Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-30 / 5. szám

12. Szerkeszti: Hadházi Zsuzsa (új tollak) Gergely Tamás (próza) Nagy L. Róbert (vers) Zsigmond Zoltán SZÜLŐFÖLDEM SZAVAK SZÜLTEK VERSÉ IDEGZÖDTEM FOLDSZAGÚ EMLŐK TEJÉN CSILLAGŐRZÖ ANYAÖLBEN NÖVÖK HOZZÁD I Ú­J­R­A VÁROM Szavak... ezerarcú fehérek simuljatok hozzá földi fények ... szelek, esőverte fenyők, homlokára omolva szépen — mint örök élő képek. S ti megőrzött szombat délutánok hozzátok újra meg újra — lesem a tornácon­ — az egykori mesékkel megrakott Hátizsákot. Gál Éva Emese SZEMBEFUTÓ képernyő szemcsés szerelmeink kivénültek a mesejátékokból báb.Figurák eltévedt rezgése ölelésünk mosoly a belenyugvás reflexe szimmetrikus tükörkép szembefutó önismeret napok kényszerzubbonyában élni egy végtelen zártosztály őslakójaként odakünn az épeszűek egyformaságában valakik szeretkeznek lakkozott rács bőrödön ablaktömeg neutron—ember egysejtű félelme lappang a szóban mint a láz önkényes ítélete csend derékba metszett föld fa fű fény virág mondjatok le a halandó utolsó kívánságáról és ne éljetek ősi halált PEREG miért akartok másról beszélni két leengedett sorompó között kattog a csend üres vagonok futnak át rajtunk ablakaikban menekül tőlünk a táj itt már nem ölel senki utolsó szerelem jogán és nem olvas fel piros verset a nyárról mert pofonoktól lilák a szavak és a nyár fekete a napfogyatkozástól miért beszéljünk másról a mi arcunk adózik önmagával az időnek ekéje végigzúg a testen évek termése markába pereg homlokunkat öklébe gyűrt és kiürített játékdobozokkal ajándékoz meg bennünket egy-egy fennmaradt ünnepen CSEREPEK I. Mikor a dér szemcséit, Felszedegeti az ébredés, És anyám diszitette szavakkal Kél a Nap, Por hull a némaságra, S a kéz simítására, Vonallá keskenyül a végtelen, A nehezülő pillanatok, Jéggé dermednek az ébredésben. Időnk felgyorsítjuk És rohanunk a csendben, Fehérből gyúrott emlékeink között, Verejtékes arcunkon, Sóbálványok árnyai suhannak A megsemmisülés felé. CSEREPEK II. Mögöttem haladt az idő, S előttem volt még a zűrzavar. Gránit párnán szunnyadt az értelem, És kegyelemért könyörögtek a gyermekévek... S aztán, Atomnyi közel jöttek, kusza szerelmek, Esős éjszakákon, görcsös félelmek, És elfeledtem: A szép esti imákat, Átomba ringató álmodozásokat, És a megnyugtató szavakat... Mi maradt helyettük? Egy gyönyörű világ, Egy konok világ, Hajszolt és hajszoló, Megtört és megtörő... emberáradat. Panek Sándor A SZOBA RENDETLENSÉGE — festmény — bezárnak felbukkannak vándorolnak tettenélnek botladoznak koppannak megtérnek megrohannak vallatnak hallgatnak porosodnak Ítélkeznek ijesztenek félnek féltenek jönnek­ mennek elidőznek eltűnnek lebegnek bűnhődnek vetkeznek megbújnak leselkednek virrasztónak regélnek ostromolnak kizárnak szabadok a tárgyak Ifjúmunkás G Huma János 1982-ben lapunk két belső mun­katársának jelent meg kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásá­ban. Mellékletünkben ezekből a fiatalokról és fiataloknak szóló kö­tetekből adunk közre ízelítőül egy­­egy részletet. Tar Károly Karbantartók Azt hitte, a talicska jó lesz, de a­­mikor roggyantott lábbal lehajolt, hogy megemelje, tetőtől talpig ellep­te a verejték. Pedig előzőleg