ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

Győztes Éva A huszonhat éves Csetneki Imrénét (pénztáros Évát) nemcsak kedvességéért, ha­nem boszorkányos gyorsa­ságáért is kedveli a kis budagyöngyei KÖZÉRT törzsközönsége. 1972 óta minden pénztárosverse­nyen indult, s a legtöbb­ször elvitte a pálmát. — Hogyan készültél a versenyekre? — A legfontosabb a gya­korlottság. Általános iskola után ipari tanuló lettem, s rögtön boltban kezdtem. Egész családom kereskede­lemmel foglalkozik. Ked­vem volt a szakmához, de a tapasztalat hiányzott, öt évvel később vágtam neki az első vetélkedőnek. Meg­nyertem, s a nemzetközi versenyen is negyedik let­tem. — Mit jelent a pénztáros­verseny? — Az Irodagéptechnikai Vállalat szervezi, kétéven­ként. Az országból két-há­­romszáz pénztáros indul. Négy régi gépen dolgo­zunk. Tíz bevásárló kosár tartalmát kell számláznunk, egyenként tízféle áruval, stopperórával mérik az időt. — Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb? — Legjobban akkor örül­tem, amikor egy vásárlónk nyílt levelét olvastam a Ma­gyar Nemzetben, a munká­mat dicsérte. Az újságkivá­gást eltettem. — Ez a bolt az első mun­kahelyed? — Tizenkét éve kezd­tem, s azóta itt dolgozom. Ha délelőttös vagyok, reg­gel négykor kelek, mert Zuglóban lakom, mégis maradtam. Szeretem a kol­légáimat. Egy brigád va­gyunk, nemrég kaptunk ezüstkoszorút. — Hobbid? — Elsős kisfiam. Munkám mellett csak rá marad időm. Férjemmel váltott műszakban dolgozunk, s úgy osztjuk be, hogy a gye­rek soha ne maradjon egyedül. Vasárnaponként hármasban kirándulunk és sportolunk. — Terveid? — Általában azok mennek kereskedelmi szakiskolába, akik „nem elég jók” a gimnáziumban. Pedig itt gyorsabban kell számolni, mint egy matekórán. Sze­retnék érettségizni, s ké­szülök a következő ver­senyre is! Jubilál Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli a Pécsi Balett. Az alapító ta­gok közül ma már csak hárman szerepelnek: Bre­­tus Mária, Uhrik Dóra és Hetényi János. A Liszt-dí­jas Uhrik Dórával beszél­gettünk. — A hatvanas évek kirob­banó sikerű bemutatóival a Pécsi Balett bevonult a tánctörténetbe . . . — Pedig amikor az évfo­lyamunkat a fővárosból Pécsre telepítették, rettene­tesen el voltunk keseredve. De Eck Imre hihetetlen tűzzel és lelkesedéssel kez­dett velünk dolgozni. Né­hány hét alatt belénk suly­kolta, hogy van bennünk valami többlet, amit csak mi tudunk. — Műsoraitok az együttes egyéniségeire épültek. — Olyannyira, hogy ha egy szólótáncos megbetege­dett, helyettesíteni szinte képtelenség volt. A termé­szetes megújulás és Tóth Sándor más világú koreog­ráfiái hatására lassan eltű­nik ez a korábbi szemlélet. Most már több az összmun­kát kívánó darab, amely szabadon hagyja a fantá­ziát. — Mintha a Pécsi Balett kisebb viharokat kavar­na . . . — Úgy látom, a mi szak­mánk a periférián hever. A balettművészet nem él még igazán a köztudatban és a közönség nem fogadja be az általunk közvetített gon­dolatokat. De talán ez is csak idő kérdése. — Hogyan gondolsz vissza a ,,süllyesztő” éveire? — Ezen mindnyájan átes­tünk; a koreográfus szuve­rén joga, kinek adja új művében a főszerepet. A mellőzöttséget — bár nincs sok időnk — ki kell, ki le­het bírni! A legfontosabb a kondíció megőrzése. Szá­momra sokat jelent, hogy a pedagógiai főiskola el­végzése óta tanítok is a művészeti szakközépiskolá­ban. — Magánéleted? — Munkánk maximális fi­zikai igénybevételt jelent. Mégis így jó, addig jó, amíg rongyosra táncolhat­juk a cipőnket. Ilyen kö­rülmények között nem sok szabad idő marad. A fiam ugyan nagyon sok energiát elvesz, ezen azonban nem szoktam tépelődni­­, nincs rá időm. — És hogyan látod a Pé­csi Balett jövőjét? — Ha jellegzetes — sem klasszikus, sem szélsősége­sen modern — stílusát meg­őrzi, akkor a hírnevét is fenntartja még sokáig. Vidéki élet Paulin István Kartalan, a Petőfi Termelőszövetkezet növénytermesztési ágazat­vezetője. A fővárosból ke­rült ebbe a községbe. — Egy éve végeztél az egyetemen, közvetlenül utána vidékre kerültél. Mi­lyen elgondolások vezettek a választásnál? — A gyakorlatban akar­tam megvalósítani a tanul­takat. A friss diplomás me­zőgazdászoknak két lehető­sége van: elhelyezkedni az ország valamelyik állami gazdaságában, termelőszö­vetkezeténél, illetve, aki Budapesten szeretne ma­radni, mezőgazdasági jelle­gű céghez kerülhet irodai munkára. — Milyen volt az indu­lás? — Szerencsés vagyok, nö­vénytermesztési ágazathoz kerültem, ez jobban von­zott, mint az állattenyész­tés. A beilleszkedés nehe­zen ment. Az egyetemi