ifjúsági Magazin, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
Már a nevük is szokatlan: BIZOTTSÁG Van benne valami tipikusan magyar, valami tipikusan közéleti gúny. S ez már sejteti is a programot. Ez, meg a külsejük a jelmez, a bricsesznadrág, mellkast verő (valódi) szakáll. S a számok: Mária Benzin, Korrupt vagyok és hazudós, Na ne hülyéskedj, Kísérlet Albert Einstein hangjának rekonstruálására .. . A Bizottság szinte a teljes ismeretlenségből bukkant fel, s nem is akárhogyan. Erről beszélgettünk az egyik gitárossal, Bernáth(y) Sándorral. — Kevés zenekarnak adatott meg az, ami nekünk, sőt, azt is mondhatom, Magyarországon eddig egyáltalán nem volt ilyen, egyből huszonötezres közönség elé lépni . . . — Most debütáltatok? — Nem egészen. A Bizottság ugyan csak négy hónapja létezik de mindegyikünknek van zenei előélete, s más néven eddig is zenéltünk önmagunk és szőkébb baráti körünk szórakoztatására. Fontos: noha teljes szívvel és erőbedobással csináljuk a zenét, mégsem vagyunk főhivatású muzsikusok: a csoport tagjai szinte kivétel nélkül képzőművészek. — Hangszerek ecset helyett? — Inkább a kettő együtt. Mindkét műfajban közölni akarunk valamit, csak mások az eszközök, és persze a hatás is. — Szavaidból az derül ki, hogy itt valami fontos és komoly dologról van szó, pedig én őszintén szólva poénra vettem a műsorotokat. Talán nem sértelek meg, ha azt mondom, hogy zeneileg is annak tűnt. Többen vagyunk ugyanis, akik minimum Eric Clapton léptékű mércével mérjük ezt a műfajt . . . — Mi is azzal mérjük. Rengeteg munka van a számokban és átgondolt koncepció. Mi ,,avantgarde rockot” játszunk, vagy ha úgy teszik a New Wave stílusirányzathoz tartozunk, tehát kívül állunk az eddigi stílusokon. Közel másfél órás műsorunk valamennyi számát úgy készítettük el, hogy bőséges helyet kapnak bennük a pillanatnyi invenciók, hangulatok, improvizációk. A folytonos és folyamatos változás miatt tehát kétszer ugyanúgy nem is játszunk egyetlen szerzeményt sem, annak ellenére, hogy valamennyinek pontosan kimunkált, megkomponált alapja van. — Te fogalmaztál így: fantasztikus lehetőséget nyújtott nektek az IM- fesztivál. Hogyan kívántok élni vele? — Ugyanezt a stílust folytatjuk. A koncert után többen is odajöttek hozzánk, kérdezték, hogy hol hallhatnak bennünket, s ez azt jelzi, hogy érdeklődésre tart számot, amit csinálunk. Reméljük hogy továbbra is számíthatunk az olyan segítségre, mint amilyet a Beatrice tagjaitól és másoktól kaptunk, akiknek eddig is sokat köszönhetünk. Eddig az interjú. Ez hát a Bizottság, amely kétségtelenül színes folt lehet a magyar zenei palettán. De végül is mi ez? Punk banda? Annál több. Igazi zenekar? Annál még kevesebb. Hangulatuk talán Frank Zappáéhoz hasonlítható leginkább, csak hát Zappa felkészültsége elképesztő, a világ muzsikusainak élvonalához tartozik. Persze, ez csak távoli öszszehasonlítás, azok számára, akik nem hallották még a Bizottságot. Nem kívánja senki, hogy dolgozzák le a Zappától való távolságot. (Nem is lehet.) A lényeg: ha a jelenlegi helyzetet kiindulópontnak tekintik és nem eredménynek hallunk még róluk. A vendég szemével jó néhányan vendégeket is hoztak a koncertre. Az egyik srác a nála vendégeskedő angol lánnyal érkezett. — Tetszik ami itt történik. Ennyi srác, ilyen szép környezet, ilyen szabadon, önfeledt hangulatban, nagyon jó. — összehasonlítva az angol ,,free” fesztiválokkal, koncertekkel, látsz-e valami különbséget? — Talán nálunk még oldottabb a hangulat. Többen vannak, több zenekar lép fel, a fesztiválok többnaposak és az ember ha akar, ihat egy pohár italt, nem motozzák meg a bejáratnál és az egésznek nem koncert, hanem fesztiválhangulata van. — A sajtóban ezt a koncertet ,,magyar Woodstockra” keresztelték. Szerinted van értelme az összehasonlításnak? — Nem voltam Woodstockban, de háromszor láttam a fesztiválról készült filmet. Azt hiszem, túlzás az összehasonlítás. Ez egy jó koncert, sok srác van együtt, jó zene szól és mindenki elégedetten mehet haza. — Számítottál arra hogy Magyarországon ilyen koncertesten is részt vehetsz? — Eszembe sem jutott Azt tudtam, jó zenekarok vannak — éppen azok, akik itt fellépnek és még néhány, mint az LGT, Fonográf vagy akiket nemrégen hallottam, az East, de arra nem számítottam, hogy ilyen nyitott koncerteket is rendeznek. Nagy élmény ez nekem és beszélni fogok róla otthoni barátaimnak. 18 VALAMI ELKEZDŐDÖTT Ez a koncert a tizenévesek bulija volt, akik az ország minden részéből idezarándokoltak, hogy kedvenceiket végre együtt láthassák, ők voltak azok, akik már délelőtt ott szobroztak a bejáratnál, ők tolongtak türelmetlenül, amikor megnyitották a kordont, ők lepték el a színpad előtti terepet, ők csápoltak kedvenceik nevét kiabálva már az előműsor alatt is. Délután öt és hat óra között azonban a figyelmes szemlélő érdekes változást figyelhetett meg. Az egyáltalán nem gyérülő sorokban mind több és több idősebb arc bukkant fel. Huszonévesek és harmincasok jöttek kis társaságokban, sokan gyerekkel az oldalukon. Nyakukban fényképezőgép, oldalukon magnetofon, az arcokon izgatott várakozás. Talán évek óta most először mozdultak ki otthonról egy koncert kedvéért. A kíváncsiság, a nosztalgia hozta ki őket az óbudai szigetre. A koncert után, hazafelé bandukolva a sötétben, a HÉV-re várva, mindenütt beszélgettek. A tinik még a koncert lázában égve, az idősebbek hűvösebben, tárgyilagosabban. Egy mama, aki elszökött lánya után jött ki a szigetre, és órákig kereste a tömegben: — Nagyon meg akartam pofozni a lányomat, mert engedély nélkül lógott el otthonról. Aztán, amikor megláttam ezt a rengeteg embert, ahogy egymás mellett ülve, fekve hallgatták a zenekarokat, lecsillapodtam. Végig itt maradtam és nem sajnáltam rá az időt. Otthon mindenféle rémségeket gondoltam tivornyákról, erőszakosságokról. Megváltozott a véleményem. Egy 28 éves közgazdász: — Azt hiszem, ennek a generációnak minden reménye megvan, hogy folytatódjanak ezek a koncertek. A Tabán után most már van egy másik nagy rockünnepük is. S ezekből a koncertekből kifejlődhet valami más is, ahogy elnéztem, volt itt egy jelentős mag, akik a koncerttől függetlenül is jól érezték magukat. Szerencséjük volt. Jó volt az idő, sütött a nap, jók voltak a programok. Negyed órát álltam a bejáratnál és figyeltem a tömeget. Társaságok, 30—40 fős csapatok jöttek. Kis közösségek, akik a koncert alatt is együtt maradtak. Itt a domb mögött is nagyon sokan feküdtek a fűben, beszélgettek, kártyáztak, ismerkedtek Élvezték, hogy együtt lehetnek. Nekik nem is a koncert volt a fontos, hanem a jelenlét, az együttlét. És a legfontosabb talán éppen ez. Egy 30 éves tanár, ugyanebből a baráti társaságból: — Kifejezetten népünnepély jellege lehetne a dolognak, ha jobban megszervezték volna ezt a koncertet. Lehetnének büfék, W. C.-k, pavilonok. De azt hiszem, maguk a rendezők sem hitték el, hogy lehet ilyen koncertet rendezni. Sehol egy rendőr, mégsincs botrány.