Ifjúsági Magazin, 1972 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
Szerteágazó, bonyolult szakma a reklám, amelyből azonban a jámbor közönség mindenütt a világon csak egyet lát — Őt, a mindig mosolygó szép nőt. Talán azért is az a hiedelem róluk... De inkább valljanak ők maguk és elmaradhatatlan, olykor kegyetlen kísérőjük, a fotók. BÁRTFAI SZTENYA — Az egyik legnépszerűbb maneken vagy. És azon kevesek egyike, akik kizárólag ebből élnek. Hogyan sikerült? — Tizenegy éve élek Magyarországon. Kattowicéban születtem, tornatanárnő a végzettségem. Férjemmel egy sportrendezvényen ismerkedtem meg Lengyelországban, ő az OKISZ Labornál dolgozott, gyakran bementem hozzá. Egyszer megkérdezték, vállalnék-e ruhabemutatást. Szükségem volt a pénzre. Egymás után hívtak a bemutatókra, majd fotózni, reklámfilmben szerepelni. Azóta így élek. — Mi az ára annak, hogy folyamatosan és rendszeresen hívjanak? — Példát mondanék. Néhány éve a Budapest Táncpalotában volt divatbemutatónk. Egy buta baleset ért, eltörött az egyik lábujjam. Nem mertem se lemondani, se mást küldeni magam helyett. Mondhatom, pokoli volt esténként mosolyogva sétálni a ruhákban. — Mi a legnehezebb számodra ebben a munkában? — Pontosnak lenni. Ugyanis, ha éppen szezonunk van, tavasszal, őszszel, sokfelé hívnak és mindent el kell vállalni. Sokszor este jövök rá, annyit költöttem taxira, hogy szinte értelmetlen volt a sok rohanás. — Mennyit keresel? — Novemberben például 600 forintot kerestem. Van olyan hónap, hogy összejön 5000. — Én a magánéleted? — Elváltam, az igaz. Kisfiammal is elég kevés időit tölthetek. De a szabályos időbeosztással dolgozó emberek között is gyakori a válás.