ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

BEAT A napokban egy üzlethelyi­ség mellett elhaladva, erre a táblára figyeltem fel: az üzlet ok miatt zárva! Nos, hogy az e havi számunk il­lusztrációjaként ismét fel­használjuk az elmúlt hó­napban közölt pókhálóval beszőtt, a Beatles elhagyott hangszereit ábrázoló mon­tázst, az ok miatt van. Mégpedig: sűrűsödtek a hírek az újra együttmuzsi­­kálásukról, Paul McCartney rekordjáról. És ez alkalom arra is, hogy megírjam végre személyes találkozá­saimat a legendás együttes egykori tagjaival, meg ar­ról, hogy mikor csendült fel először Magyarországon a Beatles hangja. Először az újraegyesülés híreiről. Megszoktuk már, hogy időnként felröppen­tenek híreket erről. A meg nem alapozott információ­kat kis kérdőjellel a végén, nagy betűkkel az elején megjelentetik a lapokban, amelyeket így könnyebb eladni, önmenedzserek ké­tes hírnévre tesznek szert ezáltal, azután minden ma­rad a régiben. Mostanában az átlagnál több ilyen hír került a forgalomba. Az ürügy: a többszáz milliós bevétellel rendezendő kon­cert, arról tévéfelvétel és persze lemezfelvétel és a befolyó összeget ezúttal nem a liverpooli egykori négyesfogat tagjainak, ha­nem jótékony célra ajánl­ják fel. — Figyelemre mél­tó ajánlat — mondja rá az egyik volt Beatles-tag —, mi még talán benne vol­nánk, de hát John eltűnt, talán Japánban van, évek óta nem beszéltünk vele . . . És a dologból nem lesz semmi, mint mindig. Ehhez most az én szerény véle­ményemet fűzöm: négy, jó tíz évvel ezelőtt nagy sike­reket arató sportoló mai szereplése, a mások által ma elért világrekordok ár­nyékában nem biztos, hogy sikert aratna. Hiszen — visszatérve témánkhoz —, egyedül csak Paul aktív a Wingsszel, a többiek csak alkalmi lemezkészítők, John még az sem. Újra együtt próbálni, és a régi zenét eljátszani a mai technikai fejlettség fokán, kockázatos dolog lenne. Amikor 76-ban A dallam világhíres az Animals ismét összeállt egy lemez elkészítésére és a velejáró fellépésekre, csak a saját régi hírnevét tépáz­ta meg. Nemcsak, hogy ki­jöttek a gyakorlatból, el­szoktak a stúdiómunkától, nem ismerték az új techni­kát, sem a hangszereknél, sem a felvételeknél. Külön­ben pedig a Beatles nem a koncertjeiről volt híres, ha­nem a lemezeiről. A hang­versenyein inkább a sze­mélyes megjelenésük do­minált és a hangot a lelkes közönség üvöltözése adta. • Paul McCartney nevét be­írták a híres-nevezetes Guiness Rekordok Könyvé­be, mint a legjobban ho­norált szerzőét és muzsiku­sét. 72 és 78 között 43 olyan dalt írt, amelynek lemezé­ből 1 millión felüli példányt adtak el; 60 aranylemez tu­lajdonosa, ebből 42 Beaties- 17 Wings- és 1 Billy Preston­­lemezen működött közre. Összesen mintegy 100 mil­lió LP-n és ugyanannyi kis­lemezen olvasható a neve. A Tegnap című szerzemé­nyét — Lennonnal közös —, 1200 alkalommal dolgoz­ták fel mások. A Mull of Kynth­e című saját szerze­ménye 2 millió kislemez­példányos forgalmat hozott Angliában, megverte az ad­digi Minden Idők Legtöb­bet Eladott Kislemezét, amely a Beatles-féle­t sze­ret téged volt. Egy másik „bölcs” kér­désre, hogy mi lesz vele, ha megöregszik, ezt vágta rá: — Teherautó-sofőr! A kérdés hasonlatos volt ah­hoz, amikor 63-ban meg­kérdezték a Beatlest, hogy mitől félnek a legjobban. Ringó így válaszolt: A hid­­rogénbombától és a haj kor­pától! . . . Hogy mikor szólalt meg először a magyar rádióban a Beatles hangja? 