Ifjúmunkás, 1989 (33. évfolyam, 1-51. szám)

1989-09-30 / 39. szám

Futóhomok Costinesti-en * (Folytatás előző számunkból) Július 30. reggel. Az elemzett film (helyszűke és a közönség érdeklődése miatt csak a játékfilmet említeném): Jégvirágok. Az első kérdést Anda Onesa színésznőnek „szegezik“: igaz-e, hogy nem profi színész? A válasz nem ké­sik: Igen, filozófiát tanít egy fővárosi középiskolában, szereti a mesterségét és esze ágában sincs feladni. De azért vonzza a színészet, és szeretné, ha újabb filmszerepeket kapna. Miközben válaszol, a mellette ülő Angn­el Móra sem tétlenkedik, szorgalmasan kanalaz­­gatja Anda fagylaltját A közönség mulat. A rendező abba kell hogy hagy­ja a „rablást“, ő következik, valódi vi­harban filmezett-e, kérdezi valaki. Nem, egy 11 000 lóerős légturbina „sü­vített“,­­nem túl sikeresen, a szemfüles Nicolae Ulieru kritikus észrevette, hogy hóvihar ugyan volt bőven, viszont a fenyők egy milliméternyit sem moz­dultak). Este Con-Secventa osztás. Iszonyatos tolongás nem Gica körül, aki legalább annyira nélkülözhetetlen figurája a Gálának, mint Sorin Stanciu. Fontos­kodó, szigorú, ritkán mosolygó arca sehogy sem illik apró termetéhez, riká­csoló hangjához, strandsapkájához, rö­vidnadrágjához, így aztán senki sem veszi komolyan vérszomjas fenyegető­zéseit, még ő maga sem. Épp hogy elül a zajongás és már itt is van Sorin Stan­­ciu 4 d­. Andrei Blaiert, a játékfilm rendezőjét leszámítva. Felettünk fel­hők tornyosulnak vésztjóslóan. A film megkezdődik, drukkolunk, hogy ne essen. Már-már azt hisszük, hogy meg­­úsztuk, mikor a sci-fi rajzfilm, a Csilla­gok fia kellős közepében megered. Csakhogy az elszánt drukkereket nem olyan fából faragták. Behúzódunk a zsűri megürült asztala alá, lábunk azért ázik, de rá se rántunk. Bízunk benne, hogy Dan legyőzi a gonosz Van Kleefet és hogy az eső eláll. Éjfél előtt tíz perccel boldogan távozunk. Kívánsá­gunk teljesült Másnap reggel Mircea Toda, a rajz­film rendezője, indítja a beszélgetést: „Rajzfilmünk története eléggé kalan­dos. Eredetileg sorozatnak képzeltük el, aztán rengeteg munka után mégis úgy döntöttünk, jobb, ha csak egyetlen film lesz belőle. A Csillagok fia két év alatt 40 000 rajz felhasználásával ké­szült el, nyolc grafikus jóvoltából­. Na­gyot nyelek a számok hallatára, de azért izgatottan várom a véleményeket a Nagyvakációról. Nem sokáig kell vár­nom: Blaier filmje eltávolodott a való­ságtól, másrészt pedig lehetett volna rövidebb is. Megkeseredik a szám íze, nekirontok a mikrofonnak (szerencsére Sorin Stanciu keményen tartja, s el­mondom, szerintem a film rendkívül elgondolkoztató képet ad önzésünkről, rohanásunkról, mulasztásainkról... To­vább: Cristina Corciovescu filmkriti­kust felelősségre vonják, amiért a Cos­­tineşti-i Gála nem szerepel az újonnan megjelent Secolul cinematografului c. filmlexikonban... és a Con-Secvenţából kiderül, hogy a Disco-Ring lemezlovasát Eugen Barbunak hívják. Vicc nélkül. Este még azt is megtudjuk, hogy Eu­­sebiu Ştefănescu percekig tud németül és japánul beszélni, garantáltan helye­sen, anélkül, hogy tudná, mit is mond. Hiába, ha a szerep így kívánja... Kö­vetkezik: Mária és a tenger. Augusztus elsején reggel, Eusebiu Ştefănescu folytatja eszmefuttatását a színészről: „Mindenkiben fellelhető mindenféle tulajdonság­ A színész fel­adata az, hogy a tulajdonságok valame­lyikét felnagyítsa magában — a szerep­től függően“. Ez csak amolyan beveze­tő. Keresztkérdés következik Mircea Ancahoz: „Most, a film után, Alber he­lyében kit választana: Máriát vagy a tengert? Kis gondolkodás után Mircea feltalálja magát: „Hát benne van a címben: Mária és a tenger!“. Pillanat­nyi szélcsend a „társalgóban“, aztán el­szabadul a pokol. Mircea Mureşan film­jét a legkülönbözőbb jelzőkkel illetik: gyönyörű, együgyű, őszinte, erőltetett, de az ajtót egy leendő orvosnő teszi be: unalmas, vontatott, nincs semmi mon­danivalója, mintha nem is létezne (? !) Megkértem Rodica Horobetet, a nép­szerű fiatal színésznőt, akit legutóbb az Egy nyár Marával c. filmben láthat­tunk viszont, mondja el, milyennek tartja a Mária és a tengert. „Nagyon felháborított az a vélemény. Az ember nem értheti, nem érezheti át Mária gyötrelmét addig, míg hasonló helyzet­be nem kerül. De ez még nem jelenti azt, hogy ilyen lelkiállapot nem léte­zik! Itt van végre egy film, amely az emberi szép érzéseket valódi mivoltuk­ban, igaz módon mutatja be, s akkor így viszonyulunk hozzá. Igaz, voltak, akik megértették és szerették a filmet, de mégis úgy vélem, hogy manapság az érzékenység, az érzelem árfolyama hanyatlóban van. És ez elkeserít Van­nak érzések, amelyek után vágyódsz s mégis visszafogod őket. Ez történt Má­riával, amikor Ion Jianu obszervatóriu­mában látni akarta Saturnus gyűrűit, hogy legalább így hozza magához köze­lebb Albert. Ezért kell nekünk, embe­reknek, megértéssel és türelemmel kö­zelednünk egymáshoz“. Meglepetten vettem tudomásul, hogy Rodica mind­össze húszéves. Ki gondolná róla, a Mara... beli szerepe után ítélve...? Két egymást követő este Stefan Ior­­dache volt a bemutatott filmek film­szereplője. Ezért is vonnám össze a fil­mekhez fűzött megjegyzéseket. Stefan Iordache játéka mindkét műben le­nyűgöző, így magától értetődik, hogy a kérdések, dicséretek nagyrészt neki szóltak. Éspedig: „Milyen hercegi sze­repeket tartogatnak még számára?“ Válasz: „Megelégszem Laiéval“. (Már­mint a November, utolsó bál főszerepé­vel). A második filmről két véleményt idéznék: „vannak filmek, amelyekről egy ideig nem tudsz semmit mondani; idő kell hozzá, hogy megemészthesd. Ilyen film szerintem az Akik az életük­kel fizetnek“. „Eddig ez a legjobb film. A történetet mindannyian ismerjük, de itt Cam­il Petrescu életművének szinté­zisét kapjuk.“ A gála utolsó játékfilmje: Egy stúdió sztárt keres, Nicolae Corjos rendezésé­ben. A főszereplő, Mihaela Telea, szen­zációt kelt. Még a film bemutatása előtt az ifjú hölgyet virágok özönével borítják el rajongói-barátai. Valóságos kommandó. Meg is érdemli: fantaszti­kus energia, őszinteség, életöröm árad belőle, tekintete, mozgása kiforrott egyéniségre vall és nagy tehetséget sej­tet. Hogyan lett „sztár“? Egyszerűen és mégsem, felelt ő másnap reggel. „Meg­láttam az újságban a hirdetést, hogy ilyen és ilyen lányt keresünk... és je­lentkeztem. Nicolae Corjos szörnyen meggyötört a próbákon, aztán azt mondta, hogy várjak. Én meg vártam. És egy szép napon... csengett a tele­fon. Felszólítottak, hogy jelentkez­zem ... ennyi.