Ifjúsági Magazin, 1970 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
panaszkodtunk az újságírónak, pedig anyuka egyáltalán nem szokott panaszkodni. Erre borzasztóan kényes . . . Iszonyú gondokkal gyűrkőzött egész életében, és mindig a munka nehezebbre jutott neki, de panaszkodni senki sem hallotta. Mosolygósnak, vidámnak ismerik az emberek. Azt mondja, neki nincs joga siránkozni, mert ő tehet mindenről. Ha lemondana a művészetről, kereshetne magának állást, hiszen levelező úton leérettségizett, és gépíró tanfolyamot is végzett. Lehetne rendes fizetése, SZTK-ja, s nem kellene nehéz alkalmi munkát vállalnia kevés pénzért. Már tíz éve bejár a Képzőművészeti Alap kollektív műtermébe, ott ő a művészek mindenese. Műveket szállít kiállításra, zsűrizésre, bronzöntőhöz, a táskája mindig dögnehéz. Ha csak hozzájutok, segítek neki, bár olyankor mindig veszekednem kell vele, mert azt hiszi, hogy csak ő van vasból, én pedig gyönge virágszál vagyok, öt-hatszáz forintnál több jövedelme havonta sohasem volt, s nyáron eljárt kapálni, télen havat lapátolni, de a műteremből semmi pénzért sem maradna el, mert ott tanulhat. Szabad perceiben megfigyeli a művészeket munka közben, ellesi a mesterségbeli fogásokat, titkokat. Ez a műterem az ő főiskolája ... Szóval, csak azért mondom, hogy nem volna szép, ha mást mutatnánk, mint ami van, de az sem vezet jóra, ha folyton a szegénységünkről beszélnek. Anyám valóban sokat nélkülözött, de nekem mindig előteremtette a legszükségesebbet. Az idén érettségizem. Dolgozni fogok, és veszek anyunak csizmát a fizetésemből, a lyukas cipőjét pedig elégetem . . . CSODÁLATOS EMBER Amikor megérkeztünk a békásmegyeri kis lakásba, mind a két kályha duruzsolt. De közben leégett a tiszteletünkre bővebben porciózott szén, és máris érezzük a falon éktelenkedő szörnyeteg dermesztő leheletét. Takarékoskodni kell a szénnel. Takács Erzsébet szobrászművész eljutott már az önálló tárlatig, annyi pénze azonban még sohasem volt, hogy egész télre megvehesse tüzelőjét. Kisebb tételekben vásárol, vagy legendás „szoborlátta” táskáját tömi meg forgáccsal, szénnel, hogy estére bemelegítse a szobát. Erzsike kimegy a konyhába, majd ökölnyi szobrocskával tér vissza. — Anyu legelső önportréja — mutatja. — Valamennyi szobra közül ezt szeretem legjobban. Hatodikos voltam. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy világosság van a szobában, anyu az asztalnál ül, és elmélyülten dolgozik. „Mit csinálsz?” kérdeztem, és ő bűnbánó arccal fordult felém. Sokszor dolgozott vagy tanult éjszaka, s ha ilyenkor felébredtem, mindig lelkiismeret-furdalást érzett. Én viszont boldog voltam, hogy sikerült felébrednem. „Az önportrémat mintázgatom” — mondta, és már hozta is az ágyhoz a fejecskét. Nem nézett tükörbe. Azt mondta, az ujja hegyében érezte minden vonalát. Sokszor festették őt népviseletben, mert nagyon szép magyaros arca van, de a szobrászok egyszer sem mintázták meg a portréját. Megtette ő maga. Abban az időben kezdtem megérteni anyut, addig csak szerettem. Sokat mesélt a gyermekkoráról, Mezőkövesdről, ahol egy kis nádfedeles házban kilencen voltak testvérek. És Kisjankó Bori néniről, aki megdicsérte iskolai rajzait, aztán megtanította hímezni. Én sohasem láttam Bori nénit, de úgy gondolok rá, mint egy mesebeli jóságos anyókára. A mezőkövesdi nagyapát elvitte a háború. Anyám volt a legidősebb a testvérek közül, hát dolgozott az egész családra. Napszámba járt, mosott, takarított, hímzett, és nevelte a nagybátyáimat. És nem tört meg soha, mert törhetetlennek hiszi magát, néha valósággal szikrázik az optimizmusa. Nem azért mondom, mert az anyám, de — higgyék el — csodálatos ember. Persze szomorúnak is láttam nemegyszer. Előfordult, hogy sírva fakadt. Akkor mind a ketten sírtunk. Például, amikor a Derkovits-pályázaton kudarcért vallottunk, nagyon beborult az ég. De hamar kiderült... Békásmegyer felett most tömött hófelhők mocorognak, az udvaron át vezető út csontkemény. Északi szél bontogatja szíjostorát, nagyon hideg van. Erzsike mosolyogva int búcsút a kiskapuban, majd egy hosszú pillantást vet a buszmegálló felé. Hátha ma korábban hazajöhet az anyja. Szobrot cipel a főváros havas forgatagában, s ha ziháló tüdővel megpihen valahol, karcsú márványokon káprázik a szeme. SZAPUDI ANDRÁS ÍRÁSA FOTÓ: LUGOSSY ISTVÁN