Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
jelképévé vált. Elnyomásról és terrorról mond jóslatot a svéd Karin Boye nemrég magyarul is megjelent regénye, a Kallocain (1940) és az angol George Orwell sokat vitatott műve, az 1984 (1949) is. Ezekben az években, és azóta is népszerű alaptéma a nyugati sci-fiben a „világvége”, amikor a világot iszonyatos fertőző betegségek, nukleáris háborúk, biológiai mutációk, környezetszennyezés vagy éppen eljegesedés vagy hőhalál pusztítja el. Mindez látszólag csak azt bizonyíthatná, hogy a science fiction pesszimista és szenzációhajhász témákat vet fel, ha a huszadik századi emberi és tudományos történet nem igazolná napról napra a pesszimista jóslatokat. Az SF-írók valóságos — múltra és jövőre egyaránt vonatkozó — történelemfilozófiát dolgoztak ki. Wells Mi lesz holnap? című próféciája után olyan könyvek egész sorát említhetjük meg, mint amilyen az angol Olaf Stapledon Utolsó és első emberek című regénye, amely az eljövendő négyezer évről számol be, vagy a magyar olvasó előtt is közismert Isaac Asimov-féle Alapítvány-trilógia. Hogy a science fiction mai formájában tömegméretekben van jelen a könyvkiadásban, filmgyártásban és az olvasók tudatában, azt bármilyen kitűnő, de egymástól térben és időben elszigetelt művek aligha magyarázhatnák meg. 1911-ben egy Modern Electrics című folyóiratban egy különös című regény jelent meg részletekben egy bizonyos Hugo Gernsback tollából az Egyesült Államokban, a Ralph 1240 41+, s a 2660-ban játszódó kalandos történet, amelyben a természettudomány főszerepet játszik, hallatlanul népszerű lett. 1926-ban Gernsback elindította az Amazing Stories c. magazint, az első folyóiratot, amely kifejezetten és csakis sci-fit közölt. Igaz, a Weird Tales c. folyóirat három évvel korábban indult, legjobb írója H. P. Lovecraft volt, aki mestere, Poe nyomdokain haladva a fantasztikumot horror-elemekkel vegyítette, s néhol sci-fi ötleteket is felhasznált érdekes műveihez. A húszas évektől már elég világosan elválaszthatók — legalábbis egy ideig — a fantasztikus művek a tudományos-fantasztikus művektől, bár átmeneti képződményekben, mint amilyen az űropera, a dülledt szemű szörnyek, a vénuszi vámpírok és a lézerpisztolyos űrcowboyok meglehetősen népszerű, ám silány szerepet játszottak s játszanak néha ma is, főleg a képernyőre szorulva. Ezek a képregények primitív történeteiben is fellelhető űroperák részint hasznos szolgálatot is tettek a műfajnak, amenynyiben széles körben elterjesztették, viszont ki is hívták ellene a „magas irodalom” és a sznobok haragját. A fantasztikus irodalom előtörténetét egészen messze lehetne visszavezetni, s akár Dante Isteni színjátékát, akár a Grimm testvérek meséit is besorolhatnánk a műfaj ősei közé. Lewis Carroll Alice Csodaországban (1865) és Frank L. Baumez, a nagy varázsló (1900) c. regényével egyetemben. Ause, az abszurd és a groteszk eserit mítosszá fogja össze J. R. R. Talki híres regényeiben, A babóban, A gyűrűk urában s a modern „kard és boszorkányság” hősi romantikus történeteiben is számtalan ősi elem bukkan fel a legújabb sci-fi peremvidékén is, például az angol Michael Moorcock műveiben. A tisztán fantasztikus művek világnézetileg általában konzervatívok, a múlt értékeit előtérbe helyezik, az igazi sci-fi jóval nyitottabb a jövő felé, és valamilyen értelemben hisz akár az emberi, akár a technológiai haladásban. Persze az űroperák is gyakran tartalmaznak konzervatív fantasztikus, tündérmesés elemeket, gondoljunk csak E. E. „Doc” Smith regényeire, vagy az egész világon népszerű Perry Rhodan-könyvekre, amelyeknek nyilván magyarul is nagy közönségsikerük lenne, alacsony szintű irodalmiságuk és naivitásuk ellenére. Az 1940—1950-es évek az úgynevezett „kemény” technikai jellegű sci-fi-nek kedveztek, a természettudomány és a haditechnika akkori eredményei szinte az írók kezére dolgozva szolgáltatták a jobbnál jobb, merészebbnél merészebb témákat. Ennek az irányzatnak a koronázatlan királya Isaac Asimov, aki mellesleg a tudományos ismeretterjesztésből is jócskán kivette a részét, de csaknem hasonlóan nagy Arthur C. Clarke és a lengyel Stanislaw Lem munkássága is. Itt kell megjegyeznünk, hogy a sci-finek csak történetei vannak, de megbízható története még nincsen, mivel a világ legtöbb országában még nem születtek meg a megbízható nemzeti sci-fi történetek sem, így a sci-fi jellegzetesen az angolszász országok íróinak kedvez, valamivel kisebb mértékben a franciáknak, de a nyugati SF-történetek általában a keleteurópai SF-ről csak néhány sorban emlékeznek meg. A technikai SF egykori népszerűsége a múltén már az ötvenes évek végén jelentkezett egy új hullám, amelyet akkor részben Bradbury képviselt