“ Ennyi. Vasárnap, augusztus hatodi­kén befejeződött a Costineşti-i filmgá­lának még egy felvonása, a 12. De ha hiszünk Nicolae Corjos kijelentésé­nek — márpedig hinnünk kell —, mi­szerint „a film futóhomok“, akkor a jö­vőben tanúi leszünk, ki(ke)t nyelt el milyen — újabb — kincse (ke) t vet ki magából... Barabás Balázs Ifjúmunkás 5 '■ • •Üvegfigurák - Első, egész estét betöltő drámája, az Angyalok csatája megbukott (ennek későbbi átdolgozott változatát, az Or­pheus alászállt címűt viszont pályafu­tása jelentős állomásaként emlegetik), második darabja, az Üvegfigurák már állítólag osztatlan sikert aratott majd fél évszázaddal ezelőtt. Társulataink közül is játszotta néhány, az évek so­rán. Persze, igazán sikerszériákat Ten­nessee Williams más művei (A vágy villamosa, Macska a forró bádogtetdő, Az ifjúság édes madara, Az iguana éj­szakája stb.) értek meg. Az Üvegfigurá­kat némileg az is futtatta, hogy mind­össze négyszereplős darab, könnyen színpadra állítható és­­ utaztatható is. Úgy tűnik különben, hogy Williams divatja — mert volt divatja! — múló­félben van, műveit rostálja már az idő. Egyesek éppen azért hullanak ki ezen a rostán, mert kimondottan adott kor­hoz, helyhez, nézőhöz szóltak, még ha látszólag örök emberi húrokon játszot­tak is. Az Üvegfigurák még szembeszegül az elmúlás fenyegetettségével, noha a mai néző a déjá vu érzésével inkább kívül­ről követi Laura, Tim, Jim és Amanda küzdelmét a léttel az önmegvalósítás kicsikarásáért vagy egyszerűen a vege­tálás, a magába zárkózás jogáért. Az amerikai Délről elszármazott férj és apa nélkül maradt három Wingfield és a véletlenszerűen, de nem véletlenül melléjük csapódó Jim O' Connor életé­be nyújt betekintést az író, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a har­mincas évek végi USA elesett, félresi­került egzisztenciái­g vergődő kisembe­reit lélekközelből láttassa a nézőkkel. Nosztalgiázó, múltjából erőt merítő, családjáért aggódó, a jót nem mindig jól akaró anya, az üvegmenazséria vi­lágába menekülő, kisebbrendűségű ér­zéstől károsult sánta vénlány és egy in­kább hőzöngő, mint lázadó fiú együvé zártsága, egymásrautaltsága teremti meg a fojtogató levegőjű mikrovilágot, amelyet a látogatóba hívott demagóg­ tisztelettadában célratörő Jim sem tud (nem tudhat és nem is akar) megnyitni a tágabb világ felé. Elmond pár közhely-igazságot és sietve távozik. Tom is útra kel, hogy az életkalandokat ne csak mozivászonról láthassa, maga élje meg. Mind a négy hős tragikomikus alak. A diákköri sikerek bűvöletéből még magához nem tért Jim éppúgy, mint a kudarcra ítéltetést eleve elfogadó Lau­ra, a kék hegyek romantikáját visz­­szasóvárgó anya szintúgy, mint Tom fia, aki ugyan eljut helyzete tarthatat­lanságának felismeréséig, de nem lát kiutat belőle. Illúziókba menekülnek, azokat kergetve álomvilágban élnek valamennyien. Az Északi Színház (Satu Mare) ma­gyar tagozatának előadása egészében a színmű hűséges tolmácsolása. A pro­dukció azonban több is, kevesebb is ennél. Parászka Miklós rendező így fogal­mazza meg az előadás célját: „A hu­mánum racionális védelme lenne az utolsó lehetséges variáció. Ennek sej­­tetése-igenlése lenne a színmű katar­zis-alapja. Az előadás építése során idáig szeretnénk eljutni.