Duna tűri a zabolát ,némán siklik tova a földgát és a túlsó part közötti amúgy is elég széles mederben, míg el­készül az igazi gát, a vasbeton, mely turbináival munkára fogja. Most méltóságteljesen kitér az emberek útjából, ér­vényesülni hagyja a partjain élők békés, építő szándékú akaratát. Nem teljesen új a Dunának, hogy akadályokba ütközik ezen a szakaszon. Először a természet béklyóját rázta le, akkor, amikor a vaskapui szorost alakította ki, má­sodszor pedig az emberekkel kényszerült egyezségre, ami­kor a Vaskapu I. vízierőmű épült. Most itt a harmadik, a nagy lehetőség arra, hogy örök béke és együttműködés alakuljon ki az emberek és a folyam között. R. László Ferenc riportja EMBEREK A VASDZSUNGELBEN A földgát karéjában kialakult kráter mélyén most éjjel­nappal folyik a munka. Fentről, a gátról, vagy az egykori Duna-partról szemlélve az egész tevékenység egy hangya­boly zsongását idézi. Nem azért mintha olyan apróknak tűnnének alant az emberek, hanem mert olyan nagy a sür­gés-forgás. Persze mint minden hasonlat, ez is sántít, már­­csak azért is, mert a hangyák nem használnak sem emelő­darukat, sem dübörgő kamionokat, ismeretlen számukra a hegesztőpisztoly, a betonvas, a vízágyú, a vibrátor és még a lapát is. Keskeny, korláttal ellátott sok grádicsú falépcsőn eresz­kedünk alá kísérőmmel. A katlan alján, a valóságos be­tonvas és emelődaru rengetegben közvetlenül közelről kö­vethetem szemmel azok munkáját, akik a kolosszust létre­hozzák. Itt, ott felvillan az elektromos hegesztőpálcák ívfé­nye, fiatal vagy idős, de egyaránt hétpróbás szakik cso­mózzák össze a hol vízszintesen, hogy függőlegesen ívelő vasrudakat bálává. Mondják, hogy a csomópontok száma csillagászati, mégis nagyon fontos minden egyes hegesz­tés minősége, megbízhatósága. Ezért, mielőtt még ráönte­nék a betont, szigorú vizsgálatnak vetik alá azokat. No nem az összest, mert gyakorlatilag nehéz lenne kipróbál­ni minden hegesztés tartósságát. Találomra kiválasztanak egy bizonyos számot, s ha azok között a gyenge, selejtes kötések száma túllép egy meghatározott és szűk határt, akkor immár kétszer annyi csomópontra kiterjesztve ismétlik meg az ellenőrzést. S ezután nincs többé egyezkedés: a hegesztők újra csinálják az egészet. Ami pedig a papírra vetett és részleteiben aprólékos pontossággal, gonddal ki­dolgozott tervek kivitelezését illeti, ezen az építőtelepen nem ismernek pardont a hanyag, vagy hozzávetőleges pon­tossággal elvégzett munka iránt. A vízaknák betonjának öntésekor megengedett eltérés például nem lehet több, mint plusz—mínusz 2 milliméter. Ezért is látni itt mindun­talan tervrajzok fölé hajló, tanácskozó munkásokat, erre­felé a topográfusok szava a sublerrel méricskélő gyári mi­nőségellenőrökével vetekszik. Még a betonozók munkája is eltér valamicskét a szokványos építőtelepeken tapasztal­­hatótól. Mindig, mielőtt egy-egy újabb réteget öntenének, erős vízsugárral nagyon tisztára mossák az előbbit, hogy az az égvilágon semmiféle piszok ne akadályozza a rétegek egymáshoz kötődését, hogy ne romoljon a vasbeton szi­lárdsága. Itt lent a munkaszinten sok minden átértékelődik: a madártávlatból szemlélt sürgés-forgás meggondolt, szak­értő tevékenységgé minősül. Talán egy egész hegy anyaga beleférne abba a gátba. A betonba temetett tömérdek vas láttán felvetődik az em­berben, hogy vajon a bányászok, akik a hegyek mélyéből izzadságos munka árán hozzák felszínre az ércet, nem dol­goztak-e hiába, ha újra elnyeli a vasat a föld. Tudom, tu­dom . . ., hogy végső soron a turbinák révén megtérül minden fáradság, befektetés, s azt is tudom, hogy a villa­mos energia majdnem olyan fontos számunkra, mint a ke­nyér... Kell az országunknak az áram, s kell a szomszédos jugoszláv népnek is, akikkel közösen építjük a gátat. 