csak egyetlen zsák cementet dobott a ta­licskára. Valami furcsa remegést ér­zett. A körülményes nekikészülődés úgy megviselte, mint a helyi csapat részeges jobbszélsőjét a soron kívüli lefutás. Később mégiscsak rászánta magát, lassan, óvatosan felemelte a terhet. Kiegyenesedett. Szorosan be­hunyta a szemét, állt mozdulatlan. Elképzelte, hogy a kerék hirtelen elindul, és valamiképpen kicsúszik kezéből a talicska. Percnél többet állt így. Csend volt körülötte. Fa­lusi, vasárnapi csend. Máskor észre sem vette, most hallotta, hogy éle­set, bántóat csikordult a toronydaru. Megpróbálta legyűrni felhorgadó félelmét. „Amikor a daru ledurrant­­ja a kiürült tartályt. Akkor...“ — fogadkozott magában. Figyelt, fe­szülten. A jól ismert zajra aztán csakugyan elengedte a talicskát.“ — Jajj!“ — tompa nyögésével egyszer­re roggyantott, hátrafeszített fejét hirtelen előreengedte. Lassan fel­nyitotta a szemét. A spárga ernyed­ten lógott ki a szájából. Egyik végét a szemfogára, a másikat a talicská­ba vert, görbített szeghez kötötte. Bosszankodva tapogatta az arcát, be­teg foga szilárdan állt a helyén. Fél­órája hiába próbálta, nem tudott megszabadulni tőle. Maga alá hú­zott egy üres szerszámosládát, ráült. Pihent. A fémbódé sivársága elszo­morította. A karbantartók különben kedvenc tanyája, tele volt minden­féle foghúzáshoz használhatatlan Tar Károly: Pléhmadár (novellák, karcolatok), Kriterion, 1982. holmival. Mint szörnyű orgia után a részegek, a munkapadon ájultan hevertek a szerszámok. A satu vas­poros szájából kicsorbult pofa vicso­rított. Olajosfekete és szurtos volt itt minden. Lába alól felvette a rozsdás fű­részlapot, és elvágta, elfűrészelte vele a spárgát. Fájdalmában fel s alá járt a bódé­ban. Puha rézdrótot szedett elő az egyik fiókból, hurkot formált, ráil­lesztette fájós fogára, szorosan rá­csavarta, meghúzogatta, kipróbálta, sziszegett hozzá. Visszaült a lábára, és a drót másik végét a talicskához kötötte. Szuszogott, nyögött, károm­kodott. Megemelte a talicskát. Ami­kor a rémítő, állati bőgőshez ha­sonló nyögésen is túljutott, az ijesz­tő csöndben meghallotta-meglátta a mosolygást. Tömzsi állt a vaspán­­tos, üveg nélküli ablakban, két puha kezével a rácsba kapaszkodott. Mö­götte a többi karbantartó. Hahotá­jukat finom remegéssel párosult vigyorrá fogták vissza. A láda elől, amelyet Gatyás gondolkozás nélkül röpített feléjük, leléptek. Mint a nézők előadás végén, amikor már tudják, a vetítővásznon nem jöhet más — ezt csalhatatlanul megérzik —, csak a filmet befejező felirat. A bódé környékén kitört a röhej. — Beveszed az érzéstelenítőt? — A résnyire nyitott ajtón valaki vod­­kásüveggel kínálta. Gatyás tudta, hogy víz van az üvegben. Könnyen eltalálta egy reszelővel. A kéz gaz­dája felüvöltött. Tömzsi feje újra megjelent az ablakkeretben. Gatyás egy fiola nyugtatót koto­rászott elő munkaruhája zsebéből. Megpróbálta elolvasni rajta a feli­ratot. — Franciául tudtok-e? Kinn abbamaradt a röhögés. — Sakkozni is ... — hallatszott a tétova válasz. — Na, akkor, Mars­­á franca! — ordította Gatyás, és mérgében tel­jes erejével nekirontott talicskájá­val a bódé ajtajának. Kivágódott, döndült az ajtó. A kárörvendő, vidám csoport szétprec­­kelődött, mint