ifjúsági Magazin, 1981 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
* * Victor Vasarely írja: „Számomra igazi felfedezést csak az absztrakció megismerése jelentett 1974-ben, amikor felismertem, hogy a szín-forma az egész világot kifejezheti. Nincs külön „szín” és „forma” egymástól elválasztva. Ez nem két külön dolog, hanem egy: „szín-forma”. Minden forma színalap, minden szín egy forma jelképe. A szín-forma-egység ugyanaz a képzőművészetben, mint a hullámrészecske a természetben. Ez az elsődleges művészi érték ...” — Mi történt az első levélváltás után? — Elkezdtünk levelezni egymással, ami önmagában is nagy megtiszteltetést jelentett nekem. Idén nyáron pedig meghívott magához. — Ami ugye, felepjthetetlen emlék marad? — Több más okból is. Kezdődött azzal, hogy Párizs környéki otthona valójában csak gyalog közelíthető meg, és szinte megtalálhatatlan. Végre több órás gyaloglás után rábukkantunk, csakhogy nem volt éppen otthon. Betegsége miatt Gordes-ban kellett lennie, csekélység, 1050 kilométerre. Persze odautaztunk. Hogy ne szaporítsam a szót, fogadott, beszélgetni kezdtünk. Végtelenül szerény embernek ismertem meg. Egy idő után az orvosok ránk parancsoltak, fejezzük be a beszélgetést. Én még csak öt percet kértem, mire ő kijelentette: „Én pedig még egy fél órát.. . Az adakozó természetű, az alapítványokat alkotó Vasarelynek sokan szemére vetik, hogy valójában kapitalista, hogy egyedi, szignált képeit fantasztikus áron adja el. ő ezzel egyáltalán nem törődik. Már sok évvel ezelőtt kijelentette: „Én soha nem hajoltam meg a pénz hatalma előtt, hagyom, hogy ő hajoljon meg az én művészetem előtt. Az értéket nem a tárgy ritkasága határozza meg, hanem a minőség, amelyet jelent. . .” — Nem félti gyűjteményét? — Milyen értelemben? — Abban, hogy betörnek lakásába vagy a kiállításokról lába kel valamelyik Vasarely-műnek ? — Ha félteném, soha nem bocsátanám kiállításra a gyűjteményt. Nem tagadom, van bennem némi szorongás, de ezt mindig legyőzi a célba vetett hitem: ezeket a képeket, műveket mindenkinek látnia kell. Egyébként legutóbb is aláírattak velem egy nyilatkozatot, miszerint a kiállított képekért felelősséget nem vállalnak. — Ön miben látja Vasarely legnagyobb értékét, mondjuk úgy: hasznát? — Ehhez a művészt magát kell idéznem. Amikor Aix-en-Provence-ban létrehozta alapítványát, a tizenhat egymás mellé helyezett épületblokkot, és ezzel ámulatba ejtette a franciákat, a következőket nyilatkozta: „Harcolni a vizuális ártalmak ellen, megszépíteni a mesterséges környezetet, megvalósítani a boldogság színes városát, ez volt a célom!” — Vasarely francia állampolgár, önnek mi volt a benyomása: megmaradt azért magyarnak? — Nem tudok franciául, magyarul beszélgettünk. Nem hiszem, hogy udvariasságból mondta: ő mindig magyar marad. Hazájának nem elad, csak ad. Pécsi múzeumát 200 adományából hozták létre. S felajánlott egy 120 millió forintos alapítványt a fővárosnak is. Hamarosan Battonyának ajándékoz egy emlékművet. Persze azt, hogy valaki magyar, adományokkal nehéz bizonyítani, legfeljebb jelezni. Szent meggyőződésem, hogy ő szívében mindig Vásárhelyi Győző marad. PETHES SÁNDOR (A DIÁK A CSEPEL-GYŰJTEMÉNYBŐL VALÓK)