Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)
1981-08-23 / 34. szám
Ott, ahol Turnu-Severintől délre, Ostrovu Mare község közelében gát épül a Dunán, most széles ívben, nagy karéjban földgát nyúlik a folyamba, annak közepéig, s egy kicsivel még azon is túl, hogy az ősi mederből jókora részt elhódítva, teret nyisson a gátépítők számára. A Duna tűri a zabolát ,némán siklik tova a földgát és a túlsó part közötti amúgy is elég széles mederben, míg elkészül az igazi gát, a vasbeton, mely turbináival munkára fogja. Most méltóságteljesen kitér az emberek útjából, érvényesülni hagyja a partjain élők békés, építő szándékú akaratát. Nem teljesen új a Dunának, hogy akadályokba ütközik ezen a szakaszon. Először a természet béklyóját rázta le, akkor, amikor a vaskapui szorost alakította ki, másodszor pedig az emberekkel kényszerült egyezségre, amikor a Vaskapu I. vízierőmű épült. Most itt a harmadik, a nagy lehetőség arra, hogy örök béke és együttműködés alakuljon ki az emberek és a folyam között. R. László Ferenc riportja EMBEREK A VASDZSUNGELBEN A földgát karéjában kialakult kráter mélyén most éjjelnappal folyik a munka. Fentről, a gátról, vagy az egykori Duna-partról szemlélve az egész tevékenység egy hangyaboly zsongását idézi. Nem azért mintha olyan apróknak tűnnének alant az emberek, hanem mert olyan nagy a sürgés-forgás. Persze mint minden hasonlat, ez is sántít, márcsak azért is, mert a hangyák nem használnak sem emelődarukat, sem dübörgő kamionokat, ismeretlen számukra a hegesztőpisztoly, a betonvas, a vízágyú, a vibrátor és még a lapát is. Keskeny, korláttal ellátott sok grádicsú falépcsőn ereszkedünk alá kísérőmmel. A katlan alján, a valóságos betonvas és emelődaru rengetegben közvetlenül közelről követhetem szemmel azok munkáját, akik a kolosszust létrehozzák. Itt, ott felvillan az elektromos hegesztőpálcák ívfénye, fiatal vagy idős, de egyaránt hétpróbás szakik csomózzák össze a hol vízszintesen, hogy függőlegesen ívelő vasrudakat bálává. Mondják, hogy a csomópontok száma csillagászati, mégis nagyon fontos minden egyes hegesztés minősége, megbízhatósága. Ezért, mielőtt még ráöntenék a betont, szigorú vizsgálatnak vetik alá azokat. No nem az összest, mert gyakorlatilag nehéz lenne kipróbálni minden hegesztés tartósságát. Találomra kiválasztanak egy bizonyos számot, s ha azok között a gyenge, selejtes kötések száma túllép egy meghatározott és szűk határt, akkor immár kétszer annyi csomópontra kiterjesztve ismétlik meg az ellenőrzést. S ezután nincs többé egyezkedés: a hegesztők újra csinálják az egészet. Ami pedig a papírra vetett és részleteiben aprólékos pontossággal, gonddal kidolgozott tervek kivitelezését illeti, ezen az építőtelepen nem ismernek pardont a hanyag, vagy hozzávetőleges pontossággal elvégzett munka iránt. A vízaknák betonjának öntésekor megengedett eltérés például nem lehet több, mint plusz—mínusz 2 milliméter. Ezért is látni itt minduntalan tervrajzok fölé hajló, tanácskozó munkásokat, errefelé a topográfusok szava a sublerrel méricskélő gyári minőségellenőrökével vetekszik. Még a betonozók munkája is eltér valamicskét a szokványos építőtelepeken tapasztalhatótól. Mindig, mielőtt egy-egy újabb réteget öntenének, erős vízsugárral nagyon tisztára mossák az előbbit, hogy az az égvilágon semmiféle piszok ne akadályozza a rétegek egymáshoz kötődését, hogy ne romoljon a vasbeton szilárdsága. Itt lent a munkaszinten sok minden átértékelődik: a madártávlatból szemlélt sürgés-forgás meggondolt, szakértő tevékenységgé minősül. Talán egy egész hegy anyaga beleférne abba a gátba. A betonba temetett tömérdek vas láttán felvetődik az emberben, hogy vajon a bányászok, akik a hegyek mélyéből izzadságos munka árán hozzák felszínre az ércet, nem dolgoztak-e hiába, ha újra elnyeli a vasat a föld. Tudom, tudom . . ., hogy végső soron a turbinák révén megtérül minden fáradság, befektetés, s azt is tudom, hogy a villamos energia majdnem olyan fontos számunkra, mint a kenyér... Kell az országunknak az áram, s kell a szomszédos jugoszláv népnek is, akikkel közösen építjük a gátat. 