a pocsolyák vize a gépkocsikerekek alatt. Gatyás szitkozódva fordult egyet a talicskával a bódé előtt. Később az ajtóval próbálkozott. Hátát nekifeszítette a munkaasztal­nak, fejét hátramerevítette, miután kikötötte a fogát az ajtópánthoz. „Teljes erőmmel kirúgom a vasajtót! Súlya amúgy is könnyen kifelé vi­szi... Kimozdul helyéből ez a nyam­vadt fog! Megpróbálta. Csodálkozott azon, hogy nem tudja megtenni. Katonakorában ismert egy falusi legényt, aki tüzesre melegített pisz­kavasat forgatott odvas zápfogában. Dőlt a füst a szájából, villámlott a tekintete, a bűztől többen — ő maga is — rosszul lettek. Tehetetlenül ült a bódéban, nyö­gött, keményen gondolkozott. „A fájdalom és a félelem fordí­tott arányban áll egymással. Az e­­szünk törlőrongy lehetne, hogy — miként az iskolatáblán a hibás szá­mokat szoktuk a szivaccsal — szét­­maszatoljunk vele minden tökélet­lenséget. “ Mire csoporttársait újra a bódé­hoz vonzotta a kíváncsiság, Gatyás sárga, véres gyökerű foga, mint di­csekvésre méltó vadásztrófea, ott lógott a beüvegezetlen ablakban, a kifényesedett rézdróton. — Bámuljátok csak ... — bíztatta őket Gatyás dühös, büszke vidám­sággal. — Nem gondoltátok rólam, hogy kihúzom, mi? Tömzsi bedugta a fejét az ajtónyí­láson. — Jövünk kajálni... Gatyás kiköpött egy pofa vért. To­vább takarította a bódét serényen. — Vagy két lej értékűt ma is dol­goztunk már ... — jegyezte meg gúnyosan a csoportvezető az ebéd­szünet végén, és komótosan rágyúj­tott. — Amíg járnak a gépek, a kar­bantartó­ aludhat nyugodtan — rep­­likázott kivörösödve Tömzsi. Gatyás semmit semm evett. Olvasta az újságot. Inkább csak nézegette, forgatta. — Féltél? — kíváncsiskodott Töm­zsi, és közelről gusztálta a trófeát. — Titeletek igen...és az emberek­től is általában ... Ugyanis, ha nem tudnátok, mindnyájan be vagyunk kerítve ... hülyékkel. .. Tömzsi cöcögetett. — Az orvosra haragszol, mi? Mert nem volt kedve a foghúzáshoz ... — Tegnap megismerkedtem egy csupa ész emberré ... Komolyan mondom — szólalt meg a pillanat­nyi csöndben az új fiú —, a törté­nelem a kisujjában van ... — Áááá — az öreg valami nagyot akart mondani. De ő aztán csak le­gyintett. Eszébe jutott, amit már a reggeltől az ebédszigeti tereferére tartogatott. Tudjátok, ugye, hogy velem egy házban lakik a legjobb focikapus? Nahát. Szóval vasárnap reggel be­csenget hozzám egy copasz aktatás­kás. Kérdi, hol akik a focista. Ugyanis a nevét még nem írta ki az ajtóra. Mutatom пей az átellenben levő ajtót. Csenget. Degeszre volt tömve a táskája. Nyűik az ajtó. Be­megy. Később hallom egy másik szomszéd hangját a lépcsőházban. „Mi van, főnök? Eladtad a mécs­esét?...“ Kinézek, látom, megy el a kopasz. A táskája hpos. Akkor én már tudtam, hogy a meccsre nem érdemes kimenni... A csoportvezető szótlanul fújta a füstöt. Elkérte Gatyástól az újságot. — Világ jó emberé, egyesüljetek! Legközelebb ezt írják i ide fel — mu­tatott a fejléc fölé.