Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-05-01 / 5. szám
MEZEI ANDRÁSCSUNDI Az egész galeriban Csundit tiszteltem a legjobban, aki abban az időben már nagyfiú volt, de még játszott a kicsikkel, és sose használta ki, hogy ő az erősebb. Átszaladtunk az Izabella téren, félkörnyit egyensúlyozva a szökőkút párkányán, és usgyi, a Szövetség utcába! — Hová viszel? — kérdeztem. Válasz helyett fütyült: — Ne törődj semmivel, kispajtás, gyere... — válaszolt végre. — Mit csinálunk erre? — Muzsikálunk — mondta a világ legtermészetesebb hangján. Belerúgtam egy üres konzerves dobozba. Éktelen csörömpöléssel oldalazott, majd az élén gurulva bekanyarodott egy stráfkocsi alá. — Nincs is muzsikánk — néztem föl a barátomra. — Hova mentek?! —• dörrent ránk valaki. Az Almási téri Hosszú állt előttünk zsebre dugott kézzel. — Csak úgy... — válaszolt Csándi, aki olyan kicsi volt a Hosszú mellett, akárcsak én őmellette. — Van egy staubod? — Nincs. — Pénzed van-e? Összerezzentem. Az ilyen nagyfiúcsibészek vették el a golyóimat, és meg is kergettek a téren. Csundi csak megvonta a vállát. — Se pénzem, se dohányom... „Vedd meg, pajtás, a dolmányom” — tette hozzá, de már éreztem a hangján, hogy ideges. A Hosszú ernyedten lógatta karját. Kiköpte szájából a csikket. — Vedd fel! — mondta vészjósló halkan. Gyorsan lehajoltam, de elkapta a galléromat: — Nem te! Az undok cigarettacsikk ott füstölgött egy köpés mellett a járdán. Csundi most nem fog lehajolni, pedig én akkor sem tartanám gyávának ... A Hosszú most hirtelen hátrafordult, lassan, gondosan eltaposta a cigarettavéget, majd váratlan, gyors mozdulattal elénk ugrott. Elfordítottam a fejem, de a Hosszú lelassította a mozdulatát, és a bal tenyerét puhán Csundi állára tette. — Majd legközelebb... A téren beszélgetünk egy kicsit... — csak ennyit mondott, és otthagyott bennünket. Csundi még néhány pillanatig úgy tartotta az állát, ahogy a Hosszú fölemelte. Tudtam, hogy nagyon, de nagyon ideges. És hogy nem adta volna olcsón ... — Ne félj, Csundi, majd megveretjük — mondtam. — Én ismerem a térről a nagy tusát. ő a legerősebb. Ekkor enyhült meg először a barátom arca. — Induljunk, pajtikám — mondta, és tarkómra tette a kezét. Az első hangszerüzletet az Erzsébet körút és a Barcsay utca sarkán találtuk meg. Gitárok, mandolinok és bendzsók hevertek összevissza a kirakatban. Középen pedig bársonytokban egy váltós szájharmonika csillogott. — Ilyet szeretnél? Csundi nem válaszolt, csak benyitott. — A váltós szájharmonikát szeretném megnézni. — Nézni? Nézheted, fiam, a kirakatban is ... Mennyi pénzed van ? — Mennyibe kerül? — kérdezett vissza a barátom. De az öregnek röntgenszeme volt. Idegesen hátrakapta a fejét. — Menjetek, menjetek, gyerekek! Nincs időm veletek foglalkozni. Szórakozzatok otthon, rengeteg dolgom van ... — Gyere! — markolta meg a karomat Csundi. A villamos hátsó ütközőjéhez rohantunk. — Ülj rá! összeszorult a szívem. A rendőrök leszedik a villamosok ütközőjéről a gyerekeket, és a javítóintézetbe viszik őket... — Ülj már le, ne félj! — rivallt rám idegesen. Éreztem, hogy útban vagyok. Féloldalt, óvatosan ráültem a hús, jobbra-balra kilengő ütközőre, a két kezemmel pedig a vastag gumitömlőt markoltam. Megálltunk a Rákóczi úton, a legnagyobb hangszerüzlet előtt. Tele volt emberekkel. Maga a tulajdonos kérdezte: — No, mit akarsz, öcskös? — Szájharmonikát. — Te is? — nyomott egy barackot a fejemre? — Ő még nem tud — mondta a barátom, miközben szemével a szájharmonikák között kutatott. — Ez az? — vett elő egy C-dúr Piccolo szájharmonikát az üveg alól. — Kipróbálhatom? — kérdezte Csundi. Megremegtem, hiszen egy fillérje sincs. Benyálazza a szájharmonikát, és a tulaj majd azt mondja: „Tessék megvenni, kérem!” Meg akartam húzni a könyökét, de már elkéstem. Az üzletben levő emberek felénk fordultak. A tulajdonos is megállt egy pillanatra. Homlokán keresztbefutottak a ráncok. Arra gondolhatott, hogy lopjuk az idejét, zavarjuk a vevőket. Megrántottam Csundi kabátját: „Tedd le!” De ő csak nézegette a szájharmonikát. Trillázva áradtak a hangok, mintha igazán madarat tartana a tenyeréhez, ezüsttorkú énekesmadarat... — Ki ez a fiú? — kérdezte egy magas, pocakos ember, aki hátul egy tangóharmónikát próbálgatott. A fehér és fekete billentyűkön ugráló tompa ujjai megálltak. De Csundi mindezt nem vehette észre, mert teli tüdővel fújta a szájharmonikát. Most már belerúgtam a bokájába. Nem verhet meg érte, mert csak neki akarok jót. Teljesen megőrült. Haja a szemébe hullott. Arcát eltakarta a harmonikát rezegtető jobb keze, csak a szeme ragyogott ki láza