101 EZER Timoftei Emil mérnöknek, az építőtelep vezetőjének talpa alatt ég a föld. Száguldozik, utasításokat osztogat, 140 ember munkájáért felel az erőmű román szakaszán. A fiatal, farmeres legényből alig nézné ki az ember, hogy ilyen nagy és fontos építkezés irányítását bízták rá. 1976- ban végezte az építészeti főiskolát, de sok tapasztalatot szerzett az Olt felső szakaszán épült Străjeşti-i vízierőműnél. — Hogyan került ide, ebbe a beosztásba? — kérdeztem tőle búcsúzás előtt. — Aki építőtelepen dolgozik, bárhova kerülhet, akár Algériába is — kerülte meg szerényen a kérdést. Ezek után csak sejthetem, hogy valami úton-módon mégiscsak kiérdemelte azt a bizalmat ami a fiatal életkora és fontos beosztása közötti szakadékot áthidalja. Ott a gáton találkoztam az építőtelep legfiatalabb brigádosaival. Kremer Horst és 38 társa például a temesvári Electrotimis szaklíceumból jött egyhavi nyári gyakorlati tevékenységét letudni. Éppen első munkanapjuk végén kaptam el őket, első benyomásaikról faggattam a fiúkat. — Elég jól telt a mai nap — mondta Horst. — Nem volt sem túl könnyű, sem túl nehéz. Még tetszett is. Sejtem, hogy lesznek sokkal nehezebb napok, de azt is tudom, hogy nem fogok elszaladni — tette hozzá, s férfias büszkeség villant szemében. Kísérő mesterük, Merle Eugen elégedett a fiaival. — A reggel 9-kor 25 Celsius fokot, az imént meg 36-ot mutatott a hőmérő. Ha ezt a meleget kibírták a fiúk, a munkában nem lesz sok gondom velük. Remélem is, mert az 1975-ben beindult, tehát még fiatal iskolánknak ez az első megyén kívüli szereplése. Niţu Traiannak, a KISZ KB szervezőjének, a Vaskapuknál működő országos ifjúsági építőtelep parancsnokának beszámolója szerint a mintegy 21 megyéből származó 300 szakképzett fiatal munkás valamint a 100 tanulóbrigádos eddigi helytállása tény. Az 55,5 milliós évi tervből eddig több mint negyven millió lej értékű munkát végeztek el. Ez azt jelenti, hogy az év végéig biztosan megöntik azt a 101 000 köbméter betont, amit vállaltak, sőt még annál is többet. SZÍNFOLT a porfelhős világban A szinte városkává duzzadt kolónia szélén takaros kis táborban élnek az ifjúsági építőtelep fiataljai. A barakkok GÁTAK ÉS EMBEREK újak, friss színeikkel hangulatot teremtenek az építőtelep porfelhős világában. Az egyszerű és célszerű berendezés a szokványos építőtelepi életkörülményeket biztosítja: minden kis szoba mellett fürdő, hideg és melegvizes mosdókagylóval, zuhannyal. Bár ottlétem ideje alatt tapasztalhattam, hogy az áramkiesések miatt akadozott a vízszolgáltatás, a fiúk az építőtelep parancsnokának tájékoztatóját túllicitálva erősítgették az éppen akkor arra vetődő egészségügyi ellenőröknek, hogy minden a legnagyobb rendben van. Élve az alkalommal, a szanepidesek társaságában látogattam meg a telep étkezdéjét, s ennek konyháját. Mivel a szakavatottaknak sem akadt semmi lényegbeli kifogásolnivalójuk — eltekintve az olyan megjegyzésektől, mint például, hogy az arra szolgáló hűtőben befőttesüvegekben tárolt ételminták címkézése és mennyisége nem előírásszerű —, én sem találhatok kivetnivalót abban, hogy a terebélyes főszakácsnő nem kimondottan tudományos módon, azaz kalóriákat számítgatva készíti el a menüt, hanem beszerzési lehetőségeire és előző gazdag Duna-csatornai tapasztalataira támaszkodva főz reggelit, ebédet és vacsorát 1500 embernek. Ott étkeztem