­­ Csakhogy eh­hez is jó adag bátorság kell! — És rengeteg jó ember... — csatlakozott Tömzsi, és még hozzá­tette: — Ha lesz! Csak Gatyás nem volt. Hallgatott keményen. Kegyetlenül sajgott a foga helye. Azzal vigasztalta magát, hogy most már semmi értelme an­nak, hogy mindenféle suta szóval, félig gondolt gondolattal elhesseges­se a félelmét. Korábbi dühös kínló­dására visszaemlékezve tudta — biztos volt benne — keserűbb- rossz ma már úgysem jöhet. Illendő, hogy valami öröm után nézzen. , Közölni vágyók figyelmébe! Felhívjuk mindazok figyelmét, akik irodalmi-művészeti alkotásaikat az IM- ben szeretnék közölni, hogy mellékletünket februártól újból Lázár László szer­keszti. A küldeményeket kérjük a következő címre postázni: Lázár László, 4300 Tîrgu Mureş, c. p. 37. Hevesi József A TIZENNEGYEDIK monológ szálka lettem a világ szemében ami a puskacsőnél is rosszabb a bizonytalanság a félelem harsonái agyamra csapnak s a döbbenetben rámcsomózzák a csendet hőssé hűlök bűntudatlan bűnökért miközben a világóra tova rohan messiás síneken PARANCSOLAT tiszteld a kort mint önmagadat NYÁR szemedbe lopja magát e táj szikesek ormain * szélkutya vágtázik pipacs ruhájában lángra lobban a nyár CÍM NÉLKÜL lerobbant motorzaj keskenyedő vége a hajnali ébrenlét keserves bére FÉNYLŐ HIEROGLIFA bizonytalan lépteid a teremtés logaritmusai bizalmam számláit gyarapítják szavak bársonyán állsz mint tekintetek kereszttüzében fénylő hieroglifa ‘3 ‘ON P, '•'"a C­­2e „Fauszta“. A borítékra nem írtad rá a címedet, így a listát sem küldhetem, s a verseket sem elemezhetem részlete­sen. Röviden annyit, hogy a versben nagy szerepe van a sej­tetésnek, nem kell mindent kimondani, megfogal­mazni: »„..meghalt az az irigy / gör­cs / pénzsóvárgás / mi képes átkozottá tenni a szegényt?“ Vigyázz a bevett szóösszetételekre, túl sokat használsz még mindig belőlük: „merev szobor“, „véresre harapott nyelv“, „nyögve haj­tod meg“ stb. Néhol pontatlan a fo­galmazás: a valóság nem szisszenhet ki a márvány-mozaik között csak kö­zül. Több figyelmet. Írd meg a címe­det, és ha van új versed, küldj meg. B. A. — Székelyvécke: versei túlságo­san gyerekesek, szimbólumai túl nai­vak semhogy bármivel is bíztathat­nám: héjjasereg köröz — / a kis ma­darak / ijedten szerteszét rebbennek.“, „ekkor felfedeznek valami eredményt (mármint az utánunk jövők — H. Zs.) / azt hogy körvonalazódni kezd az ég / és megállapítják hogy ez nem lehet más , mint az eljövendő dús valóság.“ Nem tudom ki, hogy van vele, de sze­rintem egy eljövendő dús valósággal, amely ráadásul az ég körvonalazásából áll, nem sokat érünk. A magam részé­ről jobban szeretem a dús valóságot itt a földön, és nem az eljövendőkben, hanem a jelenben. Kíváncsi volnék prózájára, alkalomadtán küldjön né­hányat. Cs. M. — Marosvásárhely: — Verseid­nek kicsit múltszázadi romantika-ízük van, többet kellene forgatnod a XX. századi költők írásait, hogy megismerd korunk s korunk emberének problé­máit. Ezeket a problémákat nem lehet egy másik kor (művészi) eszközeivel megragadni. Ha te azt, hogy minden­nek két (vagy több) arca van a termő illetve nem termő szilvafa, diófa, sző­lős példájával fejezed ki, akkor az ol­vasó hajlamosabb elhinni azt, hogy mégis mindennek egy arca van, mint azt, hogy igazat mondtál. Naiv és el­csépelt megfogalmazása az egyedüllét­nek, hogy míg engem az „örvény húz, rángat“ a másik mosolyogva néz a partról. Ennek ellenére azt javallom, hogy az olvasáson kívül írjál minél többet, mert próbálkozásaid nem