Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1978-05-01 / 5. szám

A bányához mentem el segédmun­kásnak, napszinten dolgoztam. Ezer­­ötöt kerestem, azt mind egy fillérig hazaadtam, de még a maszek pén­zeket is apámnak, mert akkor már náluk laktam. Nyolc hónap alatt ha­zavágtam nekik egy húszast, és tud­ja, mit vettem csak belőle? Egy szövetnadrágot, egy farmert, meg néhány lemezt. Semmi mást a húsz­ezerből. A többit ők költötték el. Aztán, amikor folytatni kezdtem a szakmunkásképzőt és visszairat­koztam, hogy mégis legyen szak­mám, apám tisztára begerjedt, mert­hogy nem keresek, elzavart hazul­ról, mindenemet eladta, magnómat, lemezjátszómat, lemezeimet, min­dent az égadta világon. Még az a szerencse, hogy a gitárom velem volt, az legalább megmaradt. Most aztán hol itt lakok, hol ott, van, amikor az állomáson alszok, vagy ha az öreg nincs otthon, anyám beereszt. Persze, nem tiszta ám teljesen az öregem, nyolc évig öklözött, megyei első volt, meglátszik az rajta. Na­gyon utál engemet. Azért utál, mert politikai dalos vagyok. Az apja a Szovjetunióban halt meg, mikor a magyarok megtámadták őket és ezért utálja, hogy én politikai dalos vagyok. Írtak rólam a Magyar Ifjúságban, a szeptember haviban. Éneklő szak­munkástanulók, ez volt a címe, hát akkor az öreg úgy elvert, a vasaló­zsinórral, hogy nem tudtam hátra feküdni. Hurkák voltak a hátamon. — Az én fiam nem lesz politikai dalos — ezt ordibálta. De hát mégis az vagyok, és nem csak egy szak­munkástanuló, aki ráadásul cigány. De nem akarok ám lakatos lenni, zenélni akarok. Illetve, most még, hogy fiatal vagyok, zenélni akarok, később meg zenetanár lennék. Per­sze, ez sokára lesz. Még másfél év, amíg szakmunkásbizonyítványom lesz, utána leérettségizek, és fölvé­telizek a konzervatóriumba. Ehhez rengeteget kell még gyakorolnom, mert semmiféle zeneképzésem nincs. Na, persze, itt van az, hogy be­ránthatnak a seregbe, a haza vendé­gének, de akkor azonnal aláírok a bányánál öt évet, azzal megúszom. Akkor azért nehezebb lesz jóval, mert éjjel dolgozok, nappal meg is­kolába járok. De hát más is így csi­nálja, aki többre akar jutni. Én többre akarok. Barátaim? Vannak. Kettő-három. Megválogatom őket. Aki az én ba­rátom, az legyen rendes, dolgozzon rendesen, legyen becsületes, legyen önérzetes és ne éljen bele a vakvi­lágba, hanem lásson, figyeljen. Ne legyen csibész, ne lopjon, ne ha­zudjon. Mert rengeteg a csibész, akik csinálják a balhét, verekednek, cigányban is, magyarban is. Lássa, én nem cigizek, nem piá­lok, nem kötekedek, nem verekszek, múltkor a rendőrök mégis elvertek. Kaposváron voltam KISZ-tábor­­ban, politikai dalos, aztán mikor ki­kísértem az egyik csoportot a vo­nathoz, még ottmaradtam utána is az állomáson, leültem egy padra, gi­tároztam, énekeltem. Azt énekel­tem, hogy: „Elmúlt régen már az az idő, már az az idő, elmúlt rég. " Hogy én újból harcba menjek, harcba menjek semmiért. / Hogy még egy­szer gyorsvonat vigyen, gyorsvonat vigyen a távolba. / Otthonomra emlé­kezzek, emlékezzek csak álmomba’. / Épülnek még újra a rácsok, újra a rácsok, őr kiált, / Kinek szavában nincs jövendő, s ajtajában fegyver áll. Tőlem kérdi, hol van a társam, hol van a társam? Bujdokol.­­ Kom­munista, földje széles, ott van min­den tájakon.” Odajött egy rendőr erre és azt mondta: — Mit énekelsz te itt? Mi ez? Provokáció? — Tessék mondani, miért provo­káció az, ha én énekelek? — kér­deztem, de így szépen, finoman. Er­re elmondott minden csibész, büdös cigánynak és két akkora pofont adott, hogy megláttam a csillagokat. Aztán meg bevitt a őrsre, elkérte a személyimet és föladta a nagy ke­resztkérdéseket, hogy hol lakok, hol tanulok, ki az anyám, ki az apám, mit csinálok Kaposváron. Szépen meg is feleltem mindenre, de már elég pipa voltam és megkérdeztem. feketerigó ?

Next