101 EZER Timoftei Emil mérnöknek, az építőtelep vezetőjének tal­pa alatt ég a föld. Száguldozik, utasításokat osztogat, 140 ember munkájáért felel az erőmű román szakaszán. A fiatal, farmeres legényből alig nézné ki az ember, hogy ilyen nagy és fontos építkezés irányítását bízták rá. 1976- ban végezte az építészeti főiskolát, de sok tapasztalatot szerzett az Olt felső szakaszán épült Străjeşti-i vízierőműnél. — Hogyan került ide, ebbe a beosztásba? — kérdeztem tőle búcsúzás előtt. — Aki építőtelepen dolgozik, bárhova kerülhet, akár Algériába is — kerülte meg szerényen a kérdést. Ezek után csak sejthetem, hogy valami úton-módon mégiscsak kiérdemelte azt a bizalmat ami a fiatal élet­kora és fontos beosztása közötti szakadékot áthidalja. Ott a gáton találkoztam az építőtelep legfiatalabb bri­­gádosaival. Kremer Horst és 38 társa például a temesvári Electrotimis szaklíceumból jött egyhavi nyári gyakorlati te­vékenységét letudni. Éppen első munkanapjuk végén kap­tam el őket, első benyomásaikról faggattam a fiúkat. — Elég jól telt a mai nap — mondta Horst. — Nem volt sem túl könnyű, sem túl nehéz. Még tetszett is. Sej­tem, hogy lesznek sokkal nehezebb napok, de azt is tu­dom, hogy nem fogok elszaladni — tette hozzá, s férfias büszkeség villant szemében. Kísérő mesterük, Merle Eugen elégedett a fiaival. — A reggel 9-kor 25 Celsius fokot, az imént meg 36-ot mutatott a hőmérő. Ha ezt a meleget kibírták a fiúk, a munkában nem lesz sok gondom velük. Remélem is, mert az 1975-ben beindult, tehát még fiatal iskolánknak ez az első megyén kívüli szereplése. Niţu Traiannak, a KISZ KB szervezőjének, a Vaskapu­k­­nál működő országos ifjúsági építőtelep parancsnokának beszámolója szerint a mintegy 21 megyéből származó 300 szakképzett fiatal munkás valamint a 100 tanulóbrigádos eddigi helytállása tény. Az 55,5 milliós évi tervből eddig több mint negyven millió lej értékű munkát végeztek el. Ez azt jelenti, hogy az év végéig biztosan megöntik azt a 101 000 köbméter betont, amit vállaltak, sőt még annál is többet. SZÍNFOLT a porfelhős világban A szinte városkává duzzadt kolónia szélén takaros kis táborban élnek az ifjúsági építőtelep fiataljai. A barakkok GÁTAK ÉS EMBEREK újak, friss színeikkel hangulatot teremtenek az építőtelep porfelhős világában. Az egyszerű és célszerű berendezés a szokványos építőtelepi életkörülményeket biztosítja: min­den kis szoba mellett fürdő, hideg és melegvizes mosdókagylóval, zuhannyal. Bár ottlétem ideje alatt ta­pasztalhattam, hogy az áramkiesések miatt akadozott a vízszolgáltatás, a fiúk az építőtelep parancsnokának tá­jékoztatóját túllicitálva erősítgették az éppen akkor arra vetődő egészségügyi ellenőröknek, hogy minden a legna­gyobb rendben van. Élve az alkalommal, a szanepidesek társaságában látogattam meg a telep étkezdéjét, s ennek konyháját. Mivel a szakavatottaknak sem akadt semmi lényegbeli kifogásolnivalójuk — eltekintve az olyan meg­jegyzésektől, mint például, hogy az arra szolgáló hűtőben befőttesüvegekben tárolt ételminták címkézése és mennyi­sége nem előírásszerű —, én sem találhatok kivetnivalót abban, hogy a terebélyes főszakácsnő nem kimondottan tudományos módon, azaz kalóriákat számítgatva készíti el a menüt, hanem beszerzési lehetőségeire és előző gaz­dag Duna-csatornai tapasztalataira támaszkodva főz reg­gelit, ebédet és vacsorát 1500 embernek. Ott étkeztem én is, és nem bántam meg. Tetszett továbbá a korszerűen fel­szerelt orvosi rendelő, a kis kenyérüzlet a sarkon, a „fő­utca“ szélén rögtönzött piacocska, az, ahogyan a nők, fér­fiak és