tel­jesen reménytelenek. Próbáld meg tisz­tázni viszonyodat önmagadhoz, s a vi­lághoz, ez nem kevésbé fontos, mint a többi. Ha úgy érzed, hogy előbbre lép­tél, küldj meg! „Le vautour qui mordre“. Az, hogy csak 16 éves vagy, menti valamelyest a verseket, de nem menti a helyesírást. S különösen azt nem menti, hogy fran­cia nyelvű jeligét írtál, holott anya­nyelvedet sem ismered jól. Próbálj e­­gyelőre a tanulásra koncentrálni, ma­gadnak is, szüleidnek is ezzel segíthet­nél a legtöbbet. Ne hidd, hogy bárki is kinevet, amiért nem születtél egy má­sodik Rimbaud-nak, aki tudvalevőleg ebben a korban a világirodalom gyöngyszemeit alkotta meg. Ha téged megnyugtat és boldoggá tesz a versírás, folytasd nyugodtan. Senkinek nem ártasz vele. P. P. — Gyergyóremete: Sajnos írásaid nem „érdemesek a megjelenésre“, s nem is bíztathatlak semmivel, mert XII. osztályos lévén még azt sem re­mélhetem, hogy előbb-utóbb megta­nulsz helyesen írni. Kár, mert az em­ber egészen másképp látja a világot, ha tudja, hogy „A múló ifjúságot“ he­lyesen így kell írni: „A múló ifjúság“. És ez nemcsak a „képzeletben“ hanem a képzeletben — sőt, a valóságban — is így van. M. B. — Nagyvárad: „...telefonízű hangod / szívemen szinfóniát játszik / rakom a téglát / dőlnek a vágyak“ — nagyon recsegő lehet ez a szimfónia (legalábbis az általam ismert telefon­­készülékek után ítélve), különösen, ha eközben téglát raksz, aminek következ­tében dőlnek a vágyak... Egyébként pedig mindkét, általad legnagyobbak­nak ítélt versed átlagon aluli táncdal­szöveghez hasonlít, tehát ismét le kell mondanom arról, hogy fényképet és rö­vid életrajzot kérjek tőled. Sz. Z. — Agyagfalva: Már többször e­­lőfordult, hogy ugyanazokat a verseket küldték be egyesek az Utunkhoz is és az Ifjúmunkáshoz is. Nem nehéz ezt észrevenni, ha az ember figyelemmel kíséri a megjelent jeligéket, kezdőbe­tűket és idézeteket. Ebben nincs is semmi, hiszen mindenki szeret több helyről véleményt hallani. Eddig azon­ban abban a csalóka hitben ringattam magam, hogy többé-kevésbé más kísé­rőlevelet mellékelnek verseikhez ilyen esetben a szerzők, mert az ember álta­lában nem­ szereti ismételni magát. Té­vedtem: a te kísérőleveled, amit K. Ja­kab Antalnak küldtél (megjelent Utunk­ 50.) szóról-szóra megegyezik az­zal, amit nekem küldtél, így hát engedd meg, hogy most én is ismételjek. Nem magamat ugyan, hanem K. Jakab An­talt, akivel tökéletesen egyezik a vé­leményem. Legalábbis, ami a te versei­det illeti. Lapozd fel mégegyszer az Utunkat. G. E. — Homoród Gyepes: A szaklí­ceum I. évében még ilyen sorokat is írhatnak az emberek: „Ami elmúlt vissza nem tér / Úgy elmarad mint egy háttér / E szép emlékké alakulván / Csak álmaidban simul hozzád“. Javas­lom, hogy emlékkönyvbe vagy naplóba írd őket. Máshova ne! Sz. M. — Marosszentanna: Előző vála­szom rád is vonatkozik, bár nem tu­dom, hány éves vagy. Egyedül a Ma­gány című versed az, ami egy kicsit kiugrik a sorból, de ez sem annyira, hogy bíztatni tudnálak. S. M. Sepsiszentgyörgy: Petőfi a le­hető legjobb tanítómesterek egyike, de Petőfit mégsem szabad utánozni, mint ahogy senkit nem szabad: „Itt szület­tem én, itt ezen a tájon / A baróti gazdag nagyhatáron“. Ez még hagyján, hiszen az ember első versében általá­ban utánoz valakit, s általában Petőfit utánozza, de mit mondjak a követke­ző sorokról: „Őseinknek bölcs jelsza­va, / Az utódaink jobb létjava / Min­dent nekik köszönhetünk...