Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
Mégis miért az „őszinte kőkemény ”? Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom a hazai kemény rocknak a címben szereplő, kicsit lekezelő, kicsit gúnyos megjelölésével. Szakemberek intézményi és magánvéleményeiben, ritkábban zenészek vagy szakmabeliek nyilatkozataiban szerepel leginkább, miszerint: „zeneileg üres, primitív”, „már nem aktuális”. A Pick-up egyik száma több helyen már a közvélemény hangjának tulajdonította ezeket a megnyilatkozásokat, de a nem reklámjellegű sajtóban is több, a továbblépést sürgető írás jelent meg. A közönség azonban nem figyel e jelekre, hanem változatlanul a kemény zenéért rajong. Jellemző és elgondolkodtató, hogy az amatőr együttesek java a Black Sabbath nyomdokain indul el, mert közönségáttörésre csak így számíthatnak. A punk-new wave jelentett valami új színt, de az őszinte kőkemény vidéki hegemóniáját ez sem tudta megrendíteni. A legnagyobb tömegeket még mindig ez a zene mozgatja meg, s a feketepiacon az AC/DC, Judas Priest és társai évek óta tartják előkelő helyüket (és árukat). Nincs szándékomban, hogy a két lehetséges szélsőség valamelyike mellett is egyoldalúan állást foglaljak,és mondjuk a hanglemezgyárat elfogultsággal, a közönséget pedig a zenei hozzáértés hiányával vádoljam. Ezt megteszik helyettem mások. De azon eltűnődni, hogy „mégis miért az őszinte kőkemény”, talán megéri a neki szentelt sorokat. * Miért éppen a kemény rock (maradt) népszerű? Ezt nem lehet egyszerűen csak zenei okokkal megmagyarázni, hiszen a rock ma jóval többet jelent, mint a „zene”. (Ezért azok a bírálatok, amelyek a zenei megoldásokat kritizálják, csak tovább szítják a bizalmatlanság tüzét; a rockerek a kedvenceik elleni ármányt látják bennük.) Amikor a hetvenes évek közepén a Hard rock divatja után a csúcson levők itthon is újabb divatok után néztek, a másod-, harmadvonalbeli, külvárosi és vidéki zenekarok továbbra is ezt a zenét játszották a közönségnek. Számukra a popzene még nem válhatott önmagáért valóvá; sokkal erősebben kötődtek koncertjeik hallgatóságához, mintsem hogy ne róluk, és ne nekik zenéljenek. Mivel anyagi tartalékaik nem voltak arra, hogy egy új zene kockázatával próbálkozzanak, s megélhetésüket is csak koncertfellépésekkel biztosíthatták (tévé, rádió, lemez elérhetetlenek voltak), a szférák hangjai vagy a napfényes boldogság helyett az élet mindennapos, gyűrött dolgairól kezdtek énekelni. Persze, nem akarok mítoszt gyártani az alulról indulás üdvözítő voltáról; ezt a választást sokkal inkább a kényszer, mint a vágyak határozták meg. De ezzel a közvetlenséggel olyan, a régi időkre emlékeztető, lelkes támogatást sikerült szerezniük, ami később — amikor az élvonal zenészei közül is néhányan jó szimattal ráéreztek a lehetőségekre, s a Piramissal megkezdődött a másodvirágzás — számos zenekart a hivatalos ellenállással szemben is a csúcsra juttatott. Igazi közönségzene ez — de miben ? A Nyugat felől be-becsapó zenei divathullámok közül a kemény rock azért tudott tartós tendenciasiker maradni, mert tartalmában és formai kellékeiben is képes volt a felszínen maradni. Nem tett egyebet, csak továbbfejlesztve hagyományait, engedett az alulról jövő nyomásnak, és vállalta a közönségét alkotó rétegek gondjasproblémáit. Ez a zene többé-kevésbé hűen tükrözi a fiatalok egy részének élethelyzetét, hangot ad vélt vagy valódi talajtalanságérzésüknek, a felnőttvilág kamaszos megtagadásának, a beilleszkedéstől való idegenkedésnek. Azért lényeges ez, mert a rockzene jóval nagyobb helyet foglal el a fiatalok életében, mintha csak szórakozás volna. Hiszen az együttesek körül, koncertre járás közben közösségek szerveződnek, a dalok, s a zenészek viselkedése alapján értékeket, szemléletet választanak a tizenévesek, elkötelezik magukat, amikor egyik vagy másik együttes mellett döntenek, s a KISZ és az iskola mellett — helyett — a rockban „politizálnak”. Lényeges elem az is, hogy az őszinte kőkemény mögött a laikus rockközvélemény legaktívabb része áll, mely — mint az eredmény is mutatja — szívósan kitartott a kedvencek mellett. (Eddig szándékosan nem használtam a heavy metal megjelölést, mert a magyar kőkemény zenekarok különböznek angol társaiktól. Ott sokkal differenciáltabb a zenész- és közönségtagozódás — mod, rocker, skinhead, teenyhopper, stb. — s a heavy metal is egy szűk, behatárolt réteget „céloz meg” zenéjével, míg nálunk, a csoport számát és véleményformáló erejét tekintve, ez a legnagyobb.) Mindenképpen új jelenség, hogy a mai sztárzenekarok egy része a nulláról indult, s a népszerűség segítségével korábban bevehetetlennek hitt várakat is meghódított, és szerencsésebb esetben kényszerű stílusmódosításra sem kényszerült. Az irányzat népszerűségét a fölfölbukkanó intézményes ellenállás csak növelte. Egyrészt csak mint zenei jelenséget kezelték, ezzel lebecsülték a sikerben rejlő erőket, s a késői felismerés már meghátrálásnak tűnt. Másrészt szalonképessé akarták tenni, ami néhány együttest olyan választásra kényszerített, hogy számoljon le a tömegkommunikációs eszközök csábításával, és méginkább csak közönségére koncentráljon, így éppen ellentétes hatást sikerült elérni: a közönség bizalmatlanságát e szervekkel szemben az együttesek vonzereje viszont nőtt, választásukkal még hitelesebbé váltak a fiatalok számára. ★ Hihetőség, hitelesség — ezek itt kulcsszavak, mégha e műfajnak — mint minden sikeres műfajnak — vannak epigonjai, hullámlovasai is. Ha a kemény rockot csak zenei kifejezésként használnánk, e fogalmaknak nem is lenne értelmük. De ezzel azt az esélyt is elvesztenénk, hogy a rockzenét tágabb, társadalmi összefüggésekben is láthassuk. A szórakoztató zene és a rock ma már nem rokon fogalmak. Erre az őszinte kőkemény a legjobb példa. Rá lehet fogni, hogy közönséges, esetleg reménytelenül primitív, a közönség változatlanul szereti, hisz benne. A popzenei sikerek sohasem (csak) néhány ember jól kiszámított döntésein múlnak , hanem elsősorban a közönségen. S ezt mindenképpen figyelembe kell venni. TORMA TAMÁS * — Nagyon tetszett a film, de az író-rendező nagyon pesszimista lehet, mert csak egyetlen tiszta fiú akadt a szereplők között. Ez szomorú, de reális dolog. Nagyon aranyos volt a főszereplő-figura. Ez a naiv kamasztípus ma már egyáltalán nem jellemző, ezért is volt szimpatikus nekem. A tánciskola viszont elég furcsa és idegen volt számomra. Nevetséges volt a kisgavallérozás, a kisasszonyozás, meg az egész légkör. Azt is furcsának találtam, hogy a filmben végig mindenütt a lányok voltak a kezdeményezők. A tánciskolas zenészek alig néhány vonással jól voltak jellemezve, de az egész helyzet nagyon kispolgárinak tűnt számomra. A szigorú korlátozások pont az ellenkező hatást váltották ki a fiataloknál, szerintem éppen ezért volt a filmben anynyi kicsapongó, kitörni akaró figura. ★ — A könyvet egy osztálytársnőmnél láttam először, ő adta kölcsön, de — érdekes véletlen — másnap anyukám is azzal állított be, hogy ezt hozta nekem. A könyvből tanultam néhány új dolgot — főleg azt, hogy mi mennyire biztos védekezési mód —, de már a legtöbb kérdésről előtte is beszélgettünk otthon, úgyhogy nem igazán volt ez újdonság számomra. Szerintem ez a könyv csak bizonyos családok számára szükséges, ahol a szexualitásról egyébként nem szoktak beszélgetni a szülők a gyerekkel. A könyv nyelvezete viszont lehetett volna egyszerűbb, világosabb is, mert szerintem túl komplikáltan magyaráz. — Jól felépített film volt, könnyedhangvételű, úgyhogy egy percig sem éreztem, hogy ebből a végén dráma lesz. Nem hiszem, hogy csak a fő- és szentimentális, és reálisnak jelenetek ugyanúgy megdöbbentik a nézőt, mint a fiút — ez erénye a filmnek, bár elég furcsa, hogy csak a főhős nem tudta, hogy milyen lány az, akibe ő vakon szerelmes. Tetszett, hogy ez a srác ilyen naiv hős lett volna naiv; az utolsó tartom, hogy ez a gyerekes, ábrándozó világ végül drámává torzul. A tiszta érzéseket könnyű kigúnyolni, a legtöbb ember pedig gyáva, belesodródik a dolgokba, „együtt üvölt a farkasokkal”, ezt jól ábrázolja a film. A hatvanas évek elejét idéző jelenetek (tánciskola, villamos, jeges stb....) mind találtak, és különösen jó alakításnak tűnt számomra Usztics Mátyás bukott diákfigurája. Rudolf Péter is érzékletesen játszotta a főhős szerepét; megmutatta, hogy minden naiv embernek feltétlenül át kell esnie egy nagy csalódáson, mert életfelfogása ettől változik meg. A főszereplő is ettől vált olyannyira nagykorúvá, hogy már apja ütésre lendülő öklét is le meri fogni. — A szexualitás most már kezd olyan témává válni, amiről úton-útfélen, éjjel-nappal beszélünk. A Szex-KRESZ című könyvecske — vagy inkább: füzetecske — hasznos lehet mindenütt és mindenkinek, aki még nem tud semmit a szexről vagy a fogamzásgátlásról. Aki viszont már túl van az első „meglepetésen”, annak nem mond semmi újat. Persze, ez a könyv nem pótolja — nem is pótolhatja — a személyes (például szülői) felvilágosítást, és tartok attól, hogy éppen oda nem jut el igazán, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. PICZIL ENIKŐ 16 eves gimnazista KREisz Árpád 23 éves épületgépész