Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-04-01 / 4. szám
Bérházak lépcsején ült egykor s úgy lesett megalvadt délutánon ébren álmokat egy puskavégre felnőtt kisgyerek. A gang kövén legyekkel hált a nap. „Wir fahren" — szólt a nóta utcahosszat, és szöges csizmatalpak széttapostak mindent. A felbolydult világ csak hányt és reszketett. Amikor egyedül megyek, akkor is jöjjetek velem, rokoni holtak, távoli harctereken mind, ti, akik voltak. Akikért szó de sok volt, s akikért oly kevés tett, jöjjetek, bárha holtan, jöjjetek, úgyis éltek. Mint utolsó délután a karácsonyfa-vásár olyan olcsó és sietős az emlékezet. Hullák a havas utcán. Aztán kézzel vájkálások egy lóban. Nem talál élőt az üzenet. Piszkos vödör jár kézről kézre, míg lebukik végül a lék alá. A villamos: kerekekkel égnek. Szélütötten lógó vezetékek. És felirat: „Jön, jön Szálasi” — a ház falán. Csak egy nap a világ? Csak egy nap a világ? Nem. Véghetetlen perce beleférhet egy mozdulatba is, ha az az élet. Északról, Vácnál tüzek égnek, Keletről dörgés közben jön az ének. Délről repeső hír az országutakról és gyors csapás: bezárul a kör Nyugatról. Azóta mondjuk úgy magunkat: ember. Robbannak és elszállnak velünk az évek, s ránk csodálkoznak régi novemberük és márciusuk mögül a szegények. És mi úgy nézünk rájuk vissza — átrepülve akár huszonöt évet — mintha most lennénk ifjak. S most születne az igazi ének. ❖ így kezdődött, egy véghetetlen perccel. Akkor még süvítő vijjogások húztak, sírtak a Duna felöl. Öblösen csuklótt, bömbörgött a páncélököl. A csizmákban levágott lábak. — Húzzátok le a cipót! — azután a part szélén sorbaálltak. rm 27 Hí