gyerekek sétálgattak a késő délutáni órákban. Nyugalmat sugallt a telep élete, olyan békét, csendet, a­­milyent réges-régen tapasztalhattam a novodari-i pionír­­táborban, amikor még igen keveset tudtam erről az egész rohanó világról. IDE VAGYOK KÖTVE Niţu Traian parancsnok irodájába bárki beléphet, aki­nek ügyes-bajos dolga akad. Hiszen pont azért van ott, hogy az ifjúsági építőtelepet irányítsa, hogy figyeljen a felmerülő problémákra, s megoldja azokat. Jönnek is ál­landóan a fiatalok, csak győzzön elbeszélgetni mindenki­vel, győzzön telefonálgatni, utasításokat adni és végre­hajtásukat ellenőrizni, feljegyezni, elintézni mindent. Hoz­zá fordul a mérnök, ha sürgős és fontos munkára alkal­­­mas, jókötésű és öntudatos tanulók kellenek, a sofőr, aki valami turpisságot sejt teljesítménye­ elszámolá­­sánál, a fiatal akinek azt mondták, hogy nincs joga az évi pihenőszabadsághoz, mert csak ideiglenesen dolgozik ott. Van aki lakást igényel, van aki közbejárást, hogy más munkakörbe kerülhessen. Vannak illemtudóan viselkedők és olyanok, akik vélt igazukon felbátorodva hepciáskodnak. Például egyszercsak belépett két sofőr. Ők dolgozni jöttek ide a telepre !— szögezték le nyom­ban. Elpanaszolták, hogy a javítóműhelyben valaki ahe­lyett, hogy kijavította volna gumidefektjüket, azt ajánlot­ta, hogy húzzanak félre. — Szabotázs! — dörögték és a munkaeszközök maxi­mális kihasználására, a hatékonyságra és gazdaságosság­ra hivatkoztak meredeken. A parancsnok elismerte, hogy ha a fennen hangoztatott társadalmi érdekek mellett a sa­játjukért is harcolnak, igazuk van, mert dolgozni és ke­resni jöttek ide. Utasítást adott, hogy nézzenek utána, mi zajlik a javítóműhelyben, de ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy egy hivatásos sofőr kelléktárában illik lennie melegfoltnak és présnek is. Ezt hallva a fiúk sürgősen le­léptek. Jött más, olyan, aki éppen el akart menni a telepről és elbocsájtását kérte. Szabadságon volt, ez az u­­tolsó előtti szabad napja, holnaputántól már nem akar itt dolgozni — tálalta a tényeket. — A múltkor azt mondta a parancsnok elvtárs, hogy még beszélgetünk a dolgokról, hogy elenged — mondta kissé felelősségrevonó hangon. — Miért akarsz éppen most elmenni? — kérdezte a parancsnok. — Megnősültem. — Gratulálok, de nem engedhetlek el — mondta a fiúnak. Az makacskodott, kötötte az ebet a karóhoz, mondván, hogy ha kell, a munkaszerződés felrúgásával is elmegy. Könyörgőre is fogta már a dolgot, de a parancsnok nem engedett. Közbeléptem. Kifaggattam a fiút, hogy ki, mi, hova való és, hogy mi a nagy sietség oka. A parancs­noktól pedig megkérdeztem, hogy mi valójában a fiú tá­vozásának akadálya. Érdekes és tanulságos történet ke­rekedett ki. Barbu Marinnak hívják és 23 éves. A cra­iova­i nehéz­gépgyár helyezte át március 23-án az építőtelepre, hat hónapra, a fiú kérésére. Harmadik kategóriás hegesztő, 1975-ben végezte a­ szakiskolát. Mivel a munkaerőszük­séglet függvényében a vállalatnak jogában áll egy évre hosszabítani a kiküldetését, év lett a félévből Marin szá­mára is. Május 3-án nősült meg. A felesége ugyanannál a vállalatnál dolgozik, szaklíceumot végzett villanyszerelő. Marin kéthetenként kereste fel újdonsült feleségét az é­­pítőtelep költségén, szabályosan. Most, a szabadsága a­­latt ért meg benne az elhatározás, hogy hazamegy. A felesége albérletben lakik, egyedül van — érvelt. — Kérem, értsék meg, muszáj hazamennem — mondo­gatta folyvást. — Nem engedhetlek — így a parancsnok. — Egyrészt, mert mi lenne, ha mindenkit elengednék, akinek hasonló követelése támad, s másrészt, mert most már ha el is a­­karnálak engedni, nem tehetem. Te vagy az oka. Emlék­szel, azt