“ Hát... arány­lag könnyű ezt a „sejtetést-igenlést“ ki­hüvelyezni, benne van ugyanis a da­rabban. Ezért jobban érdekelt az, ami csak lehetőség a darabban, szöveg mö­götti terület, az, amit egy fiatal rende­ző autonóm olvasata tükröz. Ilyesmi­ben azonban csak alig részesülünk. Ha­csak azt nem tekintjük egyéni olvasat­nak, hogy a komikus elemek kapnak nagyobb hangsúlyt, gyakran éppen a szöveg ellenében. Vagy azt, hogy szí­nészvezetése nagyon demokratikus: a figurát mindenki így vagy úgy hozza, de valahogy háttérbe szorul az egy­ütt­játszás, a team-szellem. Görgényi Gabriella díszletei biztosít­ják a játékteret, ám a három Wingfield világába nemigen segítik a betekintést. Laura gyerekszobája pedig melléfogás. A lány nem infantilis, inkább kora­érett, korán megkeseredett ember, az üvegfigurák gyűjtése ugyanis egysze­rűen pótcselekvés nála, menekülés a valóságból. Az anya (Amanda) szerepében Bo­­j­kor Ildikó Szicília tűző napja kemé­nyítette, temperamentumos, hangerős ,­ signorát alakít, aszinkronban a hősnő­­ emelkedett, választékos szövegével. Egy­­ USA-beli Délről származó nő elesettsé- ■ gében is tartásosabb, jobban megren- M dül, ha méltóságában sértik, ha az élet­e nyersességébe ütközik. Papp Éva (Laura) visszafogott játé-­­­ka motivált, szerephű. Gyanakvása, hi- Щ tétlensége ugyancsak az. Mégha ez a- £3 többi szerzőileg sem eléggé indokolt "tíj Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor talál­­ja hozása első és egyetlen titkos szerelmé- 3 vel nagyobb megrendülést, megrázóbb katarzist keltett volna, hogy kiváltson­­ belőle. Tom figurája a legösszetetebb. És­­ nem azért, mert narrátor is egyszemély­­­­ben. Koncz István elemében van, lát­­hatóan fekszik neki ez az amerikai , majdnem­ dühöngő fiatal szerepe. Len­­­­dületességében azonban túl is játssza:­­ sokat bíz a külsődleges eszközökre, min 3 közben pátosztól nem mentes szöveget mond. Kilyén László (Jim) az amerikai jö­vő emberét állítja elénk: magabiztosan szögletes, mindenre válaszolni tudó chief-jelölt típust, aki még „jótéte­ményre“ is képes. A színész magabiz­tossága azonban a színpadon meg­­megbicsaklik, olyankor főleg, amikor kifogy a Williams-hős propaganda szö­vegéből, és magára marad. Ilyenkor emberként esetlenebb ugyan, de mű­vészként meggyőzőbb. Varázslat nem történik, az előadás valahogy mégis áll a lábán. Talán azért, mert maga a színház nem szűnik meg varázslat lenni. (Azúr László ) n -ч1 Törékeny Hajdanán az embert, amikor első nél­külözhetetlen edényeit „gyártotta“, nem az esztétikum, hanem a célszerűség vezérelte. Később már díszítette is pél­dául agyagtányérjait,­­korsóit, s a leg­sikerültebbeket csak kivételes alkal­makkor, illetve dísztárgyakként hasz­nálta. A példa nem véletlen. A főváros köz­pontjában, a Lipscani utca szomszéd­ságában, az úgynevezett Üvegesek ud­­­­varában (Curtea sticlarilor) rejtőzik egy kiállítás, amely a porcelánból és