Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám

De főleg, hogy feltehessem a valamennyiünknek nyugtalanítóan izgalmas kérdést: Miért üvöltesz? „Amikor kint vagyok a koncerten, megszűnik minden más” — mondja egy 17 éves gimnazista, aki 3 napja nem volt otthon. Egy barátjánál csöve­zik. „Elfelejtem a sulit, az otthoni egyhangú életet, a hülye szomszédokat, apámék állandó veszekedé­sét, azt, hogy mindenki nevelni akar, mindenki tanácsokat ad, mindenki a javamat akarja. Itt nincs más, csak a zene meg a haverok, akik tudom, épp­úgy eljönnek minden koncertre, mint én, mert ne­kik sincs más menekvésük. Amikor feldübörögnek az erősítők, úgy érzem, mintha belőlem szakadná­nak ki a hangok. Kell, hogy csapkodjak magam körül, kell, hogy üvöltsem a refrént. Egyszerűen kell, mert tudom, hogy csak ez a két óra van, és utána vége. Várhatok a következő koncertre, ki tudja meddig? Nem ismerek ennél vonzóbb dol­got. Itt az ember összejön a haverokkal és olyan a hangulat, hogy rögtön feldobódom. Ha lehet venni piát, az ember megissza azt a két-három üveg sört, és ami utána jön az már maga a mennyország. A színpadon megjelennek a srácok, akik éppen olyanok mint én, csak ők ott fenn állnak, de tu­dom, hogy a szünetben bármikor odamehetek hoz­zájuk, nem zavarnak el. Amikor pedig azt ének­lik: Miért nincs két életem vagy Szállj, szállj, én rosszul vagyok a gyönyörűségtől. Ezt az érzést nem lehet elmondani. Ez a csúcs. Ezért, ha kell, meg­szöknék otthonról, ellógnék az iskolából is. Ezért üvöltök, mert ugyanúgy érzem magam, ahogy ők éneklik.” Több tízezer hasonló fiatal jár a koncertekre, s amíg üvölteni nem kezdtek, észre sem vették őket. A felnőttek azt hitték, mindenük megvan, mindent megkaptak. Egy 16 éves fodrásztanuló lány is szívesen ott­hagyná a családi otthont, de neki nincs hova men­nie. „Egy másfél szobás lakásban lakunk négyen, mióta csak az eszemet tudom. Van egy öcsém, aki két évvel fiatalabb nálam, most fejezte be az álta­lános iskolát. Apám szakács, anyám eladó egy kö­zértben. Mondhatom nyugodtan, pokol az életünk. Apu késő éjszakáig dolgozik, gyakran részegen jön haza, alszik egész délelőtt, aztán elmegy a haver­jaival. Anyám egy ideig veszekedett vele, aztán ő is rákapott az italra. Állandóan fáradtak. Velünk nem törődik egyikük sem. Apu néha megpofozott bennünket, ha rossz volt a bizonyítványunk vagy beírtak az ellenőrzőbe, ennyi volt a nevelésünk. De nem is tudnánk miről beszélni. Ha otthon vannak, akkor is beülnek a tévé elé és elalszanak előtte. Évek óta nem voltunk együtt sehol. Anyu, ha jó­kedve van, főz, ugrál, keresi apu kedvét, de előfor­dul, hogy a következő percben már hajba kapnak. Apámat nagyon utálom. Tavaly is karácsonyra ide­adott két százast, hogy nesze fiam, vegyél magad­nak valamit és elment a haverjaival. Anyám akkor sírógörcsöt kapott és elmesélte, hogy milyen meg­alázó volt az élete. Fenyegetőzött, hogy felvágja az ereit, aztán megint csak jól berúgott. Nem tu­dom őt se sajnálni. Egyszer, néhány éve meg akar­tam várni a közért előtt, hogy majd együtt me­gyünk haza. Hiába. Egy férfi várt rá, azzal men­tek el, és csak késő éjszaka jött haza. Részegen. Ha volna hova, én azonnal elmennék. De nincs kihez. Öcsémről is tudom, hogy egész nap csava­rog, bandázik. De egy lánynak más a helyzete. Az ifiparkban, az idei nyitókoncertre a barátnőim vit­tek el. Ők is éppen olyan szerencsétlenek, mint én. Előtte még sohasem voltam beatkoncerten. Vala­hogy nem érdekelt. Egyáltalán, semmi nem érde­kelt még komolyabban. De itt nagyon jól éreztem magam. A hangulat, a zene, a tömeg, a srácok — nagyon jó volt. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy én is kiabálok, énekelek. Örömet adott ne­kem az a néhány óra. Igen, talán boldog is vol­tam. Bár, nem tudom, hogy mi a boldogság, mert még soha nem éreztem. Azóta járok koncertekre, amikor csak lehet ott vagyok elöl, a színpadnál. Ez most mindennél többet jelent a számomra.” Az otthoni szeretet hiányáról, a család szétesésé­ről, életük egyhangúságáról, szürkeségéről beszél­nek a többiek is. És nemcsak azok, akik másfél szobában élték le az életüket, hanem azok is, akik­nek a külön gyerekszoba megadatott. Repülni sze­retnének, de a szárnyakat sokáig nem találták. Most, ahogy a koncerteken éneklik, a zene szár­nyán felszállhatnak a magasba, és meghódíthatják a kék eget. Legalábbis arra a két órára, amíg a mámor, a gyönyör tart. De utána mi következik? „Várhatok a következő koncertre, ki tudja med­dig?” — mondta az egyik koncerttől koncertig élő hívő, aki hasonló társaival együtt a világ végére is elmenne bálványai után, s aki már nem is gon­dol arra, hogy a zene és a koncertre járás így az élet tartalmassá tételének eszközéből céllá, egye­düli tartalommá, fölszabadító, élénkítő, társadalmi élményből pedig korlátozó, tompító, végső soron elmagányosító narkózissá válik. Ez a fajta narkó­zis pedig sokkal veszélyesebb, mint az, amelytől most néhány példát felfújva a felnőttek féltik az if­júságot. Egy, a szerkesztőségbe írt levélből idé­zek: „Nem vagyok a popzene ellensége, mert a rádió­ban szívesen hallgatom, de a ,Piramis jelenségre’ szeretném felhívni a figyelmet. Arra a hippihadra, amely végigkíséri őket előadásról előadásra, fan­tasztikus öltözékeikkel, orrból és fülből lelógó arc­díszeikkel, és távolról érezhető kellemetlen sza­gukkal megbotránkoztatják a jó érzésű fiatalokat, felnőtteket. És ami a legsajnálatosabb, ezek a fia­talok­­szipusak’... Ezek a sajnálatra méltó narko­mániás hippik — akik véleményem szerint a nyu­gatot majmolják —, úgy kísérik együttesüket vá­rosról városra, mint a feketehimlő- vagy kolerajár­vány! Megfertőzik a még jó zenét kedvelő fiatalo­kat öltözködésükkel, viselkedésükkel és káros szen­vedélyükkel, így a jelenleg egészségnek örvendő fiatalságunk máról holnapra idegsérült, elmebajos, életunt és munkát nem kedvelő öngyilkosjelöltekké válik. Ha valaki a Piramist, a büdösek és koszo­sak zenekarának becézte, nem sokat tévedett, hi­szen a koncerteken megjelenő hippik valóban bü­dösek és koszosak. Én a hazánkban mintegy 2—4 éve kezdődő ,ragasztós narkózást­ az imperializmus egyik fellazító tevékenységének tartom és ezeket a mániákat nem kis részben a nyugaton vendégsze­replő művészek csempészik be határainkon belülre. Ez azért is káros, mert nincs szükség többé ,extá­­zisra­, hippihadra, kiket csak 100—150 fős egyen- és civil ruhás rendőr tud megfelelő kordában tar­tani ! Az én szerény véleményem szerint ettől a ká­ros jelenségtől meg kell szabadulnunk.” Az az ember, aki úgy élvez, hogy ordít, az egyszerűen hülye A hazai hagyományoknak jobban megfelel az ilyen szám. Kislány a zongoránál A beatzene a XX. század legnagyobb találmánya Nekem is gyönyörűség, ha látom, hogy egy 40—50 éves ember különleges borzalommal néz 6

Next