Ifjúsági Magazin, 1973 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
rá, kellett, hogy a család apraja-nagyja felnőtt emberként összefogjon. S ti vállaltátok a lányok gyönge testéhez méltatlan, túl nehéz munkát is, s bár az anyagi gyarapodásért irigykedik rátok a falu, mégis a legdolgosabb lányoknak kénytelen elismerni benneteket. Nézzetek hát szembe az irigykedőkkel büszkén, hiszen mindenért felnőtt emberhez méltóan megdolgoztatok. Hangsúlyozom a felnőtt ember kifejezést, mert itt akarok rátérni leveled kritikus részére. Hosszú-hosszú gondolkodás után is érthetetlen számomra, hogy felnőtt módon dolgozó gyermekeit miért tartja két szülő — főleg az apa — Hamupipőke-sorban. Nem, világért sem állítom, hogy holmi szörnyetegek ők. Sőt, hiszem, hogy a lelkük mélyén mindenben jót akarnak nektek. Gürcölnek, fogukhoz verik a garast, munkába törik a családot, részben azért, mert saját gondtalan öregségükre gondolnak, részben pedig azért, hogy több maradjon nektek, ha már ők nem lesznek. Vasárnap a mozi után azért parancsolnak haza oly kérlelhetetlen szigorúsággal benneteket, mert a jó híreteket akarják óvni a falu szájától. Csakhogy tudjuk, a pokol útjai is jószándékkal vannak kikövezve. A ti szüleitek, kedves Hamupipőke, a maguk maradi módján akarnak nevelni benneteket. Úgy, ahogy annak idején ők nevelkedtek, semmivel sem különbül. Apátoknak nyilván gyakran eszébe jut az ő keménykezű apja, aki úgy kuporgatta a garasokat, hogy még búcsú napján is sajnálta a pénzt embernyi ember legényfiától, s talán kuncogva emlegeti is, miként emelt el egy-két zsák búzát az öreg padlásáról. Anyátoknak eszébe jut az ő édesanyja, aki az esti harangszó után a szoknyája mögé dugott bottal várta a kapuban kicsit megkésve hazatérő nagylányát. Mert rendes, dolgos, törvénytisztelő embernek nőttek fel ők, azt hiszik, hogy az kimondottan a keménykezű nevelés eredménye. Hülettek felemásan gondolkozó emberek. Bizonyos mértékig korszerűek: lám, gyönyörű házat építettek, televízióra áldoznak. De lélekben mélységesen mélyen megrekedtek. Képtelenek megérteni olyan alapvető dolgot, hogy ha már más körülmények között él az ország, a nép, a falu, a szomszédok, akkor a családban is másképpen kell élni, mint valamikor. Nem értik meg, hogy a szülőnek a gyermek nem rabszolgája, nem tulajdona, mint az állat vagy a tárgy. Még ha kiskorú a gyermek, akkor sem az. Éppen ezért, csírájában igyekeznek elfojtani kétségbeesett lázadásotokat. De ezt is a maguk módján. Hangos, durva szavakkal, szívre taposó, légből kapott gyanúsításokkal, pofonnal, s talán szoknya mögé rejtett botokkal is. Szüléiteknél, kedves Hamupipőke, nem másról van szó, mint a megfelelő érvek hiányáról. Mert amikor dolgozni kell, akkor felnőtt embernek tartanak benneteket, amikor szórakozni jártok, fiatalokhoz méltóan élnétek, akkor még gyerekek vagytok. Hogyan is lehetne ekkora igazságtalanságot áthidalni? Csak egyféleképpen. Durvasággal, pofonnal. — Mit lehet tenni? — azt kérdezed tőlünk, mit tudnánk tanácsolni. Tanácsolnám, hogy lázadj fel, szakíts mielőbb azzal a házzal. Keress munkát, találj valahol egy albérletet, s élj a magad évjáratú lányok ésszerű szokásai szerint. De még ilyen körülmények közepette sem akarok ellentétet szítani gyermek és szülő között. Tehát csak egy tanácsnak lehet helye itt, ha nehéz is, légy fegyelmezett. Apád leszázalékolt rokkant, beteg ember. Talán ez is befolyásolja a cselekedeteiben. Igyekezz apró kis lefegyverző figyelmességekkel a kedvében járni — ilyenek előtt a legzsarnokabb atya is lábhoz ereszti a fegyvert —, s apránként kicsikarni a nagyobb önállóságot. S aztán, ha már nem leszel „kicsi”, válassz egy tisztességes fiút, szüljél gyermekeket és neveld őket úgy, hogy soha ne sírjanak mi attad. SIMON LAJOS