Ifjúsági Magazin, 1972 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

Szerteágazó, bonyolult szakma a reklám, amelyből azonban a jámbor közönség mindenütt a világon csak egyet lát — Őt, a mindig mosolygó szép nőt. Talán azért is az a hiedelem róluk... De inkább valljanak ők maguk és elmaradhatatlan, olykor kegyetlen kísérőjük, a fotók. BÁRTFAI SZTENYA — Az egyik legnépszerűbb mane­­ken vagy. És azon kevesek egyike, akik kizárólag ebből élnek. Hogyan sikerült? — Tizenegy éve élek Magyarorszá­gon. Kattowicéban születtem, torna­tanárnő a végzettségem. Férjemmel egy sportrendezvényen ismerkedtem meg Lengyelországban, ő az OKISZ Labornál dolgozott, gyakran bemen­tem hozzá. Egyszer megkérdezték, vállalnék-e ruhabemutatást. Szüksé­gem volt a pénzre. Egymás után hív­tak a bemutatókra, majd fotózni, reklámfilmben szerepelni. Azóta így élek. — Mi az ára annak, hogy folya­matosan és rendszeresen hívjanak? — Példát mondanék. Néhány éve a Budapest Táncpalotában volt di­vatbemutatónk. Egy buta baleset ért, eltörött az egyik lábujjam. Nem mertem se lemondani, se más­t kül­deni magam helyett. Mondhatom, pokoli volt esténként mosolyogva sé­tálni a ruhákban. — Mi a legnehezebb számodra eb­ben a munkában? — Pontosnak lenni. Ugyanis, ha éppen szezonunk van, tavasszal, ősz­szel, sokfelé hívnak és mindent el kell vállalni. Sokszor este jövök rá, annyit költöttem taxira, hogy szinte értelmetlen volt a sok rohanás. — Mennyit keresel? — Novemberben például 600 fo­rintot kerestem. Van olyan hónap, hogy összejön 5000. — Én a magánéleted? — Elváltam, az igaz. Kisfiammal is elég kevés időit tölthetek. De a szabályos időbeosztással dolgozó em­berek között is gyakori a válás.

Next