én is, és nem bántam meg. Tetszett továbbá a korszerűen felszerelt orvosi rendelő, a kis kenyérüzlet a sarkon, a „főutca“ szélén rögtönzött piacocska, az, ahogyan a nők, férfiak és gyerekek sétálgattak a késő délutáni órákban. Nyugalmat sugallt a telep élete, olyan békét, csendet, amilyent réges-régen tapasztalhattam a novodari-i pionírtáborban, amikor még igen keveset tudtam erről az egész rohanó világról. IDE VAGYOK KÖTVE Niţu Traian parancsnok irodájába bárki beléphet, akinek ügyes-bajos dolga akad. Hiszen pont azért van ott, hogy az ifjúsági építőtelepet irányítsa, hogy figyeljen a felmerülő problémákra, s megoldja azokat. Jönnek is állandóan a fiatalok, csak győzzön elbeszélgetni mindenkivel, győzzön telefonálgatni, utasításokat adni és végrehajtásukat ellenőrizni, feljegyezni, elintézni mindent. Hozzá fordul a mérnök, ha sürgős és fontos munkára alkalmas, jókötésű és öntudatos tanulók kellenek, a sofőr, aki valami turpisságot sejt teljesítménye elszámolásánál, a fiatal akinek azt mondták, hogy nincs joga az évi pihenőszabadsághoz, mert csak ideiglenesen dolgozik ott. Van aki lakást igényel, van aki közbejárást, hogy más munkakörbe kerülhessen. Vannak illemtudóan viselkedők és olyanok, akik vélt igazukon felbátorodva hepciáskodnak. Például egyszercsak belépett két sofőr. Ők dolgozni jöttek ide a telepre !— szögezték le nyomban. Elpanaszolták, hogy a javítóműhelyben valaki ahelyett, hogy kijavította volna gumidefektjüket, azt ajánlotta, hogy húzzanak félre. — Szabotázs! — dörögték és a munkaeszközök maximális kihasználására, a hatékonyságra és gazdaságosságra hivatkoztak meredeken. A parancsnok elismerte, hogy ha a fennen hangoztatott társadalmi érdekek mellett a sajátjukért is harcolnak, igazuk van, mert dolgozni és keresni jöttek ide. Utasítást adott, hogy nézzenek utána, mi zajlik a javítóműhelyben, de ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy egy hivatásos sofőr kelléktárában illik lennie melegfoltnak és présnek is. Ezt hallva a fiúk sürgősen leléptek. Jött más, olyan, aki éppen el akart menni a telepről és elbocsájtását kérte. Szabadságon volt, ez az utolsó előtti szabad napja, holnaputántól már nem akar itt dolgozni — tálalta a tényeket. — A múltkor azt mondta a parancsnok elvtárs, hogy még beszélgetünk a dolgokról, hogy elenged — mondta kissé felelősségrevonó hangon. — Miért akarsz éppen most elmenni? — kérdezte a parancsnok. — Megnősültem. — Gratulálok, de nem engedhetlek el — mondta a fiúnak. Az makacskodott, kötötte az ebet a karóhoz, mondván, hogy ha kell, a munkaszerződés felrúgásával is elmegy. Könyörgőre is fogta már a dolgot, de a parancsnok nem engedett. Közbeléptem. Kifaggattam a fiút, hogy ki, mi, hova való és, hogy mi a nagy sietség oka. A parancsnoktól pedig megkérdeztem, hogy mi valójában a fiú távozásának akadálya. Érdekes és tanulságos történet kerekedett ki. Barbu Marinnak hívják és 23 éves. A craiovai nehézgépgyár helyezte át március 23-án az építőtelepre, hat hónapra, a fiú kérésére. Harmadik kategóriás hegesztő, 1975-ben végezte a szakiskolát. Mivel a munkaerőszükséglet függvényében a vállalatnak jogában áll egy évre hosszabítani a kiküldetését, év lett a félévből Marin számára is. Május 3-án nősült meg. A felesége ugyanannál a vállalatnál dolgozik, szaklíceumot végzett villanyszerelő. Marin kéthetenként kereste fel újdonsült feleségét az építőtelep költségén, szabályosan. Most, a szabadsága alatt ért meg benne az elhatározás, hogy hazamegy. A felesége albérletben lakik, egyedül van — érvelt. — Kérem, értsék meg, muszáj hazamennem — mondogatta folyvást. — Nem engedhetlek — így a parancsnok. — Egyrészt, mert mi lenne, ha mindenkit elengednék, akinek hasonló követelése támad, s