mondtam, hogy ha visszajövök a szabadságom­ról még tárgyalunk. De te ahelyett, hogy becsületesen dolgoztál volna tovább, kihasználtad az alkalmat, hogy hiányoztam, és kieszközölted valahogy, hogy szabadságra mehess. Azzal lőtted el. Mert a hathónaposoknak nem jár szabadság, csak az egyéveseknek. S mivel te csu­pán öt hónappal a hátad mögött önként az egyévesek­hez soroltad magad, most már törvénybe ütköző az, ha elengedlek. A fiú erre még jobban nekikeseredett. — Akkor is elmegyek — mondta remegő hangon. — Ne hülyéskedj te — szólt ekkor közbe egy fiatalem­ber, Bedreaga Ion, aki ugyancsak valami kérelme folytán volt eddig néma tanúként jelen. — Ha elszámolsz, nem vesznek fel a vállalatodhoz. Ami ezek után a kis irodában lezajlott, az aligha férne bele valamely szokásos ügyintézési eljárásba, rendbe. Ba­ráti tanácsok, mély sóhajok, keresztkérdések, hallgatások, érvek és ellenérvek váltogatták egymást több mint egy órán át... — Mi lenne te, ha az év végéig itt maradnál? — kér­dezte a fiúnál tíz évvel idősebb és tapasztaltabb Bedrea­ga. — Nem tudnék dolgozni... —suttogta Marin. — Kezdő házasok vagytok, hát nincs szükségetek pénz­re?! Mindenetek megvan? Mond, mennyit kerestél otthon... — 2500-at. Itt ezerrel többet... — Én hét éve dolgozom építőtelepeken. Az asszony és a két gyerek meg otthon. Vilcea megyében. Volt úgy is, hogy csak havonta jutottam haza. De kellett a pénz. Te is kibírnád azt a pár hónapot. Látod, én most is azért vagyok itt, azért harcolok, hogy ittmaradhassak az építő­telepen, s hogy az enyéimet is idehozhassam. Egyre nehezebb lett Marinnak álláspontja védelmezése. A kitárulkozó emberi telkekből rázúduló őszinteség már-már megingatta elhatározásában, de ilyenkor a Cra­­iován hagyott családi dolgaira gondolva még inkább ne­kikeseredett és nem tágított. Ahogy félszavas válaszaiból kihámoztam, attól félt, hogy az asszonyka esetleg meg­csalja, elhagyja. Egyre jobban kiérződött esetéből a fia­talos hévvel eltúlozott tragikum, de annak valós magva se Ő tudta, amit tudott. A parancsnok említette egyszer, hogy az emberek szót érthetnek egymással emberként is, nem­csak a törvény közreműködésével. Csakhogy ő másként ér­tékelte a helyzetet mint a fiú. Érvként felhozta saját életút­ját. Feleségét, két gyermekét ő is évekig Bukarestben hagyta, aztán magával hozta ide. Most az építőtelepen élnek, a gyerekek ott járnak napközibe, óvodába. — Mert megértettem, hogy ezt kéri tőlem a párt — mondta Niţu Traian, majd hozzátette — igaz, nem 23, hanem 30 éves fejjel... Bedreaga ismételten ajánlotta, hogy bírja ki azt a pár hónapot, vagy ha úgy tetszik, vigye oda a feleségét, neki is kerülne valami munka. — Munkarégiséggel rendelkező, sokgyerekes családfők kéréseit kell először rendeznem — szólt közbe a parancs­nok — de feliratkozhatsz te is, s a tehetőségek függvé­nyében. .. Már úgy tűnt, hogy hiábavaló minden igyekezet, ami­kor megéreztem, hogy a fiú kiállása már nem a régi. — Holnap még szabadságon vagy. Mit fogsz csinálni? Ittmaradsz, vagy hazamész és komolyan elbeszélgetsz a feleségeddel? — Nem tudom, már nem is tudom, hogy mit tegyek... — nyögte ki. — Egy nap és két éjszaka áll a rendelkezésedre — je­lentette ki higgadt hangon a parancsnok. — Én döntöt­tem és aláírtam. És én mindig jól meggondolom, hogy mit írok alá! E szavak után mintegy vezényszóra mindenki felállt, és némán az ajtó felé indult. A kapuban sorra kezet ráztunk Marinnal. A fiú már sem elkeseredett, sem haragos nem volt. Az együtt töltött idő alatt, most először nézett szem­be velünk. Egy gát roppant össze közöttünk, miközben a másik, az a dunai egyre emelkedett. Gheorghe Biţan: Építőtelep Ifjúmunkás 3

Next