“ Mármint kiknek? Őseinknek? Utódainknak? És mi az, hogy létjava?... Hadházi Zsuzsa Város Naplemente zzs és› •›*a 'Ö­­;e3­6 a taítiol leigli al Alexandru Brad SZABADON Éjjel, a gondolatok évszakában, Verset írok a konyhaasztalon, A hálószobában álmukban lehúzós képeken osztoznak a gyerekek. A szomszéd új nőt hozott, most sercegő lemezről önfeledten hallgatnak egy rekviemet, a fölöttem lakó délutáni váltásból érkezett, fürdővize vezetéket repesztve zubog, nem hallhatja, hogy a szomszédasszony, aki évente, háromhónapi szabadságát a hegyekben tölti, a fűtőtestet veri és idegbajos hangon perel. Éjszaka a konyhában, a szűrő nélküli cigaretták a hús nélküli paprikáskrumpli illatának behódolt birodalomban írok verset a szerelemről és a fájdalomról a falon túl alvó gyermekeimnek és a többinek, és nektek is, akik bársonyossá vagy lidércessé álmodjátok az éjszakát. Verset írok az otthoniak kínjait izzadó fehér kenyérről és fekete kenyérről és arról hogy álmaimban még gyakran rámbődülnek apám tehenei. A konyhában írom verseimet egyetlen vagyonomról, a hazáról, amelyért, a villamoslépcsőjén helyet könyökölve magamnak, minden reggel elindulok boádon... Stanik István fordítása Bodó Barna Amikor a pia az úr Köszöntöm, uram, Feri vagyok, a csapos ... Tőlem igazán elfogad­hatja ezt a korsót. Hallom újságíró tetszik lenni. Volna egy kérésünk. Szeretném, ha betenne az újságba egy hirdetést. Kevesen tudnak erről az egységről. Vannak, akik itt a szomszédos blokkban laknak, és nem hallották, a kantinban vendéglő is működik. — Eléggé meglepő, az erre sétáló első nap megütközik ezen ... — El kell hogy mondjam, itt nem­csak inni, hanem enni is lehet. Fa­tányérost, mititést. Zenét is szolgál­tatok a difuzorokban, szóval jó len­ne egy kis reklám. Még kávét is főz­hetek, van presszógépem. Sokan lentről hozzák a kávét, pedig, ha én beleteszem azt az adagot, olyan ká­vé jön ki, de olyan! — És a reklámcikkben mit írjak arról a kis verekedésről, amelynél az előbb ön, a csapos egyáltalán nem távoli szemlélő volt? — Viccelni akartak velem. Csak­hogy ez nem megy, én nem értem Bodó Barna: Feleúton — útfélen (följegyzések, beszélgetések), Krite­rion, Forrás sorozat, 1982, a viccet. Az a színtiszta igazság, hogy túl lágy vagyok ezekhez a fic­kókhoz, lágy úgy általában. Egyszer megpróbálták velem a­ játékot, az ugratást. Akkor nagy szerencsém volt, hogy én ütöttem először. El­intéztem a pasast, csak ezért nem verhetett meg. Mert megtette volna. Utána aggódtam egy kicsit, mit fog szólni a főnököm. Szerinte helyesen cselekedtem, ezekkel nem megy másként. — Igazán megértő főnöke van. — Az a magas fiú, Jócának hív­ják, na az bravúroskodott, hogy így a karaté, meg úgy a karaté, és fe­lém vágott. Kissé letettem a földre. Odajön az a másik, s azt meri állí­tani, hogy azért tehettem le Jócát, mert Jivan elakasztotta. Jivan ilyet nem tesz, ő csendes gyerek, mindig csak csitít. De Jóca belekötött, hoz­závert. Szegény Jivannak eleredt az orra vére. Neki rögtön elered, egy kis portól