Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
A bányához mentem el segédmunkásnak, napszinten dolgoztam. Ezerötöt kerestem, azt mind egy fillérig hazaadtam, de még a maszek pénzeket is apámnak, mert akkor már náluk laktam. Nyolc hónap alatt hazavágtam nekik egy húszast, és tudja, mit vettem csak belőle? Egy szövetnadrágot, egy farmert, meg néhány lemezt. Semmi mást a húszezerből. A többit ők költötték el. Aztán, amikor folytatni kezdtem a szakmunkásképzőt és visszairatkoztam, hogy mégis legyen szakmám, apám tisztára begerjedt, merthogy nem keresek, elzavart hazulról, mindenemet eladta, magnómat, lemezjátszómat, lemezeimet, mindent az égadta világon. Még az a szerencse, hogy a gitárom velem volt, az legalább megmaradt. Most aztán hol itt lakok, hol ott, van, amikor az állomáson alszok, vagy ha az öreg nincs otthon, anyám beereszt. Persze, nem tiszta ám teljesen az öregem, nyolc évig öklözött, megyei első volt, meglátszik az rajta. Nagyon utál engemet. Azért utál, mert politikai dalos vagyok. Az apja a Szovjetunióban halt meg, mikor a magyarok megtámadták őket és ezért utálja, hogy én politikai dalos vagyok. Írtak rólam a Magyar Ifjúságban, a szeptember haviban. Éneklő szakmunkástanulók, ez volt a címe, hát akkor az öreg úgy elvert, a vasalózsinórral, hogy nem tudtam hátra feküdni. Hurkák voltak a hátamon. — Az én fiam nem lesz politikai dalos — ezt ordibálta. De hát mégis az vagyok, és nem csak egy szakmunkástanuló, aki ráadásul cigány. De nem akarok ám lakatos lenni, zenélni akarok. Illetve, most még, hogy fiatal vagyok, zenélni akarok, később meg zenetanár lennék. Persze, ez sokára lesz. Még másfél év, amíg szakmunkásbizonyítványom lesz, utána leérettségizek, és fölvételizek a konzervatóriumba. Ehhez rengeteget kell még gyakorolnom, mert semmiféle zeneképzésem nincs. Na, persze, itt van az, hogy beránthatnak a seregbe, a haza vendégének, de akkor azonnal aláírok a bányánál öt évet, azzal megúszom. Akkor azért nehezebb lesz jóval, mert éjjel dolgozok, nappal meg iskolába járok. De hát más is így csinálja, aki többre akar jutni. Én többre akarok. Barátaim? Vannak. Kettő-három. Megválogatom őket. Aki az én barátom, az legyen rendes, dolgozzon rendesen, legyen becsületes, legyen önérzetes és ne éljen bele a vakvilágba, hanem lásson, figyeljen. Ne legyen csibész, ne lopjon, ne hazudjon. Mert rengeteg a csibész, akik csinálják a balhét, verekednek, cigányban is, magyarban is. Lássa, én nem cigizek, nem piálok, nem kötekedek, nem verekszek, múltkor a rendőrök mégis elvertek. Kaposváron voltam KISZ-táborban, politikai dalos, aztán mikor kikísértem az egyik csoportot a vonathoz, még ottmaradtam utána is az állomáson, leültem egy padra, gitároztam, énekeltem. Azt énekeltem, hogy: „Elmúlt régen már az az idő, már az az idő, elmúlt rég. " Hogy én újból harcba menjek, harcba menjek semmiért. / Hogy még egyszer gyorsvonat vigyen, gyorsvonat vigyen a távolba. / Otthonomra emlékezzek, emlékezzek csak álmomba’. / Épülnek még újra a rácsok, újra a rácsok, őr kiált, / Kinek szavában nincs jövendő, s ajtajában fegyver áll. Tőlem kérdi, hol van a társam, hol van a társam? Bujdokol. Kommunista, földje széles, ott van minden tájakon.” Odajött egy rendőr erre és azt mondta: — Mit énekelsz te itt? Mi ez? Provokáció? — Tessék mondani, miért provokáció az, ha én énekelek? — kérdeztem, de így szépen, finoman. Erre elmondott minden csibész, büdös cigánynak és két akkora pofont adott, hogy megláttam a csillagokat. Aztán meg bevitt a őrsre, elkérte a személyimet és föladta a nagy keresztkérdéseket, hogy hol lakok, hol tanulok, ki az anyám, ki az apám, mit csinálok Kaposváron. Szépen meg is feleltem mindenre, de már elég pipa voltam és megkérdeztem. feketerigó ?