ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
VILLÁMHÁRÍTÓ MÓKAMESTER Dr. Kárpáti György vízben és szárazon Rendkívül hosszú és sikerekben igen gazdag sportpályafutásának méltó emlékét két könyv is őrzi: ő a „Melbourne— Miami—Margitsziget” és a „Kinn vagyok a vízből” szerzője. Készül a harmadik is, tervezett címe: „Itt állok megfürödve .. Az első kettő is csupa vidámság volt, s mint az újabb cím sejteti, ezúttal sem véresen komoly dolgokról lesz szó. De hát hogyan is férne össze a magyar vízilabda örök Gyurikájának egyéniségével a komolyság? Vagy mégis? No, de ne ezen a kérdésen lovagoljunk. Kárpáti György — neve előtt a dr.-ral — csaknem három évtizeden keresztül mindig a vidámabbik énjét mutatta nekünk, s ha szívében legbelül komolyan is vette azt, amit csinált, nem kérkedett vele. Talán ezért is maradt 45 éves korára még mindig Gyurika. Ez az öt fénykép, amit albumából magazinunknak kölcsönzött, aligha elégséges sportpályafutása illusztrálására. Ám alkalmas lehet arra, hogy emlékeket ébresszen, hogy a képek mögé — a múltból a jelenbe s a jelenből a múltba — pillantsunk. Elöljáróban még annyit: Kárpáti György kilenc éve vonult vissza a vízilabdától, de csak a játéktól, mert azóta egyhuzamban ő a szövetségi kapitány segítő embere, az úgynevezett másodedző. Nem havi fizetésért végzi munkáját — hiszen civilben kereskedő —, hanem társadalmi munkában. Mondjuk úgy, mert ez az igazság — szerelemből. AZ ELSŐ FÉNYKÉPEN, balról jobbra: Antal Róbert, a magyar csapat második számú kapusa; Samuel Lee, amerikai toronyugró olimpiai bajnok és a 16 és fél éves Kárpáti. Készült, gondolom sokan már kitalálták, 1952 nyarán, a helsinki olimpián. Se előtte, se utána: 16 magyar aranyérem. A magyar sport legfényesebb éve, egy mámoros ,nyár csodás két hete, egy-egy rádiókészülék mellett százak ültek, várva a híreket, a helyszíni közvetítéseket. Gyurkát ekkor zártuk szívünkbe, hiszen ő volt a legkisebb, a legfiatalabb a magyar csapatban, sőt, az egész olimpiai mezőnyben. Kárpáti kiigazít. — Az igazság az, hogy Szőke Kati, aki megnyerte a 100 gyorsot, hasonló korú volt. — De azért néhány centiméterrel magasabb ... —■ Valószínűleg. Viszont mégsem én voltam a legkisebb az olimpiai mezőnyben. A fénykép pontosan ezt igazolja. A fotósok addig szaladgáltak, amíg össze nem hoztak Lee-vel, aki jóval alacsonyabb volt nálam. — Az egész olyan, mint egy álom — folytatja. — A csapat háromnegyed részének kézitcsókolommal köszöntem, hol elpirultam, hol butaságokat mondtam. A vízben, a medencében persze más volt a helyzet, ott mindenki felnőttnek tekintett. — Minek és kinek köszönheted, hogy ilyen fiatalon válogatott lettél? — Először is a gyorsaságomnak és annak, hogy 90—100 kilós ellenfeleimet borzasztó pimaszul átvertem. 15 éves koromban Vízvári Károly, az FTC akkori edzője már játszatott az NB I-ben. 1952 januárjában az MNK-ban 3 gólt lőttem a Vasasnak, mire Rajki Béla meghívott a keretbe. És a legmeglepőbb, hogy a nagy öregek, vagyis Szívósék, ezt helyeselték. — Ma mit szólnának a menők, ha Gyarmati beválogatna egy hozzád hasonló korú játékost a csapatba? — Nem hiszem, hogy elvileg lenne akadálya, de eléggé valószínűtlen, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon. Ma már nem érdem a gyorsaság, egyszerűen alapkövetelmény, trükközni is sokan tudnak, ha a védők engedik. A mai vízilabda már-már ütközet jellegű, mindenkinek mindent kell tudnia, a fizikai állóképesség és a rutin meghatározó tényező. Állítom, manapság nehezebb egyik napról a másikra feltűnni, legalábbis 16 és fél éves fejjel, és az életkorra jellemző testi felépítéssel. Ma is azt mondom: nem voltam én csoda, csak nagyon szerettem vízilabdázni és szerencsém is volt. Mondja szerényen. Mert illene mást mondania? Két évvel az olimpia előtt még az sem volt biztos, hogy a vízilabda mellett teszi le a végső voksot. Ugyanis egyszerre úszott, vízilabdázott, focizott és műugrott, versenyszerűen. Mindegyiket kitűnő színvonalon. A kis Kárpáti nagy vízilabdázó lett, de — esküsznek rá az úszóedzők — világhírű 100-as gyorsúszó is válhatott volna belőle. Egy alkalommal magyar bajnokságot nyert sprinten, többször volt a bajnok gyorsváltó tagja és sokszor győzött Budapest-bajnokságon. — Soha nem foglalkoztatott a gondolat, hogy valójában milyen eredményre lehettem volna képes gyorsúszásban, mivel a vízilabda tökéletesen kielégített. Arról nem is beszélve, hogy olimpiai bajnokként mi a fenének morfondíroztam volna úszóbabérokon. Kizárólag magam kedvteléséből és az egyesület színeiért úsztam a bajnokságokon. Akkoriban ez amúgy is rendjén való volt, mondhatni megszokott. ÍME EGY MÁSIK, sok-sok újságban megjelent Kárpáti-fénykép. A 7-es sapka tulajdonosa kiemelkedik a vízből és lövésre lendíti jobbját. Ez az a hamisíthatatlan Kárpáti-féle mozdulat. — Egy világklasszistól talán butaság megkérdezni, hogy milyen játékosnak tartotta magát, mégis. Te hogy láttad? — Említettem, gyorsaságommal és trükkös megoldásaimmal tűntem fel. Később aztán megtanultam pólózni is, szóval taktikusan játszani, úgy passzolni, ahogy az előírás. A szakemberek azt állítják, hogy az ötvenes és hatvanas évek legnagyobb egyénisége Gyarmati és én voltam. Ennek ellenére szerintem engemet a közönség tett naggyá és ennek igen prózai a magyarázata. A zöld-fehér színeket soha nem cseréltem fel, ma már 35 éve vagyok az FTC fizető klubtagja. 42