is, ezt tapasztaltuk. Ilyen­kor­­viszont megdühödik, elkezd vagdalkozni, rúgdosni, csapkodni szerteszét. Megrúgta hát Jócát, el­kapta előbb a kezét, majd ott... tetszik tudni. Na, de Franzi szét­szedte őket. Franzi ehhez nagyon ért. Szerintem nem rossz gyerekek e­zek. Ha nem isznak, igazi bárányok, én mondom. Piásan ki nem idege­sebb?! Ha elfogy a fizujuk, akkor már csend van, nyolc-tíz napig alig iszogatnak. De mit tetszik írni? — Próbálgatom a reklámszöveget: „Az asztalok összevissza, felrúgott székek. Asztalterítő vagy nincs,­­vagy szennyes. A zenét túlharsogják a részegek... Bejön két lány, utá­nuk kiabálnak. Egy fiú pukedlizik előttünk, s amikor elhaladnak a lányok mellette, kiköp. Ha hívásra jön a pincér, előbb­ akkor is jó ma­gasan kiköpnek, s röhögnek rajta. Különben senki sem eszik, de sörös­korsó olykor tizenöt-húsz is van e­­gyetlen asztalon. A vigadók fiatalok, csak a sarokasztalnál húzódik meg két földművesformájú ember.“ — Ezt be akarja írni az újságba?! — Ne írjam? Hazudnék? — Tőlem, ha már így van, bármit írhat. Úgyis lelépek a nyáron. Elég volt itt. — Látom, a csapossal szépen el­beszélgettek. Zoli vagyok, a pincér. — Naponta átlag hány tál ételt szolgál fel? — Nyolc hónap alatt rendeltek kb. tíz fatányérost, és mitltért is ta­lán háromszor. Sajnos, utolsó kocs­ma ez, köpködő. Csak öntik a sört magukba. — Sör mennyi fogy? — Több hordóval naponta. Fize­tésnapokon elmegy öt-hatszáz liter is, máskor legalább a fele. — Hányan isszák meg? — Nehéz kiszámolni. De például ahhoz az asztalhoz, oda a bejárat­hoz harminc korsót vittem ki eddig, és csak hárman ülnek. Nem volt más az asztaluknál. — A részegeket is kiszolgálja? — Volt úgy, hogy megpróbáltam valamelyiket visszautasítani, mire megfenyegettek. Nemcsak az, akit haza szerettem volna küldeni, de legalább öten. Nem vagyok félős természet,­­csakhogy innen a villa­mosmegállóig majdnem egy kilomé­ter van, és utcai lámpa nem ég, csak a kantin előtt. Odébb teljes a sötét. Tizenegykor zárunk, fél tizen­kettőre indulhatunk haza, akkor bi­zony alig vannak az utcán. Akit el akarnak, ilyenkor könnyen elkap­hatják. Rendszerint taxit hívok. — Kijön a borravalóból. — Ez nem borravalós társaság. Négyhuszonöt egy korsó, kapok érte mondjuk ötöt. Száz korsó után hat­­van-hetven lej. — Ezt osztják a csapossal? — Nem. Én sem nézem, hogyan méri ő a sört... És a fizetésem kisebb, mint egy segédmunkásnak: 1300 lej. De mondanék egy esetet. Pont az este itt iszogatott egy vörösesárdai ember. Jött három legény, odaültek melléje. Úgy tűnt, összebarátkoznak. Ittak két rumot, s elmentek együtt. A körzeti milicista az öreget egy óra múlva egy ház mellett találta meg, nyílt sebbel a fején, eltört szemöldökcsonttal, csupa véresen. Utóbb kiderült, hogy egy bordáját is eltörték. Azok a legények tették. El­csalták az öreget azzal, hogy akad­na neki egy lány. Leütötték, mert egy köteg százasból fizetett. Hétszáz lejt vittek el és az öreg karóráját. A bácsi még személyleírást sem tudott adni a legényekről, hozzám jött a miliő. Elmondtam, amit tud­tam, fél óra alatt megvoltak a fiúk. — Ezektől nem fél? — Nem. Azt mondta a rendőr, hogy legalább két évet kapnak. Ad­dig én már hol leszek! Ifjúmunkás 7 'O

Next