Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-04-01 / 4. szám
kelni. Ez az élmény megpecsételte sorsát. Megkísérelte utánozni Huddie Ledbettert, és az utánzás sokkal jobban sikerült az eredetinél. De egyelőre csak kocsmákban énekelt. Ivott és énekelt. Ezer és ezer kocsmában ivott és énekelt, végig egész Amerikában. Olyannyira, hogy súlyos undort kapott, haza is ment. „Egy egész éven át szűzies kislány voltam, szolid ruhácskákban jártam, és a stréberségig jó tanuló voltam, hogy szüleim akarata szerint tanítónői oklevelet szerezzek.” De hozták neki a hírt, hogy San Franciscóban énekesnőt keres a Big Brother and the Holding Company együttes. Janis Joplin szemvillanásnyi idő alatt a tengerészek városában termett, és éppen ilyen sebességgel ott folytatta a részegeskedést, ahol valamivel korábban félbehagyta. Úgy látszott, sikerének a züllöttség sem vethet gátat. 1967-ben Montereyben — ugyanott és ugyanakkor, mint Jimi Hendrix — egy csapásra világhíres sztár lesz belőle. Lemezei csakhamar milliós példányszámokat érnek el. Többé nem iszik olcsó sört, alkoholból csak a méregdrága Southern Comfort whisky kell neki. És a kábítószer, amely soha nem hiányozhat útipoggyászából. LSD, hasis, heroin — már annyira rabul ejtette a fehér porok narkózisa, hogy nyílt színen, koncert közben szippant belőlük. Eksztázisa tetőfokán következik a jól ismert rekedt ordítása, hörgése, mikrofonba köhögése. Ekkor ráncigálja fel a színpadra a fiúkat. Azt mondják, ebben az állapotában a saját öreganyjánál is öregebbnek látszott. Tehetségének őszinte hívei komolyan aggódtak érte. Orvoshoz erőltették, akiről így nyilatkozott a vizit után: „Azt mondta, felpuffadt a májam. Soha többé nem jövök ehhez az orvoshoz.” Máskor meg: „Nem vitás, hogy vigyázhatnék jobban az egészségemre. Akkor egypár évvel tovább élhetnék. De mi a fenének?” És jött Hollywood a tizennégy ampulla kokainnal. GYÚJTÓZSINÓR Van egy szólásmondás, amelyre akkor szoktunk hivatkozni, ha valaki hetykén tékozolja önmagát: Vigyázz, a zsinórnak két vége van! Ne siess nagyon a túlsó végére! Jimi Hendrix, Brian Jones és Janis Joplin olyannyira siettek, hogy sorsuk nem is a közönséges zsinórhoz, hanem egyenesen a gyújtózsinórhoz hasonlított. Mindhárman elégtek, dühösen, szikrázóan sisteregve, mégis dermesztőhidegen, embertelenül. De miért? Az üzlet húsevő virág. Fedeles orchidea, gyönyörű, csábító növény, pompás kancsó, fenekén a halálos ragaccsal. Sokan beleszédültek már. Gyanútlanul, naivul, jókedvűen, akár az önfeledt rovarok. Tarka, zenélő, fénylő, egy nyárra született rovarok. A pop-világ három hírneves halottja tudta ugyan, hogy az élet a csodák sokasága, csak azt nem tudta, hogy miért s hogyan az. Nem tudták, hogy kényes máglya az élet, a tűz és a víz harmóniája, s akár a tűz, akár a víz lesz több ezen a máglyán, elpusztulunk menthetetlenül. Vagy kialszik a láng, vagy sebes vágtába kezd, és úgy alszik ki. Hamucsík marad belőle, mint a gyújtózsinórból. Máglyánk — az élet — egyszeri és megismételhetetlen. Meg kell tanulni, hogyan szabályozzuk. Ilyen készüléket nem árulnak a műszerboltokban, nem lehet készen megvásárolni sem forintért, sem dollárért, de még az angol korona gyémántjaiért sem. Ezt a készüléket magunknak kell feltalálni, izzadságos, hoszszadalmas türelemmel megépíteni éppen olyanra, amilyen szabályozó készülékre szüksége van a mi egyszeri és megismételhetetlen életünknek. Orfeusz óta tudjuk, hogy a muzsika nagy dolog. De az élet valószínűleg a muzsikánál is nagyobb dolog. Ebből következik, hogy aki muzsikál, annak élni is meg kell tanulnia. Megtanulni élni , de nem kábítószeren élni. Mert aki kábítószeren él, az tudvalevőleg a halált hizlalja, és a gengsztereket gazdagítja. És a muzsika barbár kultusszá lesz. Borzalmas kultusszá, amelyben az élvezet szenvedélye együtt jár a rendszeres emberáldozattal. Ha valaki túlzásnak tartja ezt, gondolja végig: hétköznapi vérmérséklettel nem lehet úgy felfokozni a szenvedélyt, ahogy azt a pop-koncertek világsztárjai szokták. Kell a dopping, hogy sikerüljön végletekig sűríteni az eksztázist, nehogy csalatkozzanak várakozásukban a hódolók. Hiszen a publikum éppen a szélsőséges szenvedélyekért isteníti sztárjait. Sztár és publikum egymást kergeti bele a szélső határig fajuló fortisszimóba. A sztár hivatásszerűen köteles felszítani magában a mesterséges őrületet, mert ha nem felel meg a hódolóknak, lepottyan a hírnév tenyeréről. Túlfeszített életritmusában először azért nyúl hasisért, hogy bírja az iramot, aztán meg azért, mert rabja lesz a narkózisnak. És anélkül, hogy akarná, gyújtózsinór lesz belőle. És anélkül, hogy rajongói akarnák, megérlelődik az emberáldozat. Az ilyesmire szokták mondani: ördögi kör. Valóban az, többszörösen az, de a józan ész éppen elegendő, hogy kibújhassanak belőle — már akik benne vannak. GERENCSÉR MIKLÓS QU 25