Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
„Rajzoló oskolák a gyakorlati életre neveljenek...” A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola diákjai különös vonzalmat és ragaszkodást éreznek iskolájuk iránt. Valljuk be őszintén, ez a fajta ragaszkodás nem jellemző általában a diákok széles táborára. Én sem röpültem annak idején boldog lelkesedéssel az öreg alma mater felé (mert mindig fennállt a veszélye annak, hogy kihívnak matekból felelni), és bizony, boldog voltam, amikor érettségi után végleg becsukhattam magam mögött a kaput. Nem így az iparművészetisek, akiknek a sorsa és a suli jóvoltából négy évre megadatott az ideális állapot: a tanulás egyben kedvenc időtöltés és fantáziát szárnyaltató szenvedély. A szakközépiskolában 12-féle mesterséget tanítanak: festő, grafikus, szobrász, játék, könyv, üveg, textil, kerámia, ötvös, bútor, fotó és bőr szakon. — Csodálatos volt az a bőrös műhely! Magunk tervezte cipőket, táskákat, mappákat, tárcákat és egyéb praktikus, csinos tárgyakat készítettünk. Egyfolytában érezhettük az alkotói örömet — mondta Németh Éva túl az érettségin, bánatos múltidőben. Hasonlóan szomorkás mosoly jelent meg Horváth Melinda arcán is. Őt már egy hosszú év választja el a szeretett műhelytől, azóta két sikertelen felvételin, s több apró kudarcon esett át. Persze, ez nem jelenti, hogy föladta volna. Jövőre újra jelentkezik... (Lapzárta után megtudtuk: fellebbezése alapján fölvették.) Azt hihetné az ember, hogy az iparművészeti szakközépiskolából egyszerűbb bejutni a főiskolára. No, hát ez nem így van. Egyáltalán nem kedvezett nekik az eddigi felvételi rendszer. Legtöbben az első fordulón estek ki, mert furcsa módon az Iparművészeti Főiskolán, a Képzőművészetihez hasonlóan, először rajzból felvételiztetnek, s olyan tudást , tehetséget várnak el a jelentkezőktől, amivel akár grafikusi babérokra is pályázhatnának. Pedig hát tőlük csupán a szakmai készséget kellene visszaigazoltatni a rajzzal, mivel nem képző, hanem iparművészek szeretnének lenni. Megkérdeztem Horváth Melindától, mennyiben érzi holt időnek a közép- és a főiskola közötti állapotot? Válaszából megtudtam, mindent megpróbál elkövetni, hogy ne érezze annak. — Már egy éve a Jelmezkölcsönző Vállalat bedolgozója vagyok — magyarázta —, balettcipőket csinálok, páranként tizennyolc forintért. A szakmunkásnak ugyanezért huszonkét forint jár ... — Négy évig tanultad a szakmát, mégsem fogadnak el szakmunkásnak? — Hadd ne töprengjek ezen. Betanított munkásként dolgozom, és próbálom elhitetni magammal, hogy ennek a tevékenységnek a révén mégiscsak kötődöm a bőrszakmához. Azt nem állítom, hogy a balettcipő-készítés során „izmosodik” a tehetségem. Meglehetősen egyhangú dolog ez, de egyelőre nincs más választásom. Szeretném megőrizni a hitemet, a lelkesedésemet és a fantáziámat, amíg felvesznek. Németh Éva és Horváth Melinda nyilván azok nevében beszélt, akik iskolájukban megismerhették az alkotás örömét, s akik nem akarják feladni az ott beléjük oltott álmokat. Ide nem illő nagy szavak ezek? — Ahogy vesszük — mondta mosolyogva volt osztályfőnökük, Abaházi Katalin. — A mi tanulóink közvetlen kapcsolatba kerülnek az anyaggal, s ez fölöttébb lelkesíti őket. Az elméleti képzéssel párhuzamosan rengeteg testre szabott, egyéni feladatot kapnak. A tervezési feladatokat mindig gyűjtés előzi meg, különböző funkciójú és formájú tárgyak vezérletével haladnak visszafelé a történelemben, ám szemléletükben nem az események lesznek elsődlegesek, hanem az események környezete-viselete az ókortól napjainkig. Tudniuk kell tehát, milyen ruhában, cipőben járt az idő, amíg ideért a huszadik századba, s most miként kellene felöltöztetni, milyen környezetet lehetne teremteni számára, hogy igazán jól érezze magát. — Valahogy így — bólintott nevetve a tanárnő, majd hirtelen elkomolyodott. — Olykor nagyon aggódom értük. Ezekbe a gyerekekbe valóban sikerül beoltani az elhivatottságot. Az iskolából kikerülve tele vannak megváltó indulattal. Hisznek magukban, lehetőségeikben, egészen addig, amíg ... — Amíg meg nem kapják azokat a bizonyos „pofonokat”? — így is mondhatjuk. Félreértés ne essék, én nem a küzdelemtől féltem őket, hanem a szélmalomharctól. Akiket nem vesznek föl a főiskolára, keserű szájízzel próbálják megkeresni helyüket, elmennek mondjuk egy gyárba, s ott hamarosan rádöbbennek arra, hogy az ipar nem kedveli a mindig újítani akaró, úgynevezett álmodozókat, s nekik voltaképpen jogosítványuk sincs arra, hogy beleszóljanak a formatervezésbe, hiszen ők nem iparművészek. Vagy betörnek hát a sorozatgyártás egyhangú monotóniájába, vagy otthagynak csapot-papot. — S akiket felvesznek? — A végzett iparművészeknek is van elég bajuk. Közülük is sokan elfáradnak a szemléletváltoztatásért folytatott harcban, mert az ipar, sajnos, kiutálja a tervezőt. Nem is tudom, sikerül-e ebben a (IDÉZET II. JÓZSEF UDVARI RENDELETÉBŐL)