üvegből készült használati tárgyak ha­zai „fejlődéstörténetét“ követi nyo­mon, az első agyagedény-leletektől a festett dísztányérokon át a huszadik századi kristálypoharakig. Az első edények tehát az ókorban ké­szültek, „közönséges“ agyagból: tároló- és ivóedények, tálak, kanalak — több­ségük szemmel láthatólag restaurálva, hellyel-közzel még a díszítőelemek is kivehetők. S a sok kerámia között egy zöld üvegcse­h gyógyszereket tárol­hattak benne. Olyan, mintha csak most vonta volna ki a forgalomból a gyógy­szerész, a kiállítás kedvéért. Ezt a be­nyomást csak megerősíti egy XVI. szá­zadi fehér porcelánmozsár, amit nem­csak a mai patikus, hanem a hagyo­mányőrző háziasszony is örömmel elfo­gadna és használna. Ebből az időszak­ból már gazdagon díszített porcelántá­lak is fennmaradtak, főúri porták „ha­gyatékai“. Az egyiken a fák között sö­tét árnyalakok imbolyognak az amúgy is sötét alapon, ami különben nem jel­lemző a kiállított porcelánokra. Annál inkább a feh­ér és a rózsaszín alaptó­nus, az aranydíszítés, és a világszerte máig használt motívumok: virág, levél, madár stb. A XVIII—XIX. századi por­celánfestők egy része azonban nem elégedett meg ennyivel, festményt „va­rázsolt“ a tálakra, tányérokra. A repro­dukciók benyomását keltő porcelánokon a pasztellszínek dominálnak. Témájuk — a mitológia —, kivitelezésük, motí­vumrendszerük a reneszánsz festmé­nyekre emlékeztetnek, ezért is tűn­nek ismerősnek. Mai szemmel nézve ki­csit talán zsúfoltnak hatnak, de egy kiállításon mindenképpen szépek. Mel­lettük szinte eltörpülnek a kidomboro­dó díszítésű rokokó csészék, csészealjak, törékenyek, kicsik, túldíszítettek. Egy­szerűbb, de legalább olyan gonddal­­ megmunkált az a rózsaszín­ fehér tányé­­r rákból, tálakból és csészékből álló kész­­í­tet, melyeken alig van díszítés: egy­ kiállítés két virág, és középen az Egyesülést jelképező, miniatűrökre emlékeztető díszítő motívum, aminek tökéletes raj­zát bármelyik középkori iniciáléfestő megirigyelhetné. A legszembeszökőbb az aranyosan tündöklő csésze, de ez sem hivalkodó. A készlet akár egy mo­dern lakás dísztárgya is lehetne, mint ahogy feltehetőleg annak idején sem ezzel terítettek. Annál többet használ­hatták viszont a kiállított XIX—XX. századi üveg- és kristálypoharakat, gyümölcsöstálakat, kancsókat. Szépek, praktikusak, de a laikus látogató sem­mi különlegeset nem fedez fel rajtuk, talán mert korban közelebb állnak hoz­zá. Ámde ne legyünk igazságtalanok:­­ a tartósabbnak tűnő metszett boros- és­­ pezsgőspoharak mellett leheletfinom­­ságúak is vannak, díszítésük azonban­­ nem nagyon látszik, mert megóvásuk­­ érdekében (is) filigrán ezüstbe foglal-­­­ták őket, így elsősorban a pompás öt­vösmunka köti le a látogató figyelmét - A látogatóét, aki a szó szoros értel­­el­mében betéved a két kicsi teremből­­ álló kiállításra, amelyet sem plakát, sem műsorfüzet nem „reklámoz“, s ahol a korszakokat feltüntető címké­ken kívül elkelt volna még néhány eligazító felirat: a művész neve, eseten­ként a tárgyak pontos neve stb. S bár a kiállítás anyaga hiányos — évszáza­­­­dok, stílusok maradnak ki — érdemes­­ ide betérni...­­ Baróti B. Judit

Next