Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
MIÉRT ÜVÖLTESZ? Eleinte észre sem vették, hogy létezik. Aztán napról napra, hónapról hónapra terjedt. Egyre erősödött. A főváros után ma már vidéken is egyre gyakrabban felhangzik a megváltást ígérő, de botrányokat kavaró ÜVÖLTÉS. Tíz éve — az aranykor lezárulása óta — nem volt példa hasonló tömeges, hisztérikus és agreszszív jelenetekre popkoncerteken. Az alulról jövő amatőr zenei kezdeményezésből mozgalommá szélesedő, majd szórakoztatóipari üzletté váló popzene a hetvenes évek elejére elcsendesedett, a fiatalok szórakoztatásának meghatározó, de tulajdonképpen jellegtelen és problémátlan részévé vált. A koncertek közönsége is lecsillapodott. Két éve azonban hirtelen változás állt be. Néhány zenekar fellépésein váratlanul visszatért a régi időkre emlékeztető forró hangulat, az extázis 7—10-ig. Újra felhangzott az üvöltés, és napjainkra néhány zenész törekvése jóvoltából egy önálló, a fiatalok körében taroló sikerű irányzat bontakozott ki. A rock. A rendező szervek, a felnőttek többsége ma is idegesen, és értetlenül áll szemben ezzel a jelenséggel. Nem értik, hogy a már egyszer megszelídült popzene, az elmúlt évek csendes nyugalma után mi ez a fékevesztett viselkedés, a zabolátlan tombolás, az üvöltözés? Pedig az okok nyilvánvalóak: korszak- és nemzedékváltás zajlik mind a nemzetközi, mind a hazai popéletben. A korszakváltást nálunk a beatkorszak nagy öregjeinek fokozatos háttérbe szorulása, és a rock and roll-korszak iránti nosztalgiahullám nyomán jelentkező rockirányzat előretörése jellemzi. Ez, a mai kornak megfelelően hangszerelt stílus visszaidézi a beatzene eredeti vonásait — vadságával, látványosságával, merészségével —, az aranykor legszebb napjaira emlékeztet. Ugyanakkor a közönség is kicserélődött. A hatvanas években felnőtt beatnemzedék ma már nemigen jár koncertekre, tagjai családot alapítottak és legfeljebb ha lemezjátszón hallgatják régi kedvenceiket, és az újakra már kicsit idegenkedve figyelnek. Felnőtt viszont egy új nemzedék, amelynek egyes tagjai még nem, vagy csak részben találtak rá a munka, a beilleszkedés csatornáira. Ezek a fiatalok a rockzenében vélik megtalálni mindazt, amit keresnek. S ami velük történik, kicsit hasonló is a beatnemzedék történetéhez. Bokában szűk nadrág, testre simuló kockás ing, borzas haj, csizma, lányoknál bőrpapucs — ez a koncertlátogatók új egyenruhája. Ezek a fiatalok is, mint annyi más elődjük, saját arcmásukra szeretnék alakítani a világot, s ezért különbözni akarnak az előttük járóktól. Azoktól, akik egyenruhaként hordják a farmert, akik nyakba növesztették a hajukat és akik lemezjátszón a „régi sztárok” lemezeit bőgetik, üvöltik. „A csend, a nyugalom, az unalom után” a rock az, ami az életet egy kicsit mozgalmassá, változatossá teszi. Ez az „elvetemültnek” tartott, de mégis jámbor hangoskodás jelenti tehát azt az „ügyet”, ahol megvető elkülönüléssel lehet isteníteni a kedvenceket, és szapulni a többiek értéktelenségét. Köztük voltam néhány koncerten, mint kíváncsi hajótörött, egyáltalán merre visz ez a hullámverés?