ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

IMI­MMCYOK? Úgy tűnik. Nem tegnap fejeztem be a kö­zépiskolát, van annak már tíz éve is. Az ott átélt évek megaláztatások és meglehe­tősen kevés használható tudás lenyomata­ként maradtak már csak bennem. Nem szerettem azt az időszakot, nem engedték, hogy önállóan gondolkozzunk, megszámlál­hatatlan valódi és még több látszólagos re­gula kötötte gúzsba minden percünket. Azokat is, amiket az iskolában töltöttünk, azokat is, amiket a falakon kívül; azokat természetesen, amikor véletlenül tanul­tunk, azokat pedig törvényszerűen, amikor minden mást szívesebben csináltunk vol­na. Mindez tíz év távolából persze, már csak néhány tanárom nevére, az óhatatla­nul megszerzett tudásra és a kellemetlen élményekre korlátozódik, így szívet me­lengető érzéssel olvastam a közületi­­tele­­fonkönyvben egyik budapesti gimnáziu­munk neve alatt a KISZ-iroda telefonszá­mát. Hát persze, eltelt egy évtized, ma már nemcsak az igazgatónak, a tantestü­letnek és a gondnoknak van telefonja, kap egyet a diákok szervezete is, így van ez rendjén. A vonal túlsó végén idősebb, női hang jelentkezett. Zavartan kérdeztem, stim­­mel-e a telefonszám, hiszen én egy mutáló fiú- vagy egy elfogódott leányhangra szá­mítottam. Határozatlanságomat rögtön el­oszlatta a határozott válasz, jó helyen já­rok, a telefon az ő irodájában van, ő pe­dig a KISZ tanácsadó tanár. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a kagylót a KISZ-titkár, netán egy KISZ- tag fogja felvenni? Úgy tűnik. Persze, baj nincsen, hiszen a tanácsadó tanár is a fia­talokért dolgozik, ő is tud segíteni nekem, hogy megtaláljam azokat az iskolarádióso­kat, akik levélben néhány ötletet, szak­mai segítséget kértek tőlem. Szívesen vé­gighallgatott, de a „szakmai segítség” hal­latán feltette a keresztkérdést: ki írta a le­velet? Megmondtam. Naiv voltam, amikor azt hittem, ez az információ ahhoz szükséges, hogy talál­kozhassak a sulirádiósokkal? Úgy tűnik, mert másnap egy rémült apuka keresett telefonon és elmesélte, hogy a fia bizony, rendesen kikapott az iskolában. Mert, hogy merészel egy diák a tanácsadó tanár tudta nélkül levelet írogatni az iskolarádió ügyében? Ráadásul újságírótól kérni segít­séget, akiről azután mit lehet tudni? Eze­ket nem én találtam ki, többszörös átté­tellel az apukától hallottam, akit persze nem volt könnyű megnyugtatni, hogy fia további tanulmányi előmenetele aligha függ attól a levéltől. A megnyugtatás azért sem ment igazán, mert abban, hogy a két dolog független marad egymástól, sajnos, én sem vagyok teljesen biztos. Mert már nem vagyok olyan naiv. A találkozás az iskolarádiósokkal — minden előzmény ellenére — létrejött. A KISZ-irodában néhány utálatosan udva­rias mondatot váltottam a tanácsadó ta­nárral, majd — az irodát elhagyva, a fo­lyosó sarkában — leültünk beszélgetni. Hogy miért a folyosón, miért nem a KISZ- irodában". A tanácsadó tanárnak dolga volt — éppen a kerületi KISZ-bizottságra ment, hogy beszámoljon az iskolai szervezet éle­téről —, az irodát tehát bezárta. Mi tehát leültünk beszélgetni a folyo­só végén, tanárok nélkül, magunkban. Nem volt haszontalan, másfél óra múlva már tudtam, hogy az idejáró diákoknak lesz mire emlékezniük tíz év múlva. Itt is megvannak azok a tanárok, akiknek so­ha nem felejtik el a nevét, akikre szere­tettel fognak emlékezni, de kellemetlen él­ményben is jócskán van részük. Ez utób­biak közül csak néhányat ragadok ki. Első naiv kérdés: mikor kezdődik az is­kolarádió adása? Válasz: a kezdés meg­­határozhatatlanul határozható meg, ak­kor, amikor az igazgató úr befejezi a hir­detéseket. Ugyanis minden nagyszünetben felolvasnak néhány hirdetést, a diri bácsi számtalan elfoglaltsága mellett ezt a fel­adatot is vállalja és — ha sok a beolvas­­nivaló —, akkor nincs sulirádió. Második naiv kérdés: miért nem ajánl­játok fel, hogy beépítitek a műsorokba a hirdetéseket? Válasz: bizonytalan vállvo­­nogatás. Tavaly megpróbálták felajánlani, azóta nem merik kérni. Harmadik naiv kérdés: milyen technikai berendezése van a sulirádiónak? Válasz: semmilyen. Negyedik naiv kérdés: akkor mi van? Válasz: hát, van az igazgatói irodában a hirdetőberendezés, melynek hozzáférhető­sége már ismert, van a klubban néhány esetenként működő magnó, meg egyéb. Ja, és van a tornateremben egy teljes felsze­relés erősítőkkel, hangfalakkal, de az kell a sulibálra. Első okos kérdés: hányszor van évente sulibál? Válasz: egyszer. Itt kellett volna következnie a nem tu­dom hányadik naiv kérdésnek, ami vala­mi ilyesmi lett volna, miért nem kéritek el, de ezt a kérdést már lenyeltem, hiszen egyre kevésbé vagyok naiv. Gyanítom a lehetséges választ, megpróbálták, nem ad­ják, bebizonyították, hogy ott sokkal fon­tosabb, különben is, tavaly lebetonozták az erősítőket, valamint a kaput kivették a helyéről, és ezért nem lehet bemenni. Nem folytatom naiv, okos, beugratós és érdek­telen kérdéseim felsorolását, hiszen a pél­dák szaporítása a lényegen keveset vál­toztat. Megvallom, ez az iskolalátogatás meghagyta az emlékeim nyomán kövesedő véleményemet. Ha tehetném, akkor sem szeretnék megfiatalodni, egy ilyen közép­iskolába visszakerülni — diáknak. Mert — bár olykor, s bizonyos szempontból a nagy­betűs életre is nevel —, az ilyen iskolá­ban, ahol az önállóságtól igyekeznek el­szoktatni a fiatalokat, ahol a tekintély­uralom határozza meg a tanár-diák vi­szonyt, ugyan mi jót tanulhatnék a tan­tárgyakon kívül? Már nem vagyok naiv: az iskola nevét elhallgatom — éppen beszélgetőpartne­reim védelme érdekében. Nem hiszem ugyanis, hogy egy — vagy sok — újság­cikkel orvosolni lehetne olyan bajokat, amelyek nem feltétlenül egyediek. POGÁNY GYÖRGY

Next