ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
IMIMMCYOK? Úgy tűnik. Nem tegnap fejeztem be a középiskolát, van annak már tíz éve is. Az ott átélt évek megaláztatások és meglehetősen kevés használható tudás lenyomataként maradtak már csak bennem. Nem szerettem azt az időszakot, nem engedték, hogy önállóan gondolkozzunk, megszámlálhatatlan valódi és még több látszólagos regula kötötte gúzsba minden percünket. Azokat is, amiket az iskolában töltöttünk, azokat is, amiket a falakon kívül; azokat természetesen, amikor véletlenül tanultunk, azokat pedig törvényszerűen, amikor minden mást szívesebben csináltunk volna. Mindez tíz év távolából persze, már csak néhány tanárom nevére, az óhatatlanul megszerzett tudásra és a kellemetlen élményekre korlátozódik, így szívet melengető érzéssel olvastam a közületitelefonkönyvben egyik budapesti gimnáziumunk neve alatt a KISZ-iroda telefonszámát. Hát persze, eltelt egy évtized, ma már nemcsak az igazgatónak, a tantestületnek és a gondnoknak van telefonja, kap egyet a diákok szervezete is, így van ez rendjén. A vonal túlsó végén idősebb, női hang jelentkezett. Zavartan kérdeztem, stimmel-e a telefonszám, hiszen én egy mutáló fiú- vagy egy elfogódott leányhangra számítottam. Határozatlanságomat rögtön eloszlatta a határozott válasz, jó helyen járok, a telefon az ő irodájában van, ő pedig a KISZ tanácsadó tanár. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a kagylót a KISZ-titkár, netán egy KISZ- tag fogja felvenni? Úgy tűnik. Persze, baj nincsen, hiszen a tanácsadó tanár is a fiatalokért dolgozik, ő is tud segíteni nekem, hogy megtaláljam azokat az iskolarádiósokat, akik levélben néhány ötletet, szakmai segítséget kértek tőlem. Szívesen végighallgatott, de a „szakmai segítség” hallatán feltette a keresztkérdést: ki írta a levelet? Megmondtam. Naiv voltam, amikor azt hittem, ez az információ ahhoz szükséges, hogy találkozhassak a sulirádiósokkal? Úgy tűnik, mert másnap egy rémült apuka keresett telefonon és elmesélte, hogy a fia bizony, rendesen kikapott az iskolában. Mert, hogy merészel egy diák a tanácsadó tanár tudta nélkül levelet írogatni az iskolarádió ügyében? Ráadásul újságírótól kérni segítséget, akiről azután mit lehet tudni? Ezeket nem én találtam ki, többszörös áttétellel az apukától hallottam, akit persze nem volt könnyű megnyugtatni, hogy fia további tanulmányi előmenetele aligha függ attól a levéltől. A megnyugtatás azért sem ment igazán, mert abban, hogy a két dolog független marad egymástól, sajnos, én sem vagyok teljesen biztos. Mert már nem vagyok olyan naiv. A találkozás az iskolarádiósokkal — minden előzmény ellenére — létrejött. A KISZ-irodában néhány utálatosan udvarias mondatot váltottam a tanácsadó tanárral, majd — az irodát elhagyva, a folyosó sarkában — leültünk beszélgetni. Hogy miért a folyosón, miért nem a KISZ- irodában". A tanácsadó tanárnak dolga volt — éppen a kerületi KISZ-bizottságra ment, hogy beszámoljon az iskolai szervezet életéről —, az irodát tehát bezárta. Mi tehát leültünk beszélgetni a folyosó végén, tanárok nélkül, magunkban. Nem volt haszontalan, másfél óra múlva már tudtam, hogy az idejáró diákoknak lesz mire emlékezniük tíz év múlva. Itt is megvannak azok a tanárok, akiknek soha nem felejtik el a nevét, akikre szeretettel fognak emlékezni, de kellemetlen élményben is jócskán van részük. Ez utóbbiak közül csak néhányat ragadok ki. Első naiv kérdés: mikor kezdődik az iskolarádió adása? Válasz: a kezdés meghatározhatatlanul határozható meg, akkor, amikor az igazgató úr befejezi a hirdetéseket. Ugyanis minden nagyszünetben felolvasnak néhány hirdetést, a diri bácsi számtalan elfoglaltsága mellett ezt a feladatot is vállalja és — ha sok a beolvasnivaló —, akkor nincs sulirádió. Második naiv kérdés: miért nem ajánljátok fel, hogy beépítitek a műsorokba a hirdetéseket? Válasz: bizonytalan vállvonogatás. Tavaly megpróbálták felajánlani, azóta nem merik kérni. Harmadik naiv kérdés: milyen technikai berendezése van a sulirádiónak? Válasz: semmilyen. Negyedik naiv kérdés: akkor mi van? Válasz: hát, van az igazgatói irodában a hirdetőberendezés, melynek hozzáférhetősége már ismert, van a klubban néhány esetenként működő magnó, meg egyéb. Ja, és van a tornateremben egy teljes felszerelés erősítőkkel, hangfalakkal, de az kell a sulibálra. Első okos kérdés: hányszor van évente sulibál? Válasz: egyszer. Itt kellett volna következnie a nem tudom hányadik naiv kérdésnek, ami valami ilyesmi lett volna, miért nem kéritek el, de ezt a kérdést már lenyeltem, hiszen egyre kevésbé vagyok naiv. Gyanítom a lehetséges választ, megpróbálták, nem adják, bebizonyították, hogy ott sokkal fontosabb, különben is, tavaly lebetonozták az erősítőket, valamint a kaput kivették a helyéről, és ezért nem lehet bemenni. Nem folytatom naiv, okos, beugratós és érdektelen kérdéseim felsorolását, hiszen a példák szaporítása a lényegen keveset változtat. Megvallom, ez az iskolalátogatás meghagyta az emlékeim nyomán kövesedő véleményemet. Ha tehetném, akkor sem szeretnék megfiatalodni, egy ilyen középiskolába visszakerülni — diáknak. Mert — bár olykor, s bizonyos szempontból a nagybetűs életre is nevel —, az ilyen iskolában, ahol az önállóságtól igyekeznek elszoktatni a fiatalokat, ahol a tekintélyuralom határozza meg a tanár-diák viszonyt, ugyan mi jót tanulhatnék a tantárgyakon kívül? Már nem vagyok naiv: az iskola nevét elhallgatom — éppen beszélgetőpartnereim védelme érdekében. Nem hiszem ugyanis, hogy egy — vagy sok — újságcikkel orvosolni lehetne olyan bajokat, amelyek nem feltétlenül egyediek. POGÁNY GYÖRGY