évek alatt néhányszor láto­gatást tettünk termelőszö­vetkezetben, akkor a pozi­tívumokat láttuk. Az el­kendőzött problémák már a kezdésnél kibuktak. A szé­pet és jót felváltotta a sok gond. A munkámnak nem volt látszatja, először az ap­ró dolgokat kellett megol­dani. Hiányzott a sikerél­mény. Ilyenkor hajlamos az ember az elkeseredésre. Gondoltam arra, ha ezt tu­dom, nem jövök ide. Azon­ban nem mehettem el, a szerződés kötött. Később kezdtem megszokni, bele­rázódtam, éreztem, hogy szükség van rám. Egy év alatt összehangolódtunk. Közvetlenül kapcsolatban vagyok a termeléssel, ami számomra nagyon fontos. Felelősség van rajtam, a te­rületemen mindenért fele­lek. Most nem jutna eszem­be, hogy elmenjek. — A nyüzsgő, pesti élet­ből csöppentél ide. Milyen művelődési, szórakozási le­hetőséget tud nyújtani Kar­­tal? — Kulturális élet sajnos nincs, kultúrház van, ahol hetente kétszer filmet vetí­tenek. Néhány gyerek megy el. A felnőttek nem is ér­deklődnek. őszintén meg­mondom, napi 14 óra mun­ka után nekem sem volt még kedvem rá, örülök, ha másnap reggelig aludhatok. Hétvégeken általában haza­látogatok, így másfél-két napba tudom sűríteni a művelődés igényét. Lemon­dás tehát mindenképpen van, megszokott környezet­től, szülőktől, életmódtól szakadtam el, de mindezt * pótolja a munkám. JivriU* Bemondó lett A reggeli zenés műsor ez­zel véget ért, búcsúzik önöktől a bemondó, Mohai Gábor. A rádió fiatal munkatársa egy évvel ez­előtt lett bemondógyakor­nok és 1979 novemberében teljesült a vágya, kinevez­ték bemondónak. — A­t­ jelent ez, milyen elbírálás alapján véglegesí­tettek kettőtöket a hét je­lölt közül? — A gyakornokok mun­káját rendszeresen figyel­ték, sőt egyes adásokat magnóra rögzítettek. Októ­berben azután a felvéte­lek a Magyar Rádió nyelvi bizottsága és a Bemondók Szakmai bizottsága elé ke­rültek. A nyelvészek és az „öreg” tapasztalt bemondók külön-külön javaslatot tet­tek, ami az igazgató elé ke­rült. És végül is Dibusz Éva kolléganőmmel meg­kaptuk a kinevezést. — Milyen végzettség kell a rádióbemondáshoz? — Főiskolai diploma és nyelvismeret. Én például népművelési könyvtár sza­kos vagyok. — Hogyan kerültél a rá­dióhoz? — Olvastam a rádióújság pályázati felhívását és je­lentkeztem. A kétfordulós felvételin híreket kellett mondani, szavalni és ter­mészetesen beszédtechnikai gyakorlat is szerepelt. — Szabad idődben mivel foglalkozol? — Nagyon szeretem a verseket, különösen Nagy László és József Attila áll hozzám közel. Az előadó­estjeimen is főleg az ő ver­seikből válogatok, melyhez Dévai Nagy Kamilla hoz­záillő népdalokat, megzené­sített verseket énekel. Már eddig is sokfelé jártunk az országban műsorunkkal és szívesen fogadunk minden meghívást. Egyszer külföld­re, Csehszlovákia magyar­lakta területére is eljutot­tunk. 13 Karnagy A Budafoki Kamarakórus 1971-ben alakult és a XXII. kerületi tanács támogatá­sával működik. Az ifjúsá­gi női kar rövid pályafu­tása során sok szép sikert ért el alapítókarnagya és művészeti vezetője, Bib­ér István irányításával. — Ki lehet a kórus tagja? — Bárki, aki szereti az éneklést és hajlandó erre időt, energiát áldozni. Ter­mészetesen megfelelő adott­ság is szükséges, ami nem keverendő össze a képzett­séggel. Tagjaink általános és középiskolások, egyete­misták, dolgozók, pedagó­gusok, az átlagéletkor 19 év körül van. — Van-e különlegessége a kórusnak? — Különböző foglalkozá­súak énekelnek együtt és a kórus repertoárja is igen sokrétű. A gregoriántól az avantgarde kompozíciókig valamennyi stíluskörből vá­logatja műsorát. Mintegy 50 mű magyarországi bemu­tatója vagy ősbemutatója fűződik a kórushoz. — Milyen a kórus élete? — Nálunk amatőröknél az együtténeklés többet szá­mít, mint egy-egy fellépés. Fontosabbak a próbákon való együttlétek és azok a programok, amelyekre kö­zösen megyünk el. S ha változik is az összetétel, a hangulat mindig baráti marad. — A szorgalmas munka meghozta gyümölcsét. — Igen, komoly sikereket vallhatunk magunkénak. A rádió rendszeresen ké­szít felvételeket velünk, há­romszor kaptunk ezekért elismerő emlékplakettet. Megkaptuk a „Kiváló Együttes” kitüntetést, amely az amatőr együtteseknek adományozható legmaga­sabb kitüntetés. Londonban a BBC, Olaszországban a Goriziai Nemzetközi Kórus­­versenyen voltunk kategó­ria-győztesek, megelőzve sok nagy múltú énekkart. — Mi a szereped a kórus irányításában? — Feladatom az alkotó közösség megteremtése. So­kan segítenek munkámban, mivel társadalmi vezetőség irányítja a kórust és közö­sen alakítjuk ki a műsort.

Next