másrészt, mert most már ha el is akarnálak engedni, nem tehetem. Te vagy az oka. Emlékszel, azt mondtam, hogy ha visszajövök a szabadságomról még tárgyalunk. De te ahelyett, hogy becsületesen dolgoztál volna tovább, kihasználtad az alkalmat, hogy hiányoztam, és kieszközölted valahogy, hogy szabadságra mehess. Azzal lőtted el. Mert a hathónaposoknak nem jár szabadság, csak az egyéveseknek. S mivel te csupán öt hónappal a hátad mögött önként az egyévesekhez soroltad magad, most már törvénybe ütköző az, ha elengedlek. A fiú erre még jobban nekikeseredett. — Akkor is elmegyek — mondta remegő hangon. — Ne hülyéskedj te — szólt ekkor közbe egy fiatalember, Bedreaga Ion, aki ugyancsak valami kérelme folytán volt eddig néma tanúként jelen. — Ha elszámolsz, nem vesznek fel a vállalatodhoz. Ami ezek után a kis irodában lezajlott, az aligha férne bele valamely szokásos ügyintézési eljárásba, rendbe. Baráti tanácsok, mély sóhajok, keresztkérdések, hallgatások, érvek és ellenérvek váltogatták egymást több mint egy órán át... — Mi lenne te, ha az év végéig itt maradnál? — kérdezte a fiúnál tíz évvel idősebb és tapasztaltabb Bedreaga. — Nem tudnék dolgozni... —suttogta Marin. — Kezdő házasok vagytok, hát nincs szükségetek pénzre?! Mindenetek megvan? Mond, mennyit kerestél otthon... — 2500-at. Itt ezerrel többet... — Én hét éve dolgozom építőtelepeken. Az asszony és a két gyerek meg otthon. Vilcea megyében. Volt úgy is, hogy csak havonta jutottam haza. De kellett a pénz. Te is kibírnád azt a pár hónapot. Látod, én most is azért vagyok itt, azért harcolok, hogy ittmaradhassak az építőtelepen, s hogy az enyéimet is idehozhassam. Egyre nehezebb lett Marinnak álláspontja védelmezése. A kitárulkozó emberi telkekből rázúduló őszinteség már-már megingatta elhatározásában, de ilyenkor a Craiován hagyott családi dolgaira gondolva még inkább nekikeseredett és nem tágított. Ahogy félszavas válaszaiból kihámoztam, attól félt, hogy az asszonyka esetleg megcsalja, elhagyja. Egyre jobban kiérződött esetéből a fiatalos hévvel eltúlozott tragikum, de annak valós magva se Ő tudta, amit tudott. A parancsnok említette egyszer, hogy az emberek szót érthetnek egymással emberként is, nemcsak a törvény közreműködésével. Csakhogy ő másként értékelte a helyzetet mint a fiú. Érvként felhozta saját életútját. Feleségét, két gyermekét ő is évekig Bukarestben hagyta, aztán magával hozta ide. Most az építőtelepen élnek, a gyerekek ott járnak napközibe, óvodába. — Mert megértettem, hogy ezt kéri tőlem a párt — mondta Niţu Traian, majd hozzátette — igaz, nem 23, hanem 30 éves fejjel... Bedreaga ismételten ajánlotta, hogy bírja ki azt a pár hónapot, vagy ha úgy tetszik, vigye oda a feleségét, neki is kerülne valami munka. — Munkarégiséggel rendelkező, sokgyerekes családfők kéréseit kell először rendeznem — szólt közbe a parancsnok — de feliratkozhatsz te is, s a tehetőségek függvényében. .. Már úgy tűnt, hogy hiábavaló minden igyekezet, amikor megéreztem, hogy a fiú kiállása már nem a régi. — Holnap még szabadságon vagy. Mit fogsz csinálni? Ittmaradsz, vagy hazamész és komolyan elbeszélgetsz a feleségeddel? — Nem tudom, már nem is tudom, hogy mit tegyek... — nyögte ki. — Egy nap és két éjszaka áll a rendelkezésedre — jelentette ki higgadt hangon a parancsnok. — Én döntöttem és aláírtam. És én mindig jól meggondolom, hogy mit írok alá! E szavak után mintegy vezényszóra mindenki felállt, és némán az ajtó felé indult. A kapuban sorra kezet ráztunk Marinnal. A fiú már sem elkeseredett, sem haragos nem volt. Az együtt töltött idő alatt, most először nézett szembe velünk. Egy gát roppant össze közöttünk, miközben a másik, az a dunai egyre emelkedett. Gheorghe Biţan: Építőtelep Ifjúmunkás 3