ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-04-01 / 4. szám

VILLÁMHÁRÍTÓ MÓKAMESTER Dr. Kárpáti György vízben és szárazon Rendkívül hosszú és sikerekben igen gazdag sportpályafutásának méltó emlé­két két könyv is őrzi: ő a „Melbourne— Miami—Margitsziget” és a „Kinn vagyok a vízből” szerzője. Készül a harmadik is, tervezett címe: „Itt állok megfürödve .. Az első kettő is csupa vidámság volt, s mint az újabb cím sejteti, ezúttal sem véresen komoly dolgokról lesz szó. De hát ho­gyan is férne össze a magyar vízilabda örök Gyurikájának egyéniségével a ko­molyság? Vagy mégis? No, de ne ezen a kérdésen lovagoljunk. Kárpáti György — neve előtt a dr.-ral — csaknem három évtizeden keresztül mindig a vidámabbik énjét mutatta nekünk, s ha szívében leg­­belül komolyan is vette azt, amit csinált, nem kérkedett vele. Talán ezért is ma­radt 45 éves korára még mindig Gyurika. Ez az öt fénykép, amit albumából ma­gazinunknak kölcsönzött, aligha elégséges sportpályafutása illusztrálására. Ám al­kalmas lehet arra, hogy emlékeket éb­resszen, hogy a képek mögé — a múlt­ból a jelenbe s a jelenből a múltba — pillantsunk. Elöljáróban még annyit: Kár­páti György kilenc éve vonult vissza a vízilabdától, de csak a játéktól, mert az­óta egyhuzamban ő a szövetségi kapitány segítő embere, az úgynevezett másodedző. Nem havi fizetésért végzi munkáját — hiszen civilben kereskedő —, hanem tár­sadalmi munkában. Mondjuk úgy, mert ez az igazság — szerelemből. AZ ELSŐ FÉNYKÉPEN, balról jobbra: Antal Róbert, a magyar csapat második számú kapusa; Samuel Lee, amerikai to­ronyugró olimpiai bajnok és a 16 és fél éves Kárpáti. Készült, gondolom sokan már kitalálták, 1952 nyarán, a helsinki olimpián. Se előtte, se utána: 16 magyar aranyérem. A magyar sport legfényesebb éve, egy mámoros ,nyár csodás két hete, egy-egy rádiókészülék mellett százak ül­tek, várva a híreket, a helyszíni közvetí­téseket. Gyurkát ekkor zártuk szívünkbe, hiszen ő volt a legkisebb, a legfiatalabb a magyar csapatban, sőt, az egész olim­piai mezőnyben. Kárpáti kiigazít. — Az igazság az, hogy Szőke Kati, aki megnyerte a 100 gyorsot, hasonló korú volt. — De azért néhány centiméterrel ma­gasabb ... —■ Valószínűleg. Viszont mégsem én voltam a legkisebb az olimpiai mezőny­ben. A fénykép pontosan ezt igazolja. A fotósok addig szaladgáltak, amíg össze nem hoztak Lee-vel, aki jóval alacso­nyabb volt nálam. — Az egész olyan, mint egy álom — folytatja. — A csapat háromnegyed ré­szének kézit­­csókolommal köszöntem, hol elpirultam, hol butaságokat mondtam. A vízben, a medencében persze más volt a helyzet, ott mindenki felnőttnek tekin­tett. — Minek és kinek köszönheted, hogy ilyen fiatalon válogatott lettél? — Először is a gyorsaságomnak és an­nak, hogy 90—100 kilós ellenfeleimet bor­zasztó pimaszul átvertem. 15 éves ko­romban Vízvári Károly, az FTC akkori edzője már játszatott az NB I-ben. 1952 januárjában az MNK-ban 3 gólt lőttem a Vasasnak, mire Rajki Béla meghívott a keretbe. És a legmeglepőbb, hogy a nagy öregek, vagyis Szívósék, ezt helye­selték. — Ma mit szólnának a menők, ha Gyarmati beválogatna egy hozzád ha­sonló korú játékost a csapatba? — Nem hiszem, hogy elvileg lenne akadálya, de eléggé valószínűtlen, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon. Ma már nem érdem a gyorsaság, egyszerűen alap­­követelmény, trükközni is sokan tudnak, ha a védők engedik. A mai vízilabda már-már ütközet jellegű, mindenkinek mindent kell tudnia, a fizikai állóképes­ség és a rutin meghatározó tényező. Ál­lítom, manapság nehezebb egyik napról a másikra feltűnni, legalábbis 16 és fél éves fejjel, és az életkorra jellemző testi felépítéssel. Ma is azt mondom: nem voltam én csoda, csak nagyon szerettem vízilabdázni és szerencsém is volt. Mondja szerényen. Mert illene mást mondania? Két évvel az olimpia előtt még az sem volt biztos, hogy a vízilabda mellett teszi le a végső voksot. Ugyanis egyszerre úszott, vízilabdázott, focizott és műugrott, versenyszerűen. Mindegyiket kitűnő színvonalon. A kis Kárpáti nagy vízilabdázó lett, de — esküsznek rá az úszóedzők — világ­hírű 100-as gyorsúszó is válhatott volna belőle. Egy alkalommal magyar bajnok­ságot nyert sprinten, többször volt a bajnok gyorsváltó tagja és sokszor győ­zött Budapest-bajnokságon. — Soha nem foglalkoztatott a gondo­lat, hogy valójában milyen eredményre lehettem volna képes gyorsúszásban, mi­vel a vízilabda tökéletesen kielégített. Arról nem is beszélve, hogy olimpiai bajnokként mi a fenének morfondíroz­tam volna úszóbabérokon. Kizárólag ma­gam kedvteléséből és az egyesület szí­neiért úsztam a bajnokságokon. Akkori­ban ez amúgy is rendjén való volt, mond­hatni megszokott. ÍME EGY MÁSIK, sok-sok újságban megjelent Kárpáti-fénykép. A 7-es sapka tulajdonosa kiemelkedik a vízből és lö­vésre lendíti jobbját. Ez az a hamisítha­tatlan Kárpáti-féle mozdulat. — Egy világklasszistól talán butaság megkérdezni, hogy milyen játékosnak tar­totta magát, mégis. Te hogy láttad? — Említettem, gyorsaságommal és trük­kös megoldásaimmal tűntem fel. Később aztán megtanultam pólózni is, szóval taktikusan játszani, úgy passzolni, ahogy az előírás. A szakemberek azt állítják, hogy az ötvenes és hatvanas évek leg­nagyobb egyénisége Gyarmati és én vol­tam. Ennek ellenére szerintem engemet a közönség tett naggyá és ennek igen prózai a magyarázata. A zöld-fehér szí­neket soha nem cseréltem fel, ma már 35 éve vagyok az FTC fizető klubtagja. 42

Next