63-ban. Akkoriban a rádió londo­ni tudósítója volt Randó Jenő, aki az egyik rádió­­tudósítást így fejezte be: — És még egy érdekes­ségről szeretnék beszá­molni hallgatóinknak. Lon­donban e napokban nagy szenzációt keltett négy liverpooli, gombahajat vise­lő, minden más eddigi mu­zsikától eltérő zenét játszó fiatalember, akik Beatles­­nek nevezik magukat. Hall­gassák meg az első leme­züket ... Végül a személyes talál­kozások. A messziről jött ember sokat mesél, tartja a régi mondás, de nekem hi­teles tanúim is vannak! Nos, 1967-ben jártam elő­ször Londonban, ott talál­koztam Halmai úrral, aki zenekarokat szervezett a budapesti Kisstadionba és Zalatnay impresszálásával is foglalkozott. Ahogy sé­táltunk az Oxford Streeten, tülkölve rostokolt forgalmi dugó miatt az autókaraván. Halmai megragadja a karo­mat: — Nézd, abban a taxiban ül a Beatles! Oda­rohantunk az ott veszteglő, régimódi bárkához, amilye­nek voltak a londoni taxik, az ablak lehúzva, amellett Ringó ült, ujjain hatalmas köves gyűrűk, kö­zépen Epstein úr, jobbról Lennon a róla elnevezett drótkeretes szemüvegében. Éreztem a pillanat törté­nelmi levegőjét. Most vala­mi nagyot, maradandót kellene mondanom, hogy emlékezzenek rám a fiúk sokáig. Ezt mondtam: — Magyarok vagyunk! Tudják hogy nálunk is milyen nép­szerűek? Ringó bólintott és azt mondta: — Au! A dia­lógot folytattam: — Jöjje­nek el egyszer hozzánk! Szeretni fogjuk! — Talán — mondta Ringó, aki az ab­lak mellett ült, ám a dugó feloszlott, a sofőr gázt adott és az autó elindult. A Ringó mondotta udva­rias „talán” azonban mégis valóra vált. A budapesti In­­tercontinental-szállóban csa­ládi ünnepséget tartott az itt filmező Richard Burton és hitvese, Liz Taylor. Erre sok barátjukat meghívták, köztük az akkoriban gyak­ran filmező Ringót is. Bró­­dy Jánossal ünneplő far­mert húztunk fel, megkö­töttük a láthatatlan nyak­kendőt és irány az Inter. Szerencsénk volt: öblös whisky-kancsó mögött meg­pillantottuk a számunkra igen becses vendéget, az egynegyed Beatlest. A bök­kenő csak az volt, hogy Ringó tulajdonképpen nem is tudta pontosan, melyik városban van, ugyanis egy különgép szedte össze Kali­forniában a vendégeket, a reptéren mosolycsekkes határ- és vámvizsgálat, egy kocsi egy nemzetközi szál­lóba röpítette és a kancsó sem volt már tele előtte. Kitekintett az ablakon, mondta: — Gyönyörű város ez a . .. kis szünet. . . Prá­ga! Nem Bukarestet mon­dott, mint a tévesztők ál­talában ; egy repülőmeg­­állóval feljebb gondolt min­ket, összesen egy napot töltött itt és még csak nem is ült dob mögé . . . No, ennyit mára a múltról. Most pedig csalódási ro­vatunk következik. Az év vége az az időszak, amikor a „nagyágyúk” lemezei megjelennek, hja, ilyenkor a pénztárcák is szaporáb­ban nyílnak. Megjelent az Eagles, Elton John, a Fleetwood Mac és Stevie Wonder új albuma. Micso­da nevek, micsoda fényes oszlopok a rockmuzsiká­ban, még ha más-más stílus­­világ is nyugszik vállaikon. Az első számú, még arány­lag a legkisebb csalódást, az Eagles okozta. A hosszú futás című albuma már ze­nei világában is eltér a fe­lejthetetlen Kaliforniai ho­teltől. Csak nyomaiban fe­dezhetjük fel a country­­rock elemeit, valami mást készítettek, meghatározha­tatlan műfajban és a kitű­nő muzsikusok képtelenek rossz lemezt készíteni. El­ton John: A szerelem áldo­zata. A rockzene e zseniá­lis zongorista-szerző-énekes figurája, maga alkotta mű­faját. Az utóbbi években felhagy a szerzéssel és a le­mezeken való zongorázás­sal (koncerteken egy dob kíséretében játszik és ének­li saját dalait), előbb egy 30 centis kislemezen Bell és James diszkószerzeménye­ket énekel, majd e nagyle­mezen kizárólag a germán diszkómuzsika egyik ter­mékeny fejének, Pete Be­lette szerzeményeit adja elő, leszámítva egy régi Chuck Berry-dalt, egy tem­póban előadva, ahogyan a fantázianeveket viselő női triók szokták. Félreértés ne legyen: én szeretem a jó diszkózenét és szeretem El­ton John világát is. Csak nem együtt. Hogy írta e lemezről a Melody Maker? Nem a szerelem, a diszkó­divat áldozata Elton John! Fleetwood Mac: Tusk, ami magyarul agyart jelent. Kettős album, főleg Lindsey Tardos Péter rovata ROCK

Next