Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-06 / 6. szám

Mennyi különlegesen fontosat lehet most feljegyezni a Fények és árnyakról? Talán a következőket: a folytatásos újra­teremtett filmen egy fontos korszakot, a­­melyben tulajdonképpen jelenkori törté­nelmünk valósult meg. A tévénézők kö­zött sokan vannak olyanok, akik részt vet­tek ezekben az eseményekben, s emlé­kezhetnek azoknak az időknek a hangula­tára; az alkotók egyúttal kielégítették az ifjak kíváncsiságát is, hiszen a fiatal gene­ráció tagjai szeretnének minél többet megtudni erről a korról. Mondhatnánk azt is, hogy a folytatásos a színészek oda­adására épült, mindenikük igyekezett apa­­it-anyait beleadni: Marian Ciobanu, Mar­gareta Poganat, Mitică Popescu, Gheor­ghe Dinica, Alexandru Répán megpróbál­ták minél tökéletesebbé tenni azt a hosz­­szú, ám szép történetet, saját sikereiket pedig egy újabbal gazdagítani. Ugyanak­kor nagyszerű bemutatkozási lehetőség­nek bizonyult Florin Călinescu, Monica Ristea, Papp Éva és más fiatalok számá­ra. A csapatmunka minden résztvevője számára megismételhetetlen élményt nyúj­tott. Mosolyogva válnak meg ettől a foly­tatásostól, mert mint Ion Ardeleanu egye­temi tanár, a film történészkonzultánsa mondja: „ a múlttól mi, románok mindig optimistán váltunk meg, e sorozattól pe­dig azért, mert kiemelve a fénypontokat és az árnyékfoltokat, lehetőséget ad arra, hogy helyesen ítéljük meg a szocialista Románia által véghezvitt gazdasági, poli­tikai, társadalmi változásokat." Arra gondoltunk, hogy akkor, amikor minden, ami ezekben az években történt, bevonul emléktárunkba, még egyszer őket, az alkotókat szólaltassuk meg, hogy maguk elevenítsenek fel egynéhányat ked­ves emlékeik közül. Andrei Blaier (rendező): Nagy öröm azt tapasztalni, hogy a mi szombat esti folytatásosunk ennyire beivó­dott a nézők tudatába. Sok minden bizo­nyítja ezt. Például: forgatókönyvet kap­tunk egy nézőnktől, aki egy vele megesett történetet mesél el, benne felhasználva a mi szereplőinket. Mit mondhatnék az én rendezői munkámról?... 1979 őszén kez­dődött, az első sorozat filmezésével. Óriá­si mennyiségű munkát jelentett, hiszen 13 játékfilm hosszának felel meg időben a folytatásos, ami új montázsfeltételeket biz­tosított, és azt a — számunkra nagyon fontos­­ lehetőséget, hogy azonnal el­lenőrizzük a felvételek minőségét. Külön­leges erőfeszítést jelentett a filmezés, de az is igaz, hogy kitűnő csapattal dolgoz­tam, s itt talán nem érdektelen megem­líteni, hogy csupán a színészek száma meghaladta a négyszázat. Mindannyian arra törekedtünk, hogy Titus Popovici for­gatókönyvének méltó filmváltozatát nyújt­suk . Hogy ez mennyire sikerült, nem tu­dom, mi minden tőlünk telhetőt meg­tettünk. .. Mihai Constantinescu (rendező): Hogy mikor telt el az idő? Több mint két éven át dolgoztam a folytatásoson — életem egy része benne van az első 17 e­­pizódban... Méltánytalan lett volna a csere? Ha a film sikeresnek bizonyult, ak­kor határozottan: nem! Az időkalkulust így is elvégezhetjük: a 17 vetítési órát be lehet szorozni a nézők számával. A véle­ménykutatást végző szakemberek szerint minden szombat este milliók, nézték a té­vét, összegezve ez nagyon sok évet je­lent honfitársaim életében, amiért én rendezőként csupán két évet és néhány hónapot, dolgoztam... Adrian Pintea (Zeno Cosma): Valóban elmondhatjuk, hogy folytatás­beli tevékenységünk, az ehhez fűződő él­ményeink lassan bevonulnak emlékeink csodadobozába, így a „szenátor" Ion Be­soiu, akit minden filmezés előtt legalább egy órát kínoztak a sminkeléssel, hogy aztán felszabadultan beszélje a román nyelv erdélyi tájszólását... A román nyelv jó és bátor barátja, Titus Popovici, aki szorongva figyeli filmezés közben a mag­­netoszkópot. .. a kitűnően játszó Papp Éva, aki remeg a hidegtől azután a már­ciusban filmezett jelenet után, ahol a hi­deg tó vizében kellett megmártóznia... Mitică Popescu, aki már azáltal is le­gendássá vált, ahogyan „ironikus" szem­öldökéhez igazította svájci sapkáját... Marian Ciobanu, aki épp egy gyermek­­homlokot simogat, úgy, ahogy csak a szé­les tenyerű és aranylelkű emberek teszik... Gheorghe Dinică az ő „szigorú gyöngéd­ségével"... Dorina Lázár, aki tiszta és erős ember, s ugyanakkor gyöngéd és jó­hiszemű. .. az előkelő Gina Patrichi... a félelmetesen „autentikus" Uritescu... az „aljas" Caramitru, aki mint mindig, most is tökéletes professzionista... Valeria Se­­ciu, elsősorban a szeme, az marad emlé­kezetes. .. Florin Călinescu, a tökéletes nyugalom bajnoka. . . Dinu Manolache, az áldozatkész cinizmus, a jó minőségű hu­mor megtestesítője... Alexandru Repan, a kompozíció intelligenciájának élvezője, a­­kinek román kiejtése felejthetetlen... Papp Éva (Nella): Köszönetemet fejezem ki Andrei Blaier­­nek a bizalomért, amit nekem előlege­zett, rám bízva Nella szerepét. Minthogy a filmezés kezdetén csupán másodéves főiskolai hallgató voltam, tisztában vol­tam azzal, hogy el kell oszlatnom az eset­leges kételyeket játéktudásomat illetően, amelyek a kollégákban felvetődtek. A sze­repet ajándéknak tekintettem, éppen e­­zért igyekeztem még inkább az elvárások­nak megfelelően játszani. Se túl fontos, se túl nehéz nem volt a szerepem, ahhoz vi­szont éppen eléggé jelentékeny, hogy a kritikus szemű tévénéző felfigyeljen rá, és egyetlen elhibázott mozdulatot se bocsás­son meg. Három év telt el azóta és ez­alatt annyi minden történt... Azóta a né­zők megismerték a folytatásos szereplőit, megbarátkoztak velük, esetleg elutasítot­ták őket. .. A filmezések Andrei Blaierrel és az ő stábjával alkalmat adtak arra, hogy iga­zi, őszinte embereket ismerjek meg, olya­nokat, akik képesek rendkívüli erőpróbá­kon helytállni. Az én örömöm, „lelkem fénye" lenne, ha újrakezdenék a munkát, így eltűnné­nek a „mindennapok árnyai"... Ion Besoiu (Cosma szenátor): Mit is mondhatnék? Talán hogy az in­dulásnál komoly kételyeim voltak, különös dolgot kértek tőlem, egy hetvenen túli öregember szerepét kellett játszanom, s ha a személy pszichológiája különösebb alakítási nehézségek elé nem is állított, mégis, a kételyeim maradtak... Ha Cosma szenátor az én alakításom­ban nevetséges, szenilis öreggé válik, ak­kor a kommunisták erőfeszítései és végül a győzelmük fontossága csökkent volna, márpedig a történelmi igazság szerint ez nem így volt. Az öregúr tagja volt az el­tűnőben lévő történelmi pártok egyikének, aki képes volt teljesen átélni a józanság tragédiáját. Heidelbergben tanult, intelli­gens, ösztöneire hallgató, bár a folytatá­sosban végig társadalmi hovatartozása határozza meg cselekedeteit. Száznál több filmszerepem között a Cosma szenátoré előkelő helyet foglal el ... Rodica Mureşan (Odette Cosma): Más, hogy a Fények és árnyakat levetí­tették, eléggé távolról szemlélhetem a szerepem, elemezhetem alakításom, annak jó és kevésbé jó részeit. Nyilván ez utób­biak egyikét sem árulom el, hátha a né­zők kevesebb hibára jöttek rá. És mert Odette, ez a frivol lány nem a legszimpa­tikusabb szereplők egyike, arra kérem a nézőket, hogy ne azonosítsák vele az én filmen kívüli személyemet. Amikor a fil­mezések első ciklusánál tartottunk, Titus Popovici még nem írta meg a második részt, tehát nem ismerhettem Odette ké­sőbbi sorsát, mint ahogy most sem tudom, mi történik később, én ugyanis remélem, hogy a folytatásos nem szakad meg itt. Florin Zamfirescu (Silviu Buţecan): Az a kellemes meglepetés ért, hogy szerepem megkedvelték a tévénézők, akik kíváncsian várták Silviu Buşecan jellemé­nek alakulását. Őszintén megvoltam, hogy egyáltalán nem akartam tévé- (Mihai Teodorescu felvételei) folytatásosban játszani, ugyanis ez­­több évi folyamatos filmezést je­lent, Andrei Blaier rendező viszont segí­tett legyőzni a félelmem. Mostanra meg­változott a véleményem, és azt vallom, hogy 20 játékfilmbeli szerepem összesen nem ér fel a folytatásosbelivel. Főleg ami a népszerűséget illeti, hiszen így könyt-í­nyebben megismeri a nagyközönség a szí­nészt. Az általam alakított szereplő meg­lepő fejlődésének folytatásaképpen pro­­letkultos költő karrierje vár rá, ami szá­momra különleges alakítási lehetőségeket nyújt. Mitică Popescu (Virgil Bălan — a Csá­szár) : Virgil — a Császár az ő felcserélhetet­len belapított svájci sapkájával, elegáns fehér selyem saljával, nagyvagány atmosz­férájával. Egy olyan szerep, amely renge­teg komplex helyzetet teremtett, egy o­­lyan szerep, amelyet megkedveltem, s ami újszerű volt színészi karrieremben. Általa átéltem a hős négy éven át tartó fejlődé­sét és nagyon sajnálnám, ha nem folyta­tódna. Ovidiu Iuliu Moldovan (Petre Bălan): Ki volt, ki ez a Petre Bălan? Kimondot­tan feltűnést keltő hős, annak az ember­nek a varázsával megáldva, aki sokat uta­zott, akinek rengeteg külföldi kapcsolata van (Spanyolország, Franciaország), aki széles látókörű és rugalmas a dolgok megítélésében, s aki egyre inkább új, me­rész eszmék hirdetőjeként tűnik ki. Mint­hogy a megye titkos­szolgálatának a fő­nöke, az a nehéz feladat hárul rá, hogy különösen zavaros időszakban politikai e­­rők alakulását irányítsa. Kedvemre való volt a szerep, magam is csodálkozva fi­gyeltem az általam életre keltett hős szak­mán belüli, és különös családi életének alakulását. Nem szeretnék megválni tőle, amíg sorsa be nem teljesedik. Ileana Dănălache ankétja Ion Besoiu Florin Călinescu és Valeria Seciu Együttzenélők 1981 elején a Hargita megyei Kápolnás­­faluban újjászületett egy félévszázados fú­vószenekar. Both József tanár — az e­­gyüttes szervezője, Köllő Ferenc karmester távollétében a próba irányítója — hang­szerét hagyja ott pár percre, míg szűkebb birodalmában, az iskola fizika-laboratóriu­mában elmondja a zenekar rövid történe­tét.­­ A falu első igazi fúvószenekara 1935- ben alakult, de az igény korábban is meg­volt, próbálkozások már azelőtt is történ­tek. Ekkor viszont 12 tagú együttes jött lét­re, s az egyesület tagjai bizony komoly anyagi áldozatokat vállaltak a hangszerek megvásárlásával, a karmester fizetésének biztosításával. Pár évtized munka után a tagság kiöregedett, a zenekar feloszlott. 1979-ben kezdtük újra a szervezést, ma­gam is ekkor vettem elő a hangszert, de láttuk, hogy amit csinálunk, nem az igazi. Nagy nyereségnek könyvelhetjük el, hogy tavaly sikerült a már nyugdíjas Köllő Feren­cet meghívnunk karmesternek, ő a borszéki együttesből országos hírű zenekart nevelt, reméljük, az itteni tanítványaiban se kell majd csalódnia. Tény, hogy másfél év óta, mióta ő foglalkozik a zenekarral, óriásit fejlődtünk, fokozódik irántunk az érdeklő­dés a faluban, és ahány versenyen, sereg­szemlén megjelentünk, mindenütt érdek­lődést keltettünk. Egy éve még csak 21 zenészből állott a csoport, idén augusztus közepére már 34 tagot számláltak a próbákon, s ezek nagy része fiatal. A klarinétosok között 3 fiatal, egy egészen gyerek, a trombitások közül két fiatal, egy gyerek, a tenor-szólamban két felnőtt, 4 fia­talember ül, a basszusban két fiatal és két korosabb férfi muzsikál, a kíséret pedig, egyetlen idős ember mellett, 8 fiatal! Ismét Both Józsefé a szó. — A csoport legidősebb tagja 50 év körüli, ezt az együt­test a fiatalok lelkesedése támasztotta fel. A karmestert most is zsebtől fizetjük, hi­szen tulajdonképpen a magunk kedvére muzsikálunk, örvendünk, hogy bár a drága hangszerek egy részét sikerült különböző feloszlott fúvószenekarok maradékából ösz­­szeszednünk. József Ágoston egy hatalmas tuba — a zenekar legmélyebb hangszere — alatt gör­nyed hazaindulóban. Nemrég szerelt le a hadseregből, utána jelentkezett a zenekar­ba. — A katonaságnál kürtös voltam. Mi­kor hazajöttem, éppen alakulóban volt a ze­nekar. Jelentkeztem, s szerencsére hangszer is került, méghozzá egyedülálló, ilyen nem nagyon akad a környéken. Bátyja, Jenő vékony fekete fiatalember, klarinétáját csomagolja. — Nem lehet kap­ni az üzletben becsületes hangszert, ezzel csak kínlódunk... Már vettem volna, de az egész országban nincs. Ő annak idején Tamás Mihály bácsitól tanulgatott hegedülni. Ez a hajdan Kápol­­náson tanító, régesrég nyugdíjba ment ta­nítóbácsi többet tett ennek a falunak a zenei műveltségéért, mint amennyit talán egy ingázó zenetanár tett volna az elmúlt 30—35 év alatt. Irányításával legalább száz falubeli gyerek ismerkedett meg a kottával, a hangszerkezelés elemi isme­reteivel. Igaz, ő hegedülni tanított csupán, de a mai fúvószenekar nem egy hangszere mögött olyan fiatalok ülnek, akik az ő he­­gedülgetésétől felbátorodva keresték meg egymást, hogy összetalálkozzanak a zene szeretetében. Orbán László érettségizett. Kürtön játszik a zenekarban és korántse érzi terhesnek kevésbé iskolázott kortársaival együtt mu­zsikálni. Farmert egyébként nem csak ő vi­sel az együttesben, van az másokon is, kö­zöttük a legkisebbeken, az alig 13—14 éves gyerekeken, akik egyelőre a kottatartót ha felérik. — Nő az utánpótlás — mondja Both József, aki egykori művelődési otthon igazgató­ voltát meg nem tagadva, „csak" fizikatanárként is a falu egész művelődési életének távlatában gondolkodik. — Zene­tanár kellene, volt itt Kápolnáson olyan kórus, hogy sehol különb, de negyed zene­katedráért nem költözik senki ide, még ingázni se akarnak az utóbbi években, így nem csoda, hogy kórus nincs, pedig ahogy a fúvószenekar újjászületett, az énekkar is feltámadna, szeretnek az idevalósiak éne­kelni, és az iskolából elindulva egy évtized alatt megújulhatna a falu egész zenei mű­veltsége. A fiúk, a férfiak most már el­kezdték a munkát, a lányok, a nők számára kellene leginkább a kar, bár ha őszinte akarok lenni, ránk fér az valamennyiünkre, mert a kórus fejezi ki legjobban az em­berek egymásrautaltságát, azt, hogy össze­tartozunk valamennyien, végzettségtől, kor­tól, nemtől függetlenül. Már egy dalcsoport összeállása is eredmény lenne, ingázó kar­mesterrel, úgy, ahogy a zenekarunk dol­gozik. .. Both József vágya nem elérhetetlen, an­nál is inkább, mert ő korántsem hagyatko­zik csak elképzeléseinek vázolására. Egy­kori fúvószenekari tag fiaként életre kel­tette a hajdani zenekar korszerű utódát, biztos vagyok abban, hogy az énekkarral kapcsolatos elképzelései is előbb-utóbb va­lóra válnak Kápolnásfalu és mindannyiunk közös hasznára. „Van-e jobb szemléltető eszköze a társadalmi szolidaritásnak, mint a kar? Sokan egyesülnek valaminek a megvalósítására, amit egyes ember, ha még olyan tehetséges, egyma­ga nem tud megvalósítani. Ahol egyet­len ember hibája mindent elronthat." — írja Kodály Gyermekkarok című írásában. Szavait Both József is ismeri, és remélni szeretném, hogy előbb-utóbb kerül zene­tanár, karvezető, aki, akárcsak a kalota­szegi falvakat felpártoló zenetanárok, ha kell, ingázva, de elkezdi az együtténeklés­­re nevelést ebben a nagyon módos, magá­ra sokat adó, emberileg máris nagyon igényes havasalji faluban. Hogy ne csak a fúvószenekar, de az ének is hirdesse az itt élők zeneszeretetét. Kovács Nemere Ifjúmunkás 5

Next