Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-07-01 / 7. szám
A ZONGORA VIRTUÓZA A koncertterem zsongása lassan elhalkul. Nemzetközi rádióadók bemondói visszafogott hangon konferálják az ünnepi hangverseny következő műsorszámát. Bartók: II. Zongoraversenyének szólistája: Kocsis Zoltán. Ahogy megelevenednek a hangszeren Bartók fájdalmas víziói, ahogyan kemény, fahangok váltakoznak tiszta, gyönyörű akkordokkal és kemény zörejekkel — úgy sűrűsödnek bennem a kérdések: honnan ismeri ez a tizenkilenc éves fiatalember azt a szorító sötétet, amely elől a zeneszerző világgá menekült? Honnan van ereje acélhangok billentésére? És miért érzem a zongorából jajduló szörnyű sikolyokra mégis: szép? És felfénylenek emlékezetemben Illyés Gyula Bartókról írt sorai: „... ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja”. Kocsis Zoltánt a találkozásról kérdezem. Mikor és mi volt az első élményszerű találkozása Bartókkal? — Először az egyetemes zenekultúrával találkoztam — mondja — és csak azután Bartókkal. Amíg a zenét nem éreztem, őt sem. Az első Bartók-mű meghallgatása viszolygást keltett bennem. Ahogy fejlődött az asszociációs készségem, úgy ragadtak meg kezdetben Bartók legegyénibb vonásai Az az igazság, hogy még most is nagyon keveset tudok erről a zenéről. Azt hiszem , a II. Hegedűverseny volt az a mű, amelyre először rácsodálkoztam. Kocsis Zoltán eddigi rövid életútjainak állomásai. Már hároméves korában kiderült rendkívüli muzikalitása. Családjában senki nem foglalkozott hivatásszerűen zenével, bár szülei tanultak zongorázni gyermekkorukban. ötéves korában felvették a fővárosi zeneiskolába, első tanárnője Szmrecsányi Magda volt. öt év múlva a Bartók Béla zeneművészeti szakiskola növendéke lett, korengedéllyel. Konzervatóriumi tanára Fülöp Tamás. És öt év múlva felvették a Zeneművészeti Főiskolára Kadosa Pál tanítványaként. Rendhagyó az évek száma, hiszen a zeneiskola nyolc év, a konzervatórium négy év kötelező tanulást jelent — de rendhagyó Kocsis Zoltán tehetsége is. 1969-ben megnyeri a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, számtalan nagy sikerű koncert szólistája itthon és külföldön, ő maga értetlenül hallgatja a feléje záporozó elragadtatott jelzőket. Kivéve egy-egy koncert előtti rövid időt — ezek élete legszebb percei —, mert számára a zenemunka, nehéz órák sokaságát jelenti. — Hogy a közönség tapsol — mondja —, az csak pillanatnyi értékmérője annak, hol tartok. Számomra egy sikerélmény van, ha a mű megszólal a maga igazában. Úgy, ahogyan azt a szerző elképzelhette, összesen kétszer fordult elő, hogy nagyon rövid ideig örülni tudtam ennek az érzésnek. Amikor úgy éreztem, talán sikerült. — Mennyit gyakorol egy nap? — Az változó. Egészen kiskoromtól kezdve úgy gyakorolok, ahogy érzem. Ez azt jelenti, hogy sokszor egész nap zongora mellett ülök. Ha nagyon fáradt vagyok és érzem, hogy nem megy, akkor a hangokkal foglalkozom. Billentéssel, színekkel, a hangokkal való fiziológiai kapcsolatommal. Most például egy Mozart zongoraversenyre készülök. Nem tudom még laza karral játszani. Bartókot már igen, Mozartot még nem. Pedig gyönyörűen el tudom képzelni. — Koncert után mit csinál? Hogyan oldja fel magában a feszültséget? — Lefekszem. Fáradt vagyok. És olyankor mindig nagyon jól alszom. BALRÓL JOBBRA: SZENTHELYI MIKLÓS, KOCSIS ZOLTÁN, BERKES KÁLMÁN ÉS RÁNKI DEZSŐ, A NÉGY ELVÁLASZTHATATLAN ELŐADÓPARTNER, BARÁT ÉS ÉVFOLYAMTÁRS — Van kedvenc zeneszerzője? — Nincs. Az változik, hogy mikor kit szeretek játszani. Most éppen Schumannt. Szeretek felfedezni egyegy zeneszerzőt magamnak, sajnos a kör úgyis szűkül. Ezt úgy értem, hogy a zeneirodalom leszűkül magára a hangszerre, a zongorairodalomra. Aztán arra, amit szeretek, majd arra amit érzek, végül arra, amit interpretálni is tudok. Ez bizony kevés. Ezért csodálom olyan nagyon az átváltozó képességgel megáldott nagy művészeket. Például Richtert, akit legutolsó koncertje alkalmával hallottam először élőben játszani. Richter mindent tud. Azt is tudja, amit csak érez, mert az biztos, hogy úgy igaz. Nála tökéletes szintézisben van ember és művész — nagyon nagy élményem volt. — Úgy tudom, zeneszerzéssel is foglalkozik. Mióta? — Amióta zongorázom. Számomra a zeneszerzés azt jelenti, hogy hangkapcsolatokat konstruálok. Legjobban azért az atonális zenei irányzatért lelkesedem, amelynek hazai képviselője Kurtág György. Ránki Dezső, akivel nagyon jó barátok vagyunk, Kilenc bagatell című szerzeményemmel felvételizett a főiskolára. Nagyon sok zongoradarabot írtam már, de jónak egyet sem tartok közülük. — Mit szeretne legjobban elérni az életben? — Ha sok olyan élményt nyújthatnék másoknak, amelyek létezéséről addig talán nem is tudtak... Ha például egy ismeretlen Stravinszkijművet először hall majd tolmácsolásomban valaki, és attól kezdve nem lesz számára ismeretlen az a mű .. Ha segíthetnék felfedezni az embereknek csak egy kicsit is a zene világából ... Kocsis Zoltán papíron még a Zeneművészeti Főiskola harmadéves növendéke. A valóságban már rég a zongora virtuóza. L. I. FOTÓ: HEGEDŰS LÁSZLÓ