Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1971-05-01 / 5. szám

MEZEI ANDRÁSCSUNDI Az egész galeriban Csundit tisztel­tem a legjobban, aki abban az idő­ben már nagyfiú volt, de még ját­szott a kicsikkel, és sose használta ki, hogy ő az erősebb. Átszaladtunk az Izabella téren, fél­­környit egyensúlyozva a szökőkút párkányán, és usgyi, a Szövetség ut­cába! — Hová viszel? — kérdeztem. Válasz helyett fütyült: — Ne törődj semmivel, kispajtás, gyere... — válaszolt végre. — Mit csinálunk erre? — Muzsikálunk — mondta a vi­lág legtermészetesebb hangján. Belerúgtam egy üres konzerves dobozba. Éktelen csörömpöléssel ol­dalazott, majd az élén gurulva be­kanyarodott egy stráfkocsi alá. — Nincs is muzsikánk — néztem föl a barátomra. — Hova mentek?! —• dörrent ránk valaki. Az Almási téri Hosszú állt előttünk zsebre dugott kézzel. — Csak úgy... — válaszolt Csán­­di, aki olyan kicsi volt a Hosszú mellett, akárcsak én őmellette. — Van egy staubod? — Nincs. — Pénzed van-e? Összerezzentem. Az ilyen nagyfiú­csibészek vették el a golyóimat, és meg is kergettek a téren. Csundi csak megvonta a vállát. — Se pénzem, se dohányom... „Vedd meg, pajtás, a dolmányom” — tette hozzá, de már éreztem a hangján, hogy ideges. A Hosszú ernyedten lógatta kar­ját. Kiköpte szájából a csikket. — Vedd fel! — mondta vészjósló halkan. Gyorsan lehajoltam, de elkapta a galléromat: — Nem te! Az undok cigarettacsikk ott füs­tölgött egy köpés mellett a járdán. Csundi most nem fog lehajolni, pe­dig én akkor sem tartanám gyává­nak ... A Hosszú most hirtelen hátrafor­dult, lassan, gondosan eltaposta a cigarettavéget, majd váratlan, gyors mozdulattal elénk ugrott. Elfordítot­tam a fejem, de a Hosszú lelassítot­ta a mozdulatát, és a bal tenyerét puhán Csundi állára tette. — Majd legközelebb... A téren beszélgetünk egy kicsit... — csak ennyit mondott, és otthagyott ben­nünket. Csundi még néhány pillanatig úgy tartotta az állát, ahogy a Hosszú föl­emelte. Tudtam, hogy nagyon, de nagyon ideges. És hogy nem adta volna olcsón ... — Ne félj, Csundi, majd megve­retjük — mondtam. — Én ismerem a térről a nagy tusát. ő a legerő­sebb. Ekkor enyhült meg először a ba­rátom arca. — Induljunk, pajtikám — mond­ta, és tarkómra tette a kezét. Az első hangszerüzletet az Erzsé­bet körút és a Barcsay utca sar­kán találtuk meg. Gitárok, mando­linok és bendzsók hevertek össze­vissza a kirakatban. Középen pedig bársonytokban egy váltós szájhar­monika csillogott. — Ilyet szeretnél? Csundi nem válaszolt, csak benyi­tott. — A váltós szájharmonikát sze­retném megnézni. — Nézni? Nézheted, fiam, a kira­katban is ... Mennyi pénzed van ? — Mennyibe kerül? — kérdezett vissza a barátom. De az öregnek röntgenszeme volt. Idegesen hátra­kapta a fejét. — Menjetek, menjetek, gyerekek! Nincs időm veletek foglalkozni. Szórakozzatok otthon, rengeteg dol­gom van ... — Gyere! — markolta meg a ka­romat Csundi. A villamos hátsó üt­közőjéhez rohantunk. — Ülj rá! összeszorult a szívem. A rend­őrök leszedik a villamosok ütköző­jéről a gyerekeket, és a javítóinté­zetbe viszik őket... — Ülj már le, ne félj! — rivallt rám idegesen. Éreztem, hogy útban vagyok. Féloldalt, óvatosan ráültem a hús, jobbra-balra kilengő ütközőre, a két kezemmel pedig a vastag gumitöm­lőt markoltam. Megálltunk a Rákóczi úton, a leg­nagyobb hangszerüzlet előtt. Tele volt emberekkel. Maga a tulajdonos kérdezte: — No, mit akarsz, öcskös? — Szájharmonikát. — Te is? — nyomott egy barackot a fejemre? — Ő még nem tud — mondta a barátom, miközben szemével a száj­­harmonikák között kutatott. — Ez az? — vett elő egy C-dúr Piccolo szájharmonikát az üveg alól. — Kipróbálhatom? — kérdezte Csundi. Megremegtem, hiszen egy fillérje sincs. Benyálazza a szájharmonikát, és a tulaj majd azt mondja: „Tes­sék megvenni, kérem!” Meg akar­tam húzni a könyökét, de már el­késtem. Az üzletben levő emberek felénk fordultak. A tulajdonos is megállt egy pillanatra. Homlokán keresztbe­futottak a ráncok. Arra gondolha­tott, hogy lopjuk az idejét, zavar­juk a vevőket. Megrántottam Csun­di kabátját: „Tedd le!” De ő csak nézegette a szájharmonikát. Trilláz­va áradtak a hangok, mintha iga­zán madarat tartana a tenyeréhez, ezüsttorkú énekesmadarat... — Ki ez a fiú? — kérdezte egy magas, pocakos ember, aki hátul egy tangóharmónikát próbálgatott. A fe­hér és fekete billentyűkön ugráló tompa ujjai megálltak. De Csundi mindezt nem vehette észre, mert te­li tüdővel fújta a szájharmonikát. Most már belerúgtam a bokájába. Nem verhet meg érte, mert csak ne­ki akarok jót. Teljesen megőrült. Ha­ja a szemébe hullott. Arcát eltakar­ta a harmonikát rezegtető jobb ke­ze, csak a szeme ragyogott ki láza­

Next