Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

Mégis miért az „őszinte­ kőkemény ”? Az utóbbi időben egyre gyakrab­­ban találkozom a hazai kemény rocknak a címben szereplő, kicsit lekezelő, kicsit gúnyos megjelölé­sével. Szakemberek intézményi és magánvéleményeiben, ritkábban zenészek vagy szakmabeliek nyi­latkozataiban szerepel leginkább, miszerint: „zeneileg üres, primi­tív”, „már nem aktuális”. A Pick-up egyik száma több he­lyen már a közvélemény hangjá­nak tulajdonította ezeket a meg­nyilatkozásokat, de a nem reklám­­jell­egű sajtóban is több, a tovább­lépést sürgető írás jelent meg. A közönség azonban nem figyel e jelekre, hanem változatlanul a ke­mény zenéért rajong. Jellemző és elgondolkodtató, hogy az amatőr együttesek java a Black Sabbath nyomdokain indul el, mert közön­ségáttörésre csak így számíthat­nak. A punk-new wave jelentett valami új színt, de az őszinte­ kő­kemény vidéki hegemóniáját ez sem tudta megrendíteni. A legna­gyobb tömegeket még mindig ez a zene mozgatja meg, s a feketepia­con az AC/DC, Judas Priest és társai évek óta tartják előkelő he­lyüket (és árukat). Nincs szándékomban, hogy a két lehetséges szélsőség valame­lyike mellett is egyoldalúan ál­lást foglaljak,­és mondjuk a hang­­lemezgyárat elfogultsággal, a kö­zönséget pedig a zenei hozzáértés hiányával vádoljam. Ezt megte­szik helyettem mások. De azon eltűnődni, hogy „mégis miért az őszinte­ kőkemény”, talán megéri a neki szentelt sorokat. * Miért éppen a kemény rock (ma­radt) népszerű? Ezt nem lehet egyszerűen csak zenei okokkal megmagyarázni, hi­szen a rock ma jóval többet je­lent, mint a „zene”. (Ezért azok a bírálatok, amelyek a zenei meg­oldásokat kritizálják, csak tovább szítják a bizalmatlanság tüzét; a rockerek a kedvenceik elleni ár­mányt látják bennük.) Amikor a hetvenes évek köze­pén a Hard rock divatja után a csúcson levők itthon is újabb di­vatok után néztek, a másod-, har­madvonalbeli, külvárosi és vidéki zenekarok továbbra is ezt a zenét játszották a közönségnek. Szá­mukra a popzene még nem vál­hatott önmagáért valóvá; sokkal erősebben kötődtek koncertjeik hallgatóságához, mintsem hogy ne róluk, és ne nekik zenéljenek. Mivel anyagi tartalékaik nem vol­tak arra, hogy egy új zene koc­kázatával próbálkozzanak, s meg­élhetésüket is csak koncertfellé­pésekkel biztosíthatták (tévé, rádió, lemez elérhetetlenek voltak), a szférák hangjai vagy a napfé­nyes boldogság helyett az élet mindennapos, gyűrött dolgairól kezdtek énekelni. Persze, nem akarok mítoszt gyártani az alul­ról indulás üdvözítő voltáról; ezt a választást sokkal inkább a kényszer, mint a vágyak határoz­ták meg. De ezzel a közvetlenség­gel olyan, a régi időkre emlékez­tető, lelkes támogatást sikerült szerezniük, ami később — amikor az élvonal zenészei közül is né­­hányan jó szimattal ráéreztek a lehetőségekre, s a Piramissal meg­kezdődött a másodvirágzás — szá­mos zenekart a hivatalos ellenál­lással szemben is a csúcsra jutta­tott. Igazi közönségzene ez — de miben ? A Nyugat felől be-becsapó zenei divathullámok közül a kemény rock azért tudott tartós tendencia­siker maradni, mert tartalmában és formai kellékeiben is képes volt a felszínen maradni. Nem tett egyebet, csak továbbfejlesztve ha­gyományait, engedett az alulról jövő nyomásnak, és vállalta a kö­zönségét alkotó rétegek gondjas­problémáit. Ez a zene többé-ke­­vésbé hűen tükrözi a fiatalok egy részének élethelyzetét, hangot ad vélt vagy valódi talajtalanságér­­zésüknek, a felnőttvilág kamaszos megtagadásának, a beilleszkedés­től való idegenkedésnek. Azért lényeges ez, mert a rock­zene jóval nagyobb helyet foglal el a fiatalok életében, mintha csak szórakozás volna. Hiszen az együttesek körül, koncertre járás közben közösségek szerveződnek, a dalok, s a zenészek viselkedése alapján értékeket, szemléletet vá­lasztanak a tizenévesek, elkötele­zik magukat, amikor egyik vagy másik együttes mellett döntenek, s a KISZ és az iskola mellett — helyett — a rockban „politizál­nak”. Lényeges elem az is, hogy az őszinte­ kőkemény mögött a laikus rockközvélemény legaktívabb ré­sze áll, mely — mint az eredmény is mutatja — szívósan kitartott a kedvencek mellett. (Eddig szán­dékosan nem használtam a heavy metal megjelölést, mert a magyar kőkemény zenekarok különböz­nek angol társaiktól. Ott sokkal differenciáltabb a zenész- és kö­zönségtagozódás — mod, rocker, skinhead, teenyhopper, stb. — s a heavy metal is egy szűk, behatá­rolt réteget „céloz meg” zenéjé­vel, míg nálunk, a csoport számát és véleményformáló erejét tekint­ve, ez a legnagyobb.) Mindenképpen új jelenség, hogy a mai sztárzenekarok egy része a nulláról indult, s a népszerűség segítségével korábban bevehetet­lennek hitt várakat is meghódí­tott, és szerencsésebb esetben kényszerű stílusmódosításra sem kényszerült. Az irányzat népszerűségét a föl­­fölbukkanó intézményes ellenállás csak növelte. Egyrészt csak mint zenei jelenséget kezelték, ezzel le­becsülték a sikerben rejlő erőket, s a késői felismerés már meghát­rálásnak tűnt. Másrészt szalonké­pessé akarták tenni, ami néhány együttest olyan választásra kény­­szerí­tett, hogy számoljon le a tö­megkommunikációs eszközök csá­bításával, és méginkább csak kö­zönségére koncentráljon, így ép­pen ellentétes hatást sikerült el­érni: a közönség bizalmatlanságát e szervekkel szemben az együtte­sek vonzereje viszont nőtt, válasz­tásukkal még hitelesebbé váltak a fiatalok számára. ★ Hihetőség, hitelesség — ezek itt kulcsszavak, mégha e műfajnak — mint minden sikeres műfajnak — vannak epigonjai, hullámlova­sai is. Ha a kemény rockot csak zenei kifejezésként használnánk, e fogalmaknak nem is lenne értel­mük. De ezzel azt az esélyt is el­vesztenénk, hogy a rockzenét tá­­gabb, társadalmi összefüggésekben is láthassuk. A szórakoztató zene és a rock ma már nem rokon fogalmak. Er­re az őszinte­ kőkemény a legjobb példa. Rá lehet fogni, hogy kö­zönséges, esetleg reménytelenül primitív, a közönség változatlanul szereti, hisz benne. A popzenei sikerek sohasem (csak) néhány ember jól kiszá­mított döntésein múlnak , hanem elsősorban a közönségen. S ezt mindenképpen figyelembe kell venni. TORMA TAMÁS * — Nagyon tetszett a film, de az író-rendező nagyon pesszi­mista lehet, mert csak egyet­len tiszta fiú akadt a szerep­lők között. Ez szomorú, de reális dolog. Nagyon aranyos volt a főszereplő-figura. Ez a naiv kamasztípus ma már egyáltalán nem jellemző, ezért is volt szimpatikus nekem. A tánciskola viszont elég furcsa és idegen volt számomra. Ne­vetséges volt a kisgavalléro­­zás, a kisasszonyozás, meg az egész légkör. Azt is furcsának találtam, hogy a filmben vé­gig mindenütt a lányok voltak a kezdeményezők. A táncisko­las zenészek alig néhány vo­nással jól voltak jellemezve, de az egész helyzet nagyon kispolgárinak tűnt számomra. A szigorú korlátozások pont az ellenkező hatást váltották ki a fiataloknál, szerintem ép­pen ezért volt a filmben any­­nyi kicsapongó, kitörni akaró figura. ★ — A könyvet egy osztálytárs­­nőmnél láttam először, ő adta kölcsön, de — érdekes vélet­len — másnap anyukám is az­zal állított be, hogy ezt hozta nekem. A könyvből tanultam néhány új dolgot — főleg azt, hogy mi mennyire biztos véde­kezési mód —, de már a legtöbb kérdésről előtte is beszélget­tünk otthon, úgyhogy nem iga­zán volt ez újdonság számom­ra. Szerintem ez a könyv csak bizonyos családok számára szükséges, ahol a szexualitás­ról egyébként nem szoktak beszélgetni a szülők a gyerek­kel. A könyv nyelvezete vi­szont lehetett volna egysze­rűbb, világosabb is, mert sze­rintem túl komplikáltan ma­gyaráz. — Jól felépített film volt, könnyed­­hangvételű, úgyhogy egy percig sem éreztem, hogy ebből a végén dráma lesz. Nem hiszem, hogy csak a fő- és szentimentális, és reálisnak jelenetek ugyanúgy megdöb­bentik a nézőt, mint a fiút — ez erénye a filmnek, bár elég furcsa, hogy csak a főhős nem tudta, hogy milyen lány az, akibe ő vakon szerelmes. Tet­szett, hogy ez a srác ilyen naiv hős lett volna naiv; az utolsó tartom, hogy ez a gyerekes, ábrándozó világ végül drámá­vá torzul. A tiszta érzéseket könnyű kigúnyolni, a legtöbb ember pedig gyáva, belesodró­dik a dolgokba, „együtt üvölt a farkasokkal”, ezt jól ábrá­zolja a film. A hatvanas évek elejét idéző jelenetek (táncis­kola, villamos, jeges stb....) mind találtak, és különösen jó alakításnak tűnt számomra Usztics Mátyás bukott diák­figurája. Rudolf Péter is érzék­letesen játszotta a főhős szere­pét; megmutatta, hogy minden naiv embernek feltétlenül át kell esnie egy nagy csalódáson, mert életfelfogása ettől válto­zik meg. A főszereplő is ettől vált olyannyira nagykorúvá, hogy már apja ütésre lendülő öklét is le meri fogni. — A szexualitás most már kezd olyan témává válni, ami­ről úton-útfélen, éjjel-nappal beszélünk. A Szex-KRESZ cí­mű könyvecske — vagy in­kább: füzetecske — hasznos lehet mindenütt és mindenki­nek, aki még nem tud semmit a szexről vagy a fogamzásgát­lásról. Aki viszont már túl van az első „meglepetésen”, annak nem mond semmi újat. Persze, ez a könyv nem pótolja — nem is pótolhatja — a szemé­lyes (például szülői) felvilágo­sítást, és tartok attól, hogy ép­pen oda nem jut el igazán, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. PICZIL ENIKŐ 16 eves gimnazista KREisz